A kisfiam 3 hete elköltözött. Itt hagyott minket. Egyetemista lett Heilbronnban. Azt hittem feldolgoztam ezt az egészet, azt hittem túl vagyok rajta. Hát egy nagy lószart!Valahogy olyan normálisan zajlott a hosszan tartó költözés, ami után nagy pofával meséltem mindenhol milyen könnyen ment, aminek oka vagy az, hogy én egy kivételes anya vagyok, vagy az, hogy egy nagyon szar – vicceskedtem -, de tényleg nem éreztem szomorúságot! Sőt! Annyira, de annyira örültem a kisfiam elszántságának, bátorságának, eltökéltségének, hogy ő (tőlem teljesen eltérő módon) tudja, hogy mit akar. Uramisten, milyen bátor! Ez fordult meg sokszor a fejemben, hiszen ez a gyerek az
Címke: szomorúság
Elmentél
Nagymamámnak, szeretettel Drága Fürtikém, elhiszed, hogy fel se merült bennem, hogy ez megtörténhet? Ès ugye azt is, hogy még mindig nem hiszem el… ? Egy pillanatra se gondoltam én ilyenre, hogy veled valami is történhet …… Hogy történhetne, hiszen mióta az eszemet tudom, Te mindig is léteztél. Igaz, az elmúlt hónapokban, ha beszéltünk telefonon, csak-csak mondogattad, hogy: „nem is tudom, de erőtlennek érzem magad, ráadásul olyan szédülős is lettem, de máris nevettél és hozzátetted, kislelányom, mit lehet tenni, el kell fogadni, ez bizony a kor.” Bizony drágám a Te korodban már miért ne lehetne az ember egy kicsit aluszékonyabb? Májusban otthon
650 km-re a valóságtól
Nem is tudom mi a nehezebb. Ott lenni az Anyunál és látni, megélni a kíméletlen valóságot, vagy sokszáz kilométer messzeségből belehülyülni a tehetetlenségbe. A győri napok nekem talán a reggelig végeztéig nyugalmasak, bár ezzel már nem állítottam valóságosat, ugyanis az éjszakák borzalmasak. Az alvás minimális, az éjszaka közepén már ébreszt az Anyuval összekötő láthatatlan köldökzsinór nálam maradt része és elkezdi kergetni a fejemben a gondolatokat. Nincsenek sokáig egyedül, érkeznek hozzájuk persze a test reagálásai, válaszai. Végtelen nyugtalanság, izzadás, rossz közérzet, idegesség, idegesség. Többfelé szeretnék szakadni, de nem lehet. Egyrészt szeretném nyugodtan, fegyelmezetten elfogadóan kezelni a kialakult helyzetet, belátva, hogy sok
Röviden
Addig is, amíg Évgyűrűék válaszolnak (naivitásom határtalan), meg amíg összeszedem magam az Anyukám miatt ….had mutassam meg az egyik kedvencemet, ami jobbá tesz pár percet az életemből. Az anyukám tegnap a kérésemre újra bekerült oda, ahova pedig nem kívánom: a kórházba. Sajnos nekem elég a hangját hallani és máris tudom nagy a baj. Az elmúlt pár napban kétségbeejtő volt ez a kis hang…..a beszéde is. Ahogy a hírek is az állapotáról. Kénytelen voltam. 🙁 Az egyetlen lehetőség sajnos akkor is a kórház, az otthonban nem tudnak gyógyítani, ott csak vigyáznak rá. Hála ég, ma délutánra kiengedték, visszakerült az otthonba. A
Ezek az éjszakák soha nem múlnak el???
Azóta már visszakerült az anyu az otthonba. Sőt. El is hagyta. 🙁 Egy ideje ismét kórházban van, de nem az alapbetegségével, jelenleg a lábát műtötték. Már nem elég a súlyos betegség, a kiszolgáltatottság, ágyban fekvés. Megjelent valami új is: időközönként fájdalmak ………. És nem tudok segíteni. Semmit. Ordítani tudnék. Belefeszülök ebbe az egészbe. Aztán újra csak belegondolok az egészbe és szégyellem magam, hiszen csak magamat sajnálom. Nem bírom ezt a terhet. Aki pedig ennél sokkal többet tűr és szenved, az az Anyukám. Mennék hozzá, de jelenleg nem tudok. Se szabi (nem azért mert embertelen a főnök, hanem most tényleg rengeteg
Nesze neked éjszaka!
