Szeptemberben hazalátogattunk a második hazánkba Bécsbe. Tettük mindezt a vírusos idők kellős közepén. Sokat tököltünk előtte, menjünk, vagy ne? A tervezett út előtti héten húztak bele a számok, napi 200-400 új fertőzést regisztráltak a városban. Egy baromság most utazni, igaz? Vagy mégse? Vagy mégis? Most mit csináljunk? Ez ment az utazás napjáig, szombatig. Valahogy éreztük, hogy nem kéne odautaznunk. Még ezen a napon is visszamondhattuk volna a hotelfoglalásunkat, nem ért volna minket anyagi kár. De sajnos hagytuk magunkat eltéríteni, eh kloar! Befolyásolt minket a rettenetes honvágyunk, illetve a Wolfgang Ambros koncertre váltott jegyünk. Naívan abban bíztunk, hogy ha a koncertet nem mondják le, akkor mégsem lehet akkora baj Bécsben. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, ez volt az egyik legelhibázottabb döntésünk.
Bécsben
Mennyi tervünk volt, te jószagú ég! De ez a program állandóan változott. Körülbelül így, ahogy most felsorolom.
Prater és a terv: de jó, a hotel amit most kipróbálunk csak 350 méterre van a Pratertől, ezt kihasználjuk minden nap juhuuu! Aztán a valóság a Praterben, megpillantva az emberhegyeket: ennyi ember hogy jöhetett ide?! Ezen a téren én nem vagyok hajlandó átmenni!
Schweizerhaus a Praterben: végre újra ehetünk a specialitásukból, abból a fennséges grillezett Stelze-ből és hörpinthetjük azt az isssteni Budweiser sört! Aztán a Schweizerhaus kapujában: Jézus máriám, (originálban a bist du deppert mondat hangzott el) nézz oda, mennyire tele van, dehogy megyek én ide be!
Weltmuseum a Heldenplatznál: ez egy tök új múzeum, mindenképpen megnézzük! Majd a múzeum fogadócsarnokában a valóság, miután megkérdeztem kb. meddig tart amíg átmegyünk a múzeumon: tudod ki megy be ide egy órára, ki nem bírom, megfulladok a maszkban!
Sigmund Freud múzeum (végre felújították és megnyitották a nagyközönség előtt! ): háááát, láttam az interneten, tele volt, emberek mindenhol, ide most nem megyek be! Ráadásul a híres pamlaga nincs is kiállítva, a 30-as években amikor a nácik miatt mennie kellett, elvitte magával Londonba, majd máskor…
Heeresgeschichtliches Museum (hadtörténeti múzeum), ahol tök érdekes lehet többek között a szarajevói merényletben elhunyt Ferenc Ferdinánd eredeti zubbonya, látszik rajta a golyó ütötte lyuk (nem borzongásra, hanem a történelem közelebb hozására): nem tudom, nem tudom, talán majd legközelebb, valahogy nincs rá ingerenciám…
Schönbrunn, Hofburg: most milyen fasza lehet túristák nélkül, végre, naná, hogy bemegyünk! …aztán a valóság: hát nem tudom, már láttuk sokszor, talán majd máskor…
Leopold Múzeum: juhuuu, meghosszabbították az Egon Schiele & Hundertwasser kiállítást, erről maradtunk le márciusban, de most megyüüüünk! Aztán a MuseumsQuartier-ben az épület előtt állva: …. hááát, ebben a melegben (közel 28 celsius fok volt!) annyi mindent lehet kint is csinálni, inkább most ne menjünk be. A tetején a szeptemberben megnyitott Libelle teraszt azért nézzük meg, az nem zárt!
Egy Einspänner a Café Centralban végre a depperte túristák nélkül? Jéé, nincs sor a Café Central előtt, nem fényképez senki, be lehet látni egészen a mindig ott ülő kismuksóig, jé, tényleg sehol senki, ki látott már ilyet? Bemegyünk? Jó, szerintem se muszáj, ittam a Diglasnál két Melangot, elég lesz mára. Elnézést a kismuksóért, Peter Altenberg (1859-1919) egy híres osztrák író volt aki szinte mindig a kávéházakban ült. Az abszolút kedvencének a Café Central számított. Az ő emlékét őrzi a papírmaséból készült figura, aki jelenleg szintén maszkot hord.
Volt egy mondás régen: ha az Altenberg nincs a kávéházban, akkor már úton van odafelé. Peter Altenberg hasonlóan sok művészhez, ő is a kedvenc kávéháza címét adta meg lakhelyéül. Az ő címe így hangzott: Bécs, I.kerület Herrengasse, Café Central
Wolfgang Ambros koncert a Schutzhaus auf der Schmelz-en: jééééézusom, ez itt lesz bent ebben az étteremben?! Látod az asztalokat? Egymás mellett vannak, nem húzták őket szét, még egy fél méter távolság sincs a melletted ülő mellett, maszkot se hordanak…..én ide be nem megyek, én itt 5 órát a zárt teremben további 200-300 emberrel együtt nem vagyok hajlandó eltölteni. Lesz itt elég szálldogáló aerozol, szuper! Bassza meg, pont a Wolferl, hiszen valójában ezért utaztunk ide, de nem. Nem megyünk be.
Egy fantasztikus sörkert tartozik az étteremhez, ott ültünk kint és ettünk-ittunk-búslakodtunk, hiszen csak egy karnyújtásnyira volt tőlünk az a művész, akinek nagyon szeretjük a zenéjét, aki miatt ide jöttünