A kisfiam 3 hete elköltözött. Itt hagyott minket. Egyetemista lett Heilbronnban. Azt hittem feldolgoztam ezt az egészet, azt hittem túl vagyok rajta. Hát egy nagy lószart!
Valahogy olyan normálisan zajlott a hosszan tartó költözés, ami után nagy pofával meséltem mindenhol milyen könnyen ment, aminek oka vagy az, hogy én egy kivételes anya vagyok, vagy az, hogy egy nagyon szar – vicceskedtem -, de tényleg nem éreztem szomorúságot! Sőt! Annyira, de annyira örültem a kisfiam elszántságának, bátorságának, eltökéltségének, hogy ő (tőlem teljesen eltérő módon) tudja, hogy mit akar. Uramisten, milyen bátor! Ez fordult meg sokszor a fejemben, hiszen ez a gyerek az eddigi életét a sorstól megkímélve, minimális tragédiával és sok-sok nevetéssel, egy jó kis pihe-puha fészekben töltötte két, őt rettenetesen szerető és maximálisan akceptáló szülővel, hogy meri mindezt feladni, elhagyni ezt a biztonságot?! Nekem még ma se lenne hozzá elég bátorságom.
Erre itt ez a gyerek az alig 18 évével és ki mer lépni az összkomfortból, a szülős társbérletből és két plüssállatával (az egyik szinte az ikertestvére) együtt elvonul a sivár ismeretlenbe, a magányba. Oda ahol nincs zsemle, tej, vaj, felvágott otthon, ahol rá hárul minden, olyan is amivel korábban egy percet se kellett foglalkoznia. Ráadásul nem főz rá senki se…. bár ezt inkább hagyjuk, főzni én se nagyon szoktam.
Tudom, hogy nem ő az egyedüli egyetemista egy idegen város kollégiumában, de nekem ő az egyetlen. A kisfiam.
E. (E. = majdnem férj már 20 éve + kisfiam apukája) már tavaly decemberben feliratkozott a heilbronni egyetem közelében levő kollégium várólistájára. Én még át se láttam a bajor továbbtanulósdi és érettségi szövevényes rendszerét, ő már bizony tudta mit merre kell keresnie és milyen praktikus dolgokkal kell számolni. (de hát ezért ő a vállalkozó, az üzletember és nem én) Tudta azt is, mennyire nehéz lakást találni az egyetemistáknak. A fiunk júliusban érettségizett, az apartmanra ahogy írtam, qvázi már előző évben feliratkoztunk, pedig azt se tudtuk mi lesz. Csak remélni tudtuk, hogy az Andrénak sikerül az érettségije és tényleg Heilbronnban szeretne egyetemre járni … Az érettségi jól sikerült (ezt muszáj volt leírnom, nem bírtam ki) 2,2-es átlaggal (itt fordítva van minden, a legjobb jegy az 1-es) végzett a Muci. A továbbtanulási terveknél hála isten nem ingott meg (Szent Anti kap tőlem Győrben a Karmelitákban egy huszast!), a közben megüresedő apartmanokból kiválasztott és lefoglalt meg lett mentve! Bár volt néhány meleg pillanat.
A felismerés, hogy nem elég egy helyre beadni a jelentkezést, célszerű több egyetemet is bejelölni, hiszen ki tudja, számítani kell B, vagy akár C tervre is, megijesztett. A kisfiam hirtelen felfedezett jó pár újabb egyetemet, szakot. Érdekes szakok valóban, de már egyik se Heilbronnban. Félve hallgattuk a lelkes meséjét a marketing, közlekedés, közgazdász, stb. egyéb lehetséges szakokról és még jobban féltünk a választól arra a kérdésre, hogy hol vannak ezek az egyetemek! Berlinben, Osnabrückben, Salzgitterben … Mit mondjak. El voltunk kenődve. Berlin, na ja, még elmegy, egy roppant érdekes város. De 440 km távolság azt is jelenti, hogy nem fogom a kisfiamat gyakran látni. Osnabrück, Salzgitter Jézus Mária .. nee. Mindkettő közel 460 km-re, de mi van ezekben a városokban? Mit fog ott csinálni? Létezik ott is élet? Te André, nem lehetne, hogy 1-vel kezdődjön a város irányítószáma? (Persze, hogy Bécsről volt szó, viccűtünk, próbálkoztunk.)
De sikerült. Simán felvették az óhajtott szakra. Öröm! Csak 170 km a távolság és a kollégiumi apartman is tutti-paletti, bár már augusztus elejétől ki kellett vennünk.
Felfedeztük magunknak Heilbronnt, intenzív látogatásokkal a helyi bútor üzletekben. A modern, de pici és nagyon puritánul berendezett kollégiumi apartmant szőnyegekkel, bútorokkal, plakátokkal, kis biszbaszokkal feltúrbósítottuk, ki nem bírtam volna másképp. A kisfiamnak éreznie kellett, milyen jó kis helyre került, egy melegséget sugárzó, fincsi kis fészekben fog 7 szemesztert lehúzni és innen fog rendszeresen (khmm) hazajárni.
17 éves kora óta van jogosítványa, 18 éves kora óta egyedül autózik, tudom, hogy jól vezet. 170 km megoldható. Az autóról az apukája gondoskodott.
Többször leutazott Heilbronnba, apjával, egyedül, meg haverral. Szekrényt szereltek, rakodtak, költözött. Aztán eljött az a csütörtök, amikor végérvényessé vált minden, leköltözött Heilbronnba. Sima ügy volt.
Nekem. Mert nem voltam otthon, dolgoztam. E. őszintén bevallotta, nagyon nehéz volt neki a pillanat, a látvány, ahogy az utolsó cuccokat levitték az autóba, ahogy az André a lakásban körbement és minden egyes számunkra fontos (kb. 15 darab) plüssállatunknak mondott még valamit, elbúcsúzott tőlük. Aztán az, amikor a kisfiunk kigördült az autóval.
Csak nem bőgtél? – kérdeztem.
De.
Én nem. – válaszoltam
Mert nem voltál jelen.
Aztán eltelt pár nap. Mi utaztunk le hozzá egy hétvégére. Vasárnap a búcsúzásnál hirtelen elkapott valami, kapart a torkom, jézusom nehogy bőgjek … nagyon ügyeltem arra, hogy semmit ne vegyen észre a szomorúságomból, hiszen neki se lehetett könnyű, láttam az arcát, a szemét … jaj ebből mindjárt baj lesz! Beszélnem kellett. Micsoda klassz helyen vagy, egyre aranyosabb ez a kis appartman, egy nagyszerű iskolába jársz, ezek lesznek André a legszebb éveid, majd meglátod! Igyekeztünk nagyon gyorsan túlesni ezeken a pillanatokon, sikerült is, megúsztuk a legrosszabbat. Nem volt bőgés.
Majd eljött a következő hétvége és hazajött a kisfiam. Pénteken munka után várt rám az apukájával, vacsorázni mentünk. Imádtam. Nehéz volt nem egyfolytában rajta lógnom. A szombat is még teljesen normális volt. Élveztem. A vasárnap délelőtt már borzalmas rossz kedvvel érkezett, már csak egy dolog járt a fejemben, a kisfiam délután el fog utazni. Régen volt már ilyen zaklatott, depressziós napom. Aztán elérkezett a búcsú is. Nem tudom hogyan sikerült, belülről haraptam, rugdaltam magam, tarts ki Andi, ne szórakozz, nem teheted szomorúvá a gyerekedet!
Nagy ölelések, puszik és szeretlekek … majd elindult az autóval. Azt hittem ott hagy el engem a …… hagyjuk is. Ránéztem E.-re. Láttam én mindent rajta is. De kértem, ezt nem teheti meg. Nem teheti meg velem hogy bőg, mert akkor nekem is kell és én nem fogom tudni abbahagyni, szépen kérlek E. ne bőgj, ne bőgj! Beszéljünk hirtelen másról, akármiről, kérlek töröld meg a szemedet, ez nem fair, ne csináld, nekem most nagyon rossz, légyszí nevess, bátoríts, mondd, hogy milyen nagyszerű helyre megy, hogy nincs egyedül, hogy nem szomorú, hogy nem viseli meg az egyedüllét, hogy ez a legjobb ami vele történhet, hogy okos és intelligens, szép jövő várja, ez csak 3,5 év mi az neki, nekünk, örülnünk kéne, hogy továbbtanul, azért is, hogy tovább tud tanulni …. és meg kell érteni, hogy az ő érdekében nincs már velünk.
Mondd el mindezt, csak fordulj el, mert nem bírom nézni a szemedet.
Már tudom, hogy milyen ez a búcsú. És úgy érzem, még egyszer nem is tudnám megcsinálni. De nem mondhatom a kisfiamnak, hogy ne gyere cicám, mert anyukád nem tudja feldolgozni azt, amikor újra elmész…
Gyere drágám még sokszor, akkor is ha fájni fog utána a lelkünk, mert ez így van rendjén. Ennek fájnia kell.
Nagyon szeretlek André.
Ismerem ezt az erzest 🙂 Az idösebbik lanyom a gimnazium utan, 19 evesen költözött el. Teljesen kikeszltem, hogy hova akar menni, van egy külön szobaja, mosok-fözök-takaritok ra, mi hianyzik neki?, aztan a fiatalabbik lanyomnal mar nem volt ennyire tragikus, talan azert is, mert terhes volt mar amikor elköltözött… A fiatalabbik fiam 22 eves volt amikor munkat talalt Dublinban es odaköltözött, aztan utoljara az idösebbik fiam ment el tölem… Most lassan a lanyom is megismeri ezt az erzest, mert az unokam 2 het mulva Berlinbe költözik…
Arany szívem, te már rutinos vagy, négyszeresen is. Nekem egy elég, mindenféle szempontból. 🙂
Nálad folytatódik a sor az unokákkal. Remélem nekem ez még arrébb lesz.