Embermesék

Karácsony volt

Ó az a karácsony! Az előkészületei nálunk is hasonlóak, mint a mesékben (khmm) … Jó, talán egy icipit más, de fő vonalaiban tényleg emlékeztet rá. Azonos annyiban, hogy várjuk. Talán. Létezett Bajorországban egy kifejezés a csendes, készülődős adventi, karácsonyi időszakra, ez volt a “stade Zeit”. Nyugalmat, befeléfordulást jelentett. Ebben a téli időszakban kevesebb teendője akadt az embereknek, a hideg miatt a házban maradva átadhatták magukat ennek a stade Zeitnek. Jó lehetett mormogom és némi irigységgel olvasom róla a cikket. De mi már egy jóléti társadalomban élünk, nem a természet szabja meg a lehetőségeinket, mi diktálunk. Aha. Viszont a jelenkori konzumterroros

Anyukám …. a győri meglepetés

A résnyire nyitott ajtó mögött ült a kis trabijában az én anyukám. Ő, akit december óta nem láttam, ő, aki december óta megmutatta a világnak és főleg nekünk hitetleneknek, hogy márpedig mindenre képes. Rá nem vonatkoznak világi törvények, ő képes felülírni minden, tapasztalatból, gyakorlatból, kényelemből, lustaságból indukálódott törvényt, szokást. Mert ugye nem normális dolog az, ha egy segítségre szoruló azt mondja, hogy nincs szüksége segítségre? De. Az anyu esetében minden teljesen normális. Őt más fából faragták. Ahogy már korábban a betegségét is leküzdötte. Hosszú, kemény évek után ismét hazatért. Haza oda, ahova visszavágyott. Megcsinálta. Persze, hogy a rosszullét környékezett korábban

Anyukám

Egyszer csak úgy döntöttem, elmegyek az anyuhoz. A meglepetés ötlete az én fejemből pattant ki. Sőt, képes voltam teljes titokban tartani és nem elpofázni idő előtt. Bár a vége felé majdnem elrontottam. Épp az anyuval beszéltem telefononon, ahogy évek óta minden áldott nap. Kezdte felsorolni, hogy mi mindene fogyott el, de nem gond, már megkérte az egyik ismerősét,  aki megveszi neki ezeket a boltban, na akkor csillagokat láttam a marha nagy titoktartástól és éreztem, tovább nem tudom tartani, ki fog csúszni: anyuci ne vegyél ilyet, mert már ezt is vettem. A telefonnal besomfordáltam a páromhoz és kínkeserves pofákat vágva, pantominnal,

Anyukám

Egyszer csak úgy döntöttem, elmegyek az anyuhoz. A meglepetés ötlete az én fejemből pattant ki. Sőt, képes voltam teljes titokban tartani és nem elpofázni idő előtt. Bár a vége felé majdnem elrontottam. Épp az anyuval beszéltem telefononon, ahogy évek óta minden áldott nap. Kezdte felsorolni, hogy mi mindene fogyott el, de nem gond, már megkérte az egyik ismerősét,  aki megveszi neki ezeket a boltban, na akkor csillagokat láttam a marha nagy titoktartástól és éreztem, tovább nem tudom tartani, ki fog csúszni: anyuci ne vegyél ilyet, mert már ezt is vettem. A telefonnal besomfordáltam a páromhoz és kínkeserves pofákat vágva, pantominnal,

Születtek 90, illetve 69 évvel ezelőtt

Nagy futás volt az igaz, de sikerült! Győrben jártunk. Meséljenek a képek:  Ő az én kis Nagymamim, mind a 90 évével, ….. …. akit azok az ünnepélyes percek könnyekig meghatottak. És tessék, a bizonyíték, ott a tévé.  Már az én Anyukámnak se kell a falat bámulnia!!   Neki is születésnapja volt. Igaz a helyzete, az állapota nem annyira rózsás, de akkor is csoda történt, visszatért az életbe! Alig 2 hónappal ezelőtt, alvó babaként messze járt tőlünk, nem vett részt a tudatosságban. Egyedül nem boldogult se az evéssel, se az ivással, őt látva kétségbe voltam esve … Mostanra kérem az Anyukám

Sikerült!! (Bár keserű szájízzel. )

A lényeg, hogy az Anyukám már pár napja tévét néz! Ahogy ma az egyik gondozó lánytól (gondozó, hmm, igaz ők ennél sokkal többek, csupa lélek, fantasztikus emberek) hallottam például, hogy ma reggel 6-kor bekapcsolták a tévét. találtak valami dáridószerűt benne, így nótaszóra történt a mosakodás és az átöltözés. Bulinak nevezték, nevettek. A buli még az egyik új szobatárs arcára is mosolyt csalt, holott a néni az egyik felére lebénult. Mégis nevetett. Az ilyen hírek egyszerűen felvillanyoznak. Apró örömök, de legalább léteznek ezek a percek, és nemcsak a szenvedés. El se hiszem, az anyukám már nem fekszik órákon keresztül a semmit

Segítsetek!

Az anyukámat a rendszeres infúziókkal (hála az összes orvosnak, ápolónak, gondozónak) újra felébresztették a Csipkerózsika álmából, drága szivem visszatért a tudatosságba, visszatért közénk, hozzám.  Elmondhatatlan érzés ám az, hogy újra tud beszélni, hogy esténként már őt is kérhetem a telefonhoz és nemcsak az állapota után kell érdeklődnön a lányoknál az otthonban.  🙁 Szellemi vetélkedőt sajnos még mindig nem tudna nyerni, ez a hanyatlás a betegség velejárója, de nem érdekel, boldog vagyok. Számomra azzal, ahogy az anyukám rám néz, hogy lát engem, hogy érti, hogy ki vagyok, ahogy azokat a barna, meleg kis szemeit rám emeli, és még arra is képes,

Utazom

Rövidre fogom, muszáj, istentelen késő van. Holnap indulok. Szombaton érkezem vissza. Haza? Itthon? Hol van, melyik országban, melyik városban? Ezt már tényleg nem igazán tudom. Anyuciiiii!!! Drágám! Jövök!!! És tényleg, rövidre fogtam. Ez egyszer sikerült.

Kurze Pause, Győrbe mentem

Sikerült végre úgy autót találnom az egyik telekocsin keresztűl hazafelére és a visszaútra (itthonról haza…), ami harmónikázik a szabadságommal, ami sajnos nekem se véges.  Ráadásul szabit nem úgy és akkor tudok kivenni, amikor gondolok egyet, ezt egyeztetnem és engedélyeztetnem kell. Vannak területek, amikért én vagyok a felelős, nem tudom egyszerűen átadni másnak, vagy eltolni későbbre.  A korlátlan szabadságot, csak az éveken keresztül tartó munkanélküliségem alatt tudtam “élvezni”. Ez alatt az évek alatt bármikor mehettem volna. Csak nem volt miből. Bár ezt sokan el se hitték. Ezt a korlátlan szabadságot nem kívánom senkinek, ahogy én se szeretném mégegyszer átélni ….. bár

A tragédia felé lavírozva

Rettenetesen félek. Tegnap már megtörtént az, amitől egyfolytában rettegek. Hívás a céges mobilomon. A kijelzőn pedig egy győri telefonszám….. a Katié, az Anyu hugáé. Hívott, mert őt is hívták. Kérték, vigyen be az Anyukámnak szép ruhát az otthonba, bármi megtörténhet …… gond van. 650 km-re vagyok tőle és munkaidőben. Mindenki megértő, az összes kollégám, a főnököm. Együttérzőek, meghallgatnak, hozzászólnak, bátorítanak.  De segíteni senki nem tud.  Legszívesebben üvöltenék.  A legszörnyűbb valóban a távolság, ami elválaszt bennünket. Pedig úgy mennék, futnék hozzá! 2 hét múlva megyek is. Csak Istenem, addig, addig ne történjen semmi, kérlek!! Az Anyuval tegnap is telefonáltam, kétszer is.