Elmentél

Nagymamámnak, szeretettel

Drága Fürtikém, elhiszed, hogy fel se merült bennem, hogy ez megtörténhet? Ès ugye azt is, hogy még mindig nem hiszem el… ?  
Egy pillanatra se gondoltam én ilyenre, hogy veled valami is történhet …… Hogy történhetne, hiszen mióta az eszemet tudom, Te mindig is léteztél. Igaz, az elmúlt hónapokban, ha beszéltünk telefonon, csak-csak mondogattad, hogy:
„nem is tudom, de erőtlennek érzem magad, ráadásul olyan szédülős is lettem, de máris nevettél és hozzátetted, kislelányom, mit lehet tenni, el kell fogadni, ez bizony a kor.”  Bizony drágám a Te korodban már miért ne lehetne az ember egy kicsit aluszékonyabb? 

Májusban otthon jártam, láttam én, tudtam, hogy nem kelsz fel, nem kívánsz enni, inni, de buta, önző módon azt gondoltam (azt akartam gondolni), hogy semmi több, csak egy picit erőtlenebb lettél. A korodon kivül persze az időjárás volt, amivel még takaróztunk. Mindenre volt magyarázat. 
Kerestem.
Csak feküdtél drágám, megismerted mindegyikünket, mosolyogtál ránk, örültél nekünk nagyon. Próbáltál még egy-két dolgot elmesélni, de nem igazán volt érhető, néha a szavak nem sikerültek úgy, néha maga a történet. Hogy örültél az arckrémnek, istenem! A test nem kivánt már semmit, a lélek elfáradt, de a Nő! Ő bizony jelen maradt. Kérted, vagyis inkább, csak engedted, hogy bekrémezzük a kis arcodat és hidd el úgy örültem, mert boldog voltál, örültél, hogy jaj de szép lesz a bőröm, mint egy hercegkisasszonynak! Az arcodra finom krémet kentünk, a kis vékony, madárcsontú kezeidet is bekrémeztük bőrápolókrémmel, hogy szép legyél és ápolt …. de még ezen a délután körberohantam a várost felvekvés elleni sarokpárnáért, mert már megjelentek a vérkeringés hanyatlásával és a folyamatos ágybanfekvéssel járó felvekvéses sebek. Drágám, sziszeregtél, hogy a sarkad, a lábfejed fájdogál …. másnak már ennyi is elég lenne, de Te két pillanat alatt újra mosolyogtál, mert örültél nekünk. Azt mondtad, ez van, ezt kell szeretni. Örülök, hogy még májusban, amikor még értettél, a kis kezedet fogva, el tudtam neked mondani, hogy Te vagy az életem egyik legnagyobb ajándéka, egy igazi tündér, akit nagyon köszönök a sorsnak. Néztük egymást és nem sírtam, csak majdnem. Hajszálnyira voltam a bőgéstől, a gombóc a torkomban volt, a beszéd már nem ment volna, de fegyelmeztem magam: ne légy hülye Andi, tisztára olyan szinezete van az egésznek, mint egy búcsúzás, a jóistenedet, nehogy megijeszd a Fürtikét!
Most már tudom, hogy az volt. Azzá lett ez a bensőséges néhány perc. Búcsúzó. Hiszen tudnod kellett, mennyire sokat jelentesz nekem, mennyire szeretlek és legfőképpen azt, hogy milyen nagyszerű ember vagy!

A doktornő elmondta a telefonban, hogy áttértek a szilárd táplálékról a „tápszerre” és csodát nem lehet … szabad várni, Te egy nagyon szép kort éltél meg, de éppen ezért innentől, főleg, ha az állapot romlik, már minden lehetséges. Ezt se akartam meghallani. Kínoztam a doktornőt, a 
„persze, persze, de akkor is, elképzelhető, ugye, hogy újra sokkal jobban lesz?” kérdéseimmel. Szegény, mit mondhatott mást, mint azt, hogy természetesen. 
Megkönnyebültem. Ezt akartam hallani.
Tudtam, hogy minden rendben lesz, ezt Te megcsinálod. Nem volt se kórház, se ügyelet. Csak a 90 éved. Infúzióra azonban szükség volt. Amikor a kis kezeden megláttam a tapaszt, már mesélted is, hogy igen, megböktek, mert valami vérfrissitőt kaptál …. cicám, ezt már nem igazán tudtad nekem elmesélni, a kifejezések és az egész miértje már neked nem volt teljesen tiszta. Az infúzión nem akadtam fel, hiszen ahogy a többi idős ember, úgy Te sem ittál eleget, kézenfekvő magyarázat volt, hogy pótolják az hiányzó folyadékot, de azt, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat lenne és egy szörnyűség felé haladunk, erre nem gondoltam. A korom ellenére se.