He Oarschlächer, jetzt reicht’s! Ez jött a számra, mivel kiverték nálam a biztosítékot. Elegem lett a seggfejekből. Kik ők? Például ez a két fasz. (Most nincs hoppá, meg elnézést a kifejezésért, megérdemlik bőven a jelzőt!) Két magyar, majdnem „kollégává” vált villanyszerelőről szól a történet. Hogy ki ez a két fasz? H. Ottó és F. Csaba (neveket megváltoztattam) akár még szerencsésnek is mondhatnák magukat, vírus, meg november ellenére sikerült egy jó munkát találniuk Németországban. Nem kell messzire utazniuk, csak Bajorországig, azt csinálhatják amihez értenek és szeretnek, és jövő év januárjától visszavárják őket. Biztos és jó kereseti lehetőség. Ottó és Csaba villanyszerelők
Szerző: Andrea
Az én James Hunterom most
Mondtam tegnap, hogy nem írok a hétvégén semmit se, csak zene van. Tegnap James Hunter egy nagyon régi nótáját mutattam meg, most jöjjön egy friss. Ez a dal kivételesen a 20 éves gyerekemnek is tetszik, bár megkockáztatom, hogy csak azért, mert a kedvenc rádiója az egoFM (https://www.egofm.de/) heteken keresztül játszotta a számot az új CD-ről, sőt, egy ideig a slágerlistájuk első helyén is tanyázott, mint legtöbbet hallgatott (vagy kért? Nem tudom.) szám. Az egoFM-t ajánlom azoknak, akik mindenféle zenére nyitottak. A célcsoport 19-35 év közötti fiatalok, én az idén sajnos már pont nem férek bele, de hallgatom néha magam is.
Az én James Hunterom régen
A mai, hűvös időben lenyomott túránk után csak egyre vágyom, vizszintbe ereszkedni és megnézni a ZDF videótékájában a Vienna Blood második részét. Ez egy isssteni krimi, ajánlom! Mivel kivagyok mint anyóka a rőzsehordástól, ezért ma nem írok semmit se. Ma csak egy zenét van erőm megmutatni, a nagy kedvencemtől, James Huntertől. A nóta a Delillah elég régi, 1988-ból való. Ekkor még Howlin’ Wilf -nek hívták és a zenekarát Howlin’ Wilf & The Vee-Jays – nak. A stílus? Akkor még rock and roll féle. Én szeretem. Jaaaaj, lejátszottam a számot az előbb úgy, hogy az egész lakás hallotta. Kérdést intéztem a
Das Balaton Combo
Nem tudom mikor, talán 2003-ban hallottam őket először, méghozzá a Bitte-bitte sör c. számukat és jókat vigyorogtam rajta. Már a nevük is jó, hiszen aki kicsit kiismeri magát a német névelőkkel (az nem én vagyok), annak egyből feltűnik a hibás „das”. Mivel a Combo az „der”. Nekem naná, hogy nem tűnt fel, nem hiszem, hogy valaha is gondolkodtam volna a Combo szó névelőjén. De ez így autentikus, hiszen mi külföldiek a büdös életben nem fogjuk tudni elsajátítani a névelők helyes használatát. Óh bocsánat a tökéletesektől, tudom léteznek ők is, de kisebb számban mint mi, tökéletlenek. Csak azok tudják hibátlanul elsajátítani,
Tschuschn (már megint Bécs)
Biztosan ismeritek a kifejezést, de pontosan kit is hívnak Bécsben Tschuschnak? A 70-es évektől a jugókat nevezték így, de manapság már nem állnak meg a Balkánnál, a bécsiek a külföldieket nevezik Tschusch-nak. Egy lehetséges magyarázat szerint a kifejezés a szerbhorvát ćuš (kiejtve: tschusch) szóból ered, amit az igásállatok hajtásánál mondogattak, hasonlóan a magyar „gyia” és „hö” szavakhoz. (Hogy ez a hö nekem honnan ugrott be, nem tudom, lehet nem is létezik.) Ezeket az állathajtókat nevezték „Tschuschen-nek” és ez a szó korábban minden volt, csak nem lekezelő. Az idők változásával vált a kifejezés lenézővé, a hozzá csapódó negatív mellékízzel majdnem sértővé.
