Ez az a figyelmeztető mondat, ami a londoni metróban majdnem mindenhol megjelenik. Fordítani talán úgy lehetne: vigyázz a résre (a szerelvény és a peron között)! A figyelmeztetésre szükség van, mert az állomások részben már nagyon régiek és talán soha nem is voltak egyenesek, a metróba történő belépéskor, illetve annak elhagyásakor lehetőleg ne tűnjünk el a lukban.
A londoni a világ legelső metrója, 1863. január 10-én adták át.
A londoni metróvonalak girbegurbaságának egyik okaként szerepel az, hogy a tervezett útvonal mentén nem minden háztulajdonos járult hozzá a tervekhez és Angliában a tulajdonviszony nem ér végett a földdel, vagy pincével, egy ház/telektulajdonos birtokához tartozik az ingatlan alatti rész is. Igen, a földben lefelé. Aki azt mondta nyista metró, annak az ingatlana körül kellett elvezetni a vonalat. (Hogy ez a jogban még mindig így van, azt nem tudom.) Az építésnél épületeket kellett lerombolni, majd a metróalagút létesítése után a lukakat visszatemetni és a házakat visszaépíteni.
Londonban a metróállomásokon elveszettnek éreztem magam a bonyolultnak tűnő átszállásoknál, kicsit sok volt számomra a le, fel, jobbra, balra, lépcső ide, oda. Ezeknek az alagutaknak, lépcsőknek is a múltban keresendő az oka. A metró indulásakor a különböző vonalak más és más társaság tulajdonában voltak. A pénzes emberek közlekedtetése volt a cél a legelején, hogy azok könnyebben bejuthassanak a Citybe, illetve az állomásokra, nem a tömegre tervezték. Arra nagyon ügyeltek, hogy lehetőleg ne legyen egyszerű az átszállás egy másik, (jézus, még mit nem!) konkurens vonalra, ezért ezek a mostani nyakatekert ide-oda folyosók, lépcsők. (Biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban mondaná a kisfiam és további sok-sok ember, hogy egyáltalán nem bonyolult. De nekem az volt. Tudom, hogy minden jól ki van táblázva, de egy kicsit akkor is egérként éreztem magam a labirintusban, minden új volt és talán egy icipicit too much.) Korábban 6 különböző társaság tulajdonában voltak a metróvonalak, az emberek kényelmetlennek tartották az átszállásokat, jó néhány megállónál a földfelszín felett kellett átmenniük a másik vonalhoz. Aztán belátták a konkurensek, hogy egyesülniük kell.
A londoni metró építése és fejlesztése ennél persze sokkal bonyolultabb, érdekesebb téma, de én igazándiból csak a májnd dö gepre szerettem volna koncentrálni, de ezt nehéz kiragadni az érdekes egészből.
Mind the gap
Ez a Mind the gap mondat sokszor elhangzik a metrómegállókban, szinte mindenhol fel is van festve a peronon, nem lehet kikerülni. (Én nem vettem észre egyet se, de ugyebár én nem vagyok mérvadó, mivel teljesen másként vagyok bekötve, mint a norm….., a többi ember, meg amúgy is csak mentem a femili után, követtem az idegenvezetőt alakító kisfiamat. Hallani biztosan hallottam, de nem értettem, nem tudtam mit mondanak a hangok… ha-ha.)
Oswald Laurence
A londoni metrónak több színész is kölcsönözte már a hangját, egyike volt Oswald Laurence, aki 1929. március 25-én született Hamburgban. Színész volt. Londonban élt 2007-ben, 78 éves korában bekövetkezett haláláig orvos feleségével, Dr. Margaret McCollummal. Margaretnek lesújtó érzés volt ez a veszteség, férjének hatalmas életkedve volt.
Margaret gyakran utazott az Embankment állomáson keresztül, ahol mindig megvárta, amíg a férje hangján el nem hangzik a „mind the gap”, amit aztán magában mindig megköszönt neki, (‘Thank you, darling, I will’). A férje halála után sokszor csak úgy kiment az állomásra, ült és várta a következő vonatot, hogy hallja Oswald hangját.
Egészen 2012 november 1-ig, amikor eltűnt a férje hangja.
Rémülten érdeklődött az állomás dolgozóinál, akik elmondták, hogy valószínűleg a hangosbemondó rendszer modernizálása miatt eshetett áldozatul a férje hangja. Margaret nagy bánatában a metró társaság vezetőjéhez fordult, szerette volna megkapni a férje hangját, hogy legalább otthon lejátszhassa magának. A London Underground igazgatóját, Nigel Holnesst nagyon megérintette a történet, és gondoskodott arról, hogy az özvegy megkaphassa a férje hangját tartalmazó CD-t és elintézte azt is, hogy az új digitális rendszerbe valahogy mégis visszakerülhessen Oswald hangja, legalább ezen, az Embankment-i állomáson.
Ha Londonban jártok, füleljetek! Az Embankment-i metróállomáson most is Oswald Laurenc hangját halljátok, ahogy korábban is, 40 éven keresztül.
Itt éritek el a BBC 2013. március 9-i cikkét, amiben még további fotók, sőt egy videó is látható. https://www.bbc.com/news/uk-england-london-21719848
Többször mondtam mar, hogy neked utikalauzokat kellene irnod 🙂 varom a folytatast…