Tegnap este fél 8-kor beszéltem az anyukámmal, igazándiból csak azt mondta amit mindig. Arra a kérdésemre, hogy „És hogy érzed magad”? szinte mindig a „Hogy érzem magam? … hát … szarul ..”, vagy „Nem túl jól”, ill. „Nem vagyok jól Andikám” a válasza. Tegnap se volt másképp. De ekkor még csak nem is sejtettem, hogy ma délelőttre kórházba kerül. 🙁 Az előbb hívott a Köri (a huga), tőle tudom a rettenetet. Az anyu reggel fulladt. Az otthonban helyettesítő doktornő szerint feltelhetett vízzel, ez okozta a fulladásos tüneteket. Mentőt hívatott és bevitette a kórházba. Ott van most az én kis Anyukám,
Amikor a sors úgy rendesen seggberúg
Higyjétek el, hiába mondja bárki is, hogy sajnálja ami velem, pontosabban az Anyuval történt, meg együttérez …. igazándiból még egy picit se tudja elképzelni, se valóban átérezni azt a tragédiát, ami kénköves mennykőként belecsapódott az életembe. 🙁 Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt, amikor a kisfiam korát mégcsak hónapokban mértük, tagja voltam egy babás levelezőlistának. Kisgyerekes, többgyerekes anyuk, babát váró kismamák, illetve babára áhítozó csajok, kábé így nézett ki a társaság. Volt közöttünk egy fiatal, gyermektelen lány, aki aktív listatagként egyszercsak a határtalan boldogságáról számolhatott be nekünk: végre, végre terhes lett!! Örültünk a boldogságának, a hír engem is a mennyekbe repített,
Hétfő
Ezek a legsz@rabb napok, de komolyan! Utálom a hétfőket Megfigyeltem, hogy nálam, nálunk mindig akkor történik valami. A pénteken megírt és postára adott rendkívül kellemetlen tartalmú levél hétfőn már a postaládánkban csücsül. (itt szombaton is van posta, levélkézbesítés). A már korábban elküldött boríték is legkésőbb hétfőn megérkezik nálunk. A kritikus telefaxokat és emailokat hétfőre időzíti nálunk a sors. Bár egy korábbi amerikai ügyfelünk, a mindent felülmúló emailjaivel általában a hétvégénket cseszte el, kivétel nélkül péntek éjjel tombolt, a leveleit szombat reggelente olvastuk, nem volt kispálya! 🙂 Az ürge privátemberként volt az ügyfelünk, de ettől függetlenül az emailjeit mindig cégesen írta
Talán a jövő héten…….
… már többet fogok tudni, ez a hét egyelőre nem hozott megoldást, csak szomorúságot. Mondhatnám, hogy a kétségbeesés határán vagyok, de inkább nem mondom. Jelenleg az a legfontosabb ami a kép címe is: hogy fennmaradjak a vízen!!! aboutpixel.de sich über Wasser halten © Rainer Sturm
Mikor lesz már vége?
Némaságos hallgatásomnak (de béna kifejezés, de most már hagyom! 🙂 ) ezernyi oka volt. Egyik, sajnos a legrosszabb, egy személyes problémám. Nem családi, nem egészégügyi ….. szóval, ki lehet találni kizárásos alapon. 😉 Azt hiszem, ha nem lennék kellőképpen jókedélyű, ha nem látnám mindennek egyből a vicces oldalát, már rég feladtam volna. Imádom a krimit olvasva, nézve, mindenhogyan, de néha tényleg jókat vigyorgok tévés Tetthely krimiken, amikor olyan összegek miatt halnak/ölnek a népek, amiket én …… szóval már átéltem. Pokol, persze, hogy az, de tényleg nem tudom elképzelni, hogy annyira el legyek keseredve, hogy bárkinek is, főleg nem magamnak ártsak.