Késő este a virslisnél Bécsben
Kifelé faraltunk a Praterből, a hátunk mögött hagyva egy pár órás üldögélést a Schweizerhausban egy grillezett csülökkel és egy jó pár krügel Budweiser sörrel. (A Jelineket a pálinkájukat majdnem elfelejtettem megemlíteni, pedig az is vót!) Még mentünk egy kört. Aztán még egyet. Jö, schau, ott egy virslis a sarkon! Hmm, azért egy fél főtt kolbit meg tudnék enni, menjünk csak oda. Ha már a kedvencünkhöz a Würstelstand Leo-hoz nem jutunk el, akkor itt lesz muszáj valamit enni, de legalább egy Ottakringer sört illik meginni. Ez a minimum. Lassan közeledtünk a kolbászoshoz, amikor feltűnt nekünk egy férfi, kvázi az egyedüli vendég,
Háborús hangulatban Bécsben – hogy ott rohadjon meg az a vírus!
Szeptemberben hazalátogattunk a második hazánkba Bécsbe. Tettük mindezt a vírusos idők kellős közepén. Sokat tököltünk előtte, menjünk, vagy ne? A tervezett út előtti héten húztak bele a számok, napi 200-400 új fertőzést regisztráltak a városban. Egy baromság most utazni, igaz? Vagy mégse? Vagy mégis? Most mit csináljunk? Ez ment az utazás napjáig, szombatig. Valahogy éreztük, hogy nem kéne odautaznunk. Még ezen a napon is visszamondhattuk volna a hotelfoglalásunkat, nem ért volna minket anyagi kár. De sajnos hagytuk magunkat eltéríteni, eh kloar! Befolyásolt minket a rettenetes honvágyunk, illetve a Wolfgang Ambros koncertre váltott jegyünk. Naívan abban bíztunk, hogy ha a koncertet
Hova tűnt a bátorságunk?
Gyermeknek segítenünk kell, egy kisebb költözés előtt áll, ehhez viszont kell egy nagyobb autó. Mit autó? Kisbusz! Transzporter! Napokon keresztül izgultam, hogy adja be E. a párom végre a derekát és egyezzen bele a bérlésbe. Ehhez viszont le kellett küzdenie a fenntartásait, úgymint, még soha nem vezetett buszt, meg transzportert, csak nagy autókat és nem 20 éves, nem biztos, hogy most kéne megpróbálni milyen egy nagy, zárt dobozzal egy ismeretlen nagyvárosban rodeózni. Talán beleférünk mégis porszívóstól és tányérostól a kisfiam autójába? … Jaj! Neeee. Hogyan férnénk el?! Nem értettem: mit kell ezen ennyit tökölni? A korábbi autónk is nagyobb volt
Hogy is van bekötve egy Nürnberg-szurkoló?
Először is tudni kell, hogy velem együtt ők talán a legszomorúbb szurkolók az egész Bundesligában. Sokszor szomorúak, hiszen a csapat állandó meglepetésekkel szolgál, melyek nagyobb része elkeserítő. Magam is már végigkísértem egy két Bundesliga liftezést, többször játszottunk az első és a második osztályban, az 1.FCN-vel, azaz a Glubbal soha nem unalmas. A Corona-vírus utáni időszak első iszonyat meccsei után, szurkolók hozzászólásait olvasva, az ember felröhögött: „Óh, végre visszatértek a régi szép idők! Semmi nem változott! A hétvégi meccs után hétfőn végre újra mehetünk morcosan, felpaprikázva dolgozni, úgy mint a vírus előtt!” Jelenleg tényleg rettentő időket élünk, a csapat a német
Egy meglehetősen rövid állásinterjú
2011. júniusa óta űzöm ezt a szakmát itt Nürnbergben és teszem vele lehetővé magyar szakemberek németországi munkavállalását, illetve teszem lehetővé a német iparnak a szakemberek pótlását. A német iparnak szüksége van a jó szakemberekre, a magyar szakembereknek pedig szüksége van jól fizető munkahelyre. Ezt hozom össze. Mindenki jól jár. Én is, mi is.Ez alatt a 9 év alatt rengeteg pályázóval beszéltem, számos remek embert ismertem meg, és isteni sok jó sztoriban volt részem! Gondolom megbocsátja nekem mindenki ha elárulom, hogy néha jókat lehet vigyorogni az emailban megküldött, a Google fordítóval összehozott önéletrajz fordításokon. Saját Best of gyűjteményem van, de nem