Rólam

A nevem S. Andrea. Nürnbergben élek a családommal már közel 25 éve. Győrből származom. Nürnbergig Bécsen keresztül vezetett az utam.

Mi a fenének kell valakinek internetes naplót vezetnie?!
„A másokkal megosztott élmények fűszerezik meg az életet” – írta Andrew Matthews ausztrál író, és én teljesen egyetértek vele.
Közlési kényszerem van, imádok mesélni! Az élményeimet, gondolataimat szívem szerint megosztanám az egész világgal, ezért is a blog.

Amiről a történetek szólnak
Történeteim nagy része nagyon is kapcsolódik az általam megismert országokhoz, az ott élő emberekhez, a kultúrákhoz, a nyelvekhez. A néha szomorú vagy éppen vidám mindennapjaimon túl szeretnék a továbbiakban is érdekes információkat megosztani Nürnbergről, Bécsről, különös tekintettel a fränkisch és a wienerisch dialektusokra, és persze: hajrá, zene!

Magunkról
A családom vegyesfelvágott. A párom 100%-os német (frank), de bécsi szívvel. A kisfiunk 26 éves. Győrben született, Bécsben kezdte meg az óvodai tanulmányait, valamint az ismerkedést a der-die-das-szal és a zu + infinitivvel, majd egy nürnbergi gimnáziumban érettségizett, nem rossz eredménnyel. Azóta (szintén elég jó eredménnyel) már elvégzett egy főiskolát Németországban, majd egy mesterképzést egy londoni egyetemen. Már dolgozik, sajnos tőlünk földrajzilag messzebb.

Én egy magyar kislány volnék, aki véleményem szerint túl későn, 36 éves korában hagyta el Magyarországot. Márpedig ebben a korban már eltéphetetlenek a gyökerek, az átültetés már kínkeserves, és az eredménye nem garantálható… Persze azért igyekszem.
A családomban a humor kiemelt helyen áll! Tapasztalatom szerint eddig is főleg ez segített átvészelni a bitang nehéz éveket.

Nyelv
Itthon németül kommunikálunk egymással, aminek az oka a párom, aki egy nyelvi antitalentum. Nem beszél magyarul, így mi, többiek rá vagyunk kényszerítve a németre, bár ez csak nekem kényszer. Néha idegesítő, hogy huszonvalahány év után is értetlenül néz a több ezerszer hallott „kérsz?” kérdés után, majd németül visszakérdezi, hogy mi van a Käse-vel??? (sajt, kiejtve: kéze). Ilyenkor ideges leszek. Nem akarom elhinni, hogy nem érti, márpedig tényleg így van. Fogalma sincs róla, szerinte még soha nem hallotta… Huuu, néha nehéz…

A kisfiamhoz ugyan magyarul szólok, de a válasza németül érkezik. Vannak ugyan kísérletei a magyar beszédre, de fogalmazzunk inkább úgy, hogy az anyanyelve nem az erőssége.
A nyelvek keveredése, illetve hiányos ismerete (khmm) is okoz vidám perceket nálunk.

Fontos még
Csapongó vagyok, rendszertelen, de legalább tisztában vagyok vele. A pillanatnyi hangulatom semmi perc alatt módosítja a tervemet, és felülírja a sorrendben logikusan következendő, tervezett történetet. Mit csináljak, így vagyok bekötve.
Úgy írok, ahogy nekem tetszik, és arról, amit fontosnak tartok. Ezek a történetek a saját gyermekeim. A megírásukkal nem akarok senkinek se megfelelni, egyszerűen csak ki kell őket írnom magamból, ez egy belső kényszer. Viszont a kedves visszajelzések az idejáróktól vagy idetévedőktől nagy örömet okoznak.
Enyhén kritikus típus vagyok, magamat se kímélem.  Az őszinteségnél nincs számomra fontosabb dolog, bármennyire is kellemetlen. Igaz, kicsit nehéz dolog lenne teljesen őszintén mindent leírnom az életemről, nem is teszem. A teljes pőrére vetkőzést és kitárulkozást nem tartom okos dolognak. Kívülállók nem is értenék a legszemélyesebb tragédiákat, és nem is tartozna rájuk. Óvatosan kell egyensúlyoznom a „mit mondjak el, és meddig menjek el” mezsgyéjén.

Remélem, hogy nem untattam senkit se az írásaimmal. Nekem ez lenne az igazi tragédia.