Londonban jártam 2. – Will

Igaz, sorrendben előbb következne a történetem arról, hogy került a kisfiam Londonba a Westminster egyetemre, de most inkább el szeretném mesélni azt, micsoda meglepetésben volt részem Londonban a graduációs ünnepségen!

A megismerkedés

Az egyetem nyitott kapuk napjára repült ki 2022-ben a kisfiam Londonba, ott ismerkedett össze Williammal (Will-lel), aki hozzá hasonlóan, ugyanarra a mesterképzésre kívánt jelentkezni. A fiúk a rendezvény után át is mentek egy közeli pubba egy pint sörre. Annyira örültem neki, hogy a kisfiam nem tök egyedül volt ezen a napon, hogy talált valakit, akivel beszélgetni tudott. Bár elképzelni nem tudtam, miért áll szóba egyáltalán egymással tök ismeretlenként egy német és egy angol fiatal? Nem a nyelv miatt, az áthidalható, hanem a miről? Nincs közös pontjuk. Will egy londoni „gyerek”, más kultúra, problémák, élet…. Hmm, de valószínű megvolt bennük a közös érdeklődés a szakma iránt és már az első perctől kezdve jelen volt a szimpátia és a kíváncsiság egymás iránt.

Aztán mindketten felvételt nyertek. (A kisfiam esetében ez se volt azért annyira egyértelmű dolog, angol egyetemre külföldiként nem lehet csak úgy bekerülni.)

Az egyetem alatt

A két szemeszter alatt Willről többször hallottam és ha esetleg nem hallottam volna, akkor kérdeztem róla. Ahányszor a kisfiamnál látogató járt (barátnő, haverok,… persze szigorúan mindig csak 1, mert többen nem tudtak volna aludni a 6 négyzetméteres kollégiumi szobájában), szinte mindig találkoztak Will-lel is. Szilveszter Londonban, Will is jelen volt. Nem jártak túlzottan össze, de Will egy biztos pont volt a kisfiam életében.

Aztán eljött a nagy nap

A diplomaosztó, pontosabban ahogy arrafelé hívják, a graduation ceremony. A Westminster University graduation ceremony-ja a Southbank Centre-ben volt a Temze partján, nem messze az óriáskeréktől, a Big Eye-tól. Jelen voltunk mi szülők, kiegészülve H.-val az André barátnőjével, aki szintén jól beszél angolul. Mi már nem. Nálam az angol nyelvre teljes mértékben ráült a német nyelv. A legevidensebb dolgok is kihívást jelentenek, hihetetlen, hogy mennyire leépült az angoltudásom. A szituációkban a hiányzó angol kifejezéseket egyből német szavakkal pótolom, iszonyú. A vége felé azért már belejöttem, már majdnem kezdtem élvezni a londoni kirándulást.

A diplomaosztó színhelyén fantasztikus volt a hangulat, mindent betöltött a végzősök hihetetlen büszkesége, jókedve. Még soha nem voltam ennyire büszke a kisfiamra, jó volt ott lenni.
Will felbukkant a tömegben, tőlünk kicsit távolabb futott össze a kisfiammal, láttam, hogy beszélgetnek. Az egyik mondatát nagyjából hallottam is, …here is the big day, vagy valami ilyesmit mondott, a lényeg, a big day benne volt.
A graduatios ünnepség után sor került a palástok és a sityók visszaadására (valaki azt mondta, úgy néznek ki benne, mint a Harry Potter) aztán összefutottunk mindannyian a hallban. Will, a húga és az apukája beszélgetett a kisfiammal és a barátnőjével. Diszkréten helloztunk és mosolyogtunk a párommal, de ennél többre úgyse lettünk volna képesek, felesleges erőltetnünk egy smalk talkot, az André, fordítsd le légyszi, meg az, André, nem értem, mit mondott pontosannal…. 🙂

Vilmos

Aztán megérkezett Will anyukája is, tüneményes, mosolygós, szimpatikus nő. Túl a Hello-n, meg a how are you-n, sőt a nice to meet you-n is, aranyosan mosolyogtunk, és hallottam, hogy az anyatárs kérdezi a kisfiamat rólunk, majd hozzám fordult. Kedvesen kérdezte, honnan jöttünk. Válaszoltam, hogy a párom, az André apukája from Germany, but I’m from Hungary. Nézett rám, és megkérdezte tökéletes magyarsággal, hogy beszélek-e magyarul. Hihetetlen szitu volt, örömteli, meglepő, másrészről meg éreztem egy icipici dühöt, hogy ez nem lehet igaz, hogy a kisfiam ezt a 2 félév alatt nem tudta kiszedni a Willből, mennyire más lett volna minden! Persze hatalmas röhögés és fejrázás következett mindkét oldalon, erre senki nem számított. Will anyukája elmesélte, hogy ő Bajáról származik és gyakran utazott haza a gyerekekkel. A Vilmos …., igen, a Will Londonból, ő a Vilmos, és ő is jó néhányszor járt Magyarországon.
Most mit mondjak? Azóta is emlegetem ezt a történetet. Annyira meg voltam lepve, hogy az ötmillió kérdésből, ami később az eszembe jutott egyet nem tudtam feltenni. Nem tudom, hogy Will-Vilmos anyukája még Magyarországon született-e, vagy már Londonban. Nem tudom, hogy Will-Vilmos és a húga beszélnek-e magyarul. A papa egyértelműen angol. Egy mondatot próbált nekem magyarul mondani, aranyos volt.
Nem tudtam elhinni, hogy a kisfiam és a Will, soha, egyetlen egyszer nem beszéltek a felmenőkről, hogy soha nem derült ki a legfontosabb dolog (nekem a világon), hogy mindkettőjük anyukája magyar.

Kérdeztem a kisfiamat, hogy találkozott-e már a családdal korábban, ismerte őket? Feltűnő volt, ahogy a Will anyukája nagy örömmel üdvözölte, a kisfiamat, a nevén szólította.
Ezt válaszolta a kisfiam: Nem, nem találkoztunk. De érthető a nagyon kedves és túláradó üdvözlés, hiszen magyar anyuka ő is. A magyar anyukák egyszerűen ilyenek. Kedvesek és olyanok, mintha már mindig is ismertük volna egymást.

Na mit szóltok? Ilyen egy igazi, szívből jövő ajándék, ami nem veheti fel a versenyt semmilyen virággal, könyvvel, parfümmel, ginnel ….na ja, talán a ginnel még igen.
Jól esett nagyon.
A kisfiamat 14 éves kora óta tilos fotóznunk, még házi használatra se! Remélem most ezeket itt megbocsátja.