Embermesék

Ezek az éjszakák soha nem múlnak el???

Azóta már visszakerült az anyu az otthonba. Sőt. El is hagyta. 🙁 Egy ideje ismét kórházban van, de nem az alapbetegségével, jelenleg a lábát műtötték. 
Már nem elég a súlyos betegség, a kiszolgáltatottság, ágyban fekvés. Megjelent valami új is: időközönként fájdalmak ……….
És nem tudok segíteni. Semmit. Ordítani tudnék.
Belefeszülök ebbe az egészbe.
Aztán újra csak belegondolok az egészbe és szégyellem magam, hiszen csak magamat sajnálom. Nem bírom ezt a terhet.
Aki pedig ennél sokkal többet tűr és szenved, az az 
Anyukám.

Mennék hozzá, de jelenleg nem tudok. Se szabi (nem azért mert embertelen a főnök, hanem most tényleg rengeteg a munka), se “kedv”. A kedvcsináláshoz vettem újra lottót. Hátha.

Igen “kedvileg”, azaz anyagilag is megterhelő a jelenlegi helyzet, ugyanis az anyu lakásának a számláit is nekem kell fizetnem, ahogy a személyi kölcsöneit is. Az otthon ahol vannak szintén nem ingyenes. Az ellátásra és a gyógyszerekre kvázi rámegy a nyugdíjuk. A többi rám hárul. Ezek a kiadások mellett a hazautak főleg nehezek, hiszen nekünk otthon nincsen már se szállásunk, se másunk. Főzni se főz ránk senki. Minden fizetős. 🙁 Ki lehet számolni. Aki azt mondja, hogy akkor is mennem kéne, annak megadom a bankszámlaszámomat, jöhet az utalás. 

Az élet, hogy még érdekesebb legyen, az anyu és a Fürtike kapcsolata rettenetesen megromlott, tényleg nem tudom mi a fenét csináljak… Fürtikém egyfolytában haza szeretne menni a “kis otthonába”, ahol végre kipihenhetné magát az elmúlt hónapok tragédiája és gyötrelmes könnyei miatt. Azt mondja, hogy az otthonban remek a kaja, sütikét is kapnak, nagyon szereti a gondozó lányokat, mindent megtesznek neki, tüneményesek, de a helyet akkor se tudják vele feledtetni, az nem az otthona. Ráadásul a vécé is túl messze van a folyosón …… ő ezt nem tudja megszokni. 
A szívem szakad meg, hiszen igaza van.
Mit csináljak? Ha hazamenne, egyedül lenne a lakásban. Ki vigyázna rá? Ki segítene neki, ha ne adj isten elcsúszna, elesne?
Ki találna rá és mikor?
Édes istenem, hát 89 éves! 

Nem így élt, nem ilyen ember volt ő, hogy ennyi idős korára, ennyi kiszolgált ember és év után egy idegennel megosztott szobában maradjon neki egy ágy, meg egy szekrény fele……

A tehetetlenség meg főleg fáj, mivel nem tudom megváltoztatni ezt a helyzetet. Pedig vinném én a kis Fürtikémet oda ahova szeretné.
És ülnék szívesen az ágya mellett és élvezném a kis mosolygós arcát, ahogy a fagyikájának, vagy a rántott halacskájának örül. Mert örül ő mindennek, a legkisebb dolognak is. Az ajándékba vitt plédet álló napig simogatta, sugárzó arccal: “Olyan finom, annyira puha!”. A rózsás ágyneműn pedig el is sírta magát. Csak ennyit mondott: “Nagyon szép. Köszönöm szépen.”

Az Anyu hiánya is rettenetesen fáj. Főleg most, hogy újra ott fekszik a kórházban ……. ez nekem már nem csak büntetés. Ez már kínzás.

1 thought on “Ezek az éjszakák soha nem múlnak el???

  1. Hát….nem is tudom mit kéne írni. Mert okoskodni lehet(ne), de bíztos, hogy mindent kismilliószor átrágtatok mint lehetőség.
    Hátha hazamehet Fürtikéd.

    Puszi!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .