Embermesék

650 km-re a valóságtól

Nem is tudom mi a nehezebb. Ott lenni az Anyunál és látni, megélni a kíméletlen valóságot, vagy sokszáz kilométer messzeségből belehülyülni a tehetetlenségbe.

A győri napok nekem talán a reggelig végeztéig nyugalmasak, bár ezzel már nem állítottam valóságosat, ugyanis az éjszakák borzalmasak. Az alvás minimális, az éjszaka közepén már ébreszt az Anyuval összekötő láthatatlan köldökzsinór nálam maradt része és elkezdi kergetni a fejemben a gondolatokat. Nincsenek sokáig egyedül, érkeznek hozzájuk persze a test reagálásai, válaszai. Végtelen nyugtalanság, izzadás, rossz közérzet, idegesség, idegesség.

Többfelé szeretnék szakadni, de nem lehet. Egyrészt szeretném nyugodtan, fegyelmezetten elfogadóan kezelni a kialakult helyzetet, belátva, hogy sok mindent nem tehetek, a jelenen változtani nem tudok, és ennek megfelelően minden cirkusz nélkül, nyugodtan meglátogatni az anyukámat, az időm másik részét pedig a velem együtt Magyarországra utazó családomnak szentelni. Erre nem vagyok képes. Se érzelmileg, se idegrendszerileg. Az anyu egyedül kiszolgáltatott. Egyedül maradt a testi gyötrelmeivel, a szükségleteivel. Neki folyamatosan segíteni kell. Hogy a fenébe tudnék egyszerűen csak befutni hozzá, aztán őt otthagyni?

Most februárban végre megadatott nekem, hogy hosszú perceken keresztül csak ott ülhessek az ágya mellett némán, rá vigyázva. Csak néztem őt, a törékennyé vált Anyukámat, az örökmozgót, a mindig segítőt, aki jelenleg csak fekszik, fekszik, bár a lányok a felfekvések elkerülése miatt sokszor a kerekesszékbe is beültetik, de a látvány szomorú.
És istenem, a tekintete….. hogy is mondjam, az az érzésem, nem néz “koncentráltan”.  A legrosszabb az, hogy néha nem tudom mennyire és mi az amit tud, ért, szeretne …ez változó. A szavak teljesen feleslegesek, sokszor nincsenek is, gyakran ez egy más állapot. A tökéletes, magát teljesen kiismerő emberke szavai után érkeznek a valóságot és a jelent teljesen felcserélő emberke szavai, aztán persze az erőtlenségtől és a betegségtől, gyógyszerektől letompított egy-két szótagos szavak, amiket sokszor nem is érteni ….
Kellett már nektek etetni az anyukátokat?  Nem segíteni az étkezésnél, nem. Etetni.
Remélem nem! Ne is legyen benne részetek.
A szívem megszakadt ezen a februári napon az ebédnél. Végigcsináltam. Még szép, hiszen ez nem kívánságműsor, az Anyukám enni szeretne én pedig ott vagyok vele, gyerünk Anyuci!
A szív újra a látványtól, a helyzettől facsarodik, itt már nem megy se a finom, se a durva motorik. Ahogy a koncentráció se, csak a reflexek. Amit és ahogy eszeget az én kis anyukám…….istenem! 🙁
 
Akkor is. Mi ketten összetartozunk.
A látvány és a hozzá kapcsolodó összes információ persze embert próbáló. 
Akkor is az anyukám, akinek bizonyára …..remélem szüksége van a látogatásomra.
Hála isten megismer. De tovább nem nagyon jutunk, éhség és szomjúság csillapítása a legfontosabb, ülés, fekvés, másra sajnos nincs lehetőségünk, azok az idők elmúltak. Csokit kér, csokikát szeretne folyamatosan. Adnám is, meg nem is, hiszen nem szabadna édességet ennie, de könyörgöm, mi van neki, mi maradt még neki ebben a szaros életben??

Mindent megadnék egy jó kis veszekedésért, Anyuci mondd kérlek, hogy randa a frizurám!
Mondd, hogy “Andikám, értsd már meg, neked nem áll jól a világos haj, te sápadt vagy, apád bőrét örökölted!” Könyörgöm vitatkozzunk, ahogy régen! Beszélj Anyu, mesélj!
Mutasd meg, hogy még latinul is tudsz, sőt próbálj meg az unokáddal németül is viccelődni, nevess kérlek újra!!
És ne legyen minden mindegy ahogy most!
Ne legyél 35 kg mint most!
Ne legyél kiszolgáltatott mint most!
Ne legyél halálos beteg mint most!

Bárcsak lenne terápia, bárcsak lenne ellenszer!!
 
Ott vagyok veled cicám gondolatban!! Minden nap hívlak telefonon, bár vannak napok ahogy tegnap is, amikor nem tudok veled beszélni. Hallottam a kis erőtlen hangodat, ahogy válaszoltál a kérdezőnek …. neeem, most nem tudok vele beszélni …..dehogy kínozlak téged Anyukám, a betegség mellett, még a gyógyszerek is elveszik a maradék erődet, hát hagyjuk ezt a telefonálást, majd beszélünk holnap!
A lényeg, hogy tudod: kerestelek ma is.
Remélem érzed és tudod.
Szeretlek.

Fotó: aboutpixel.de / Engel 2 © Kerstin Ostmann-Kisker

1 thought on “650 km-re a valóságtól

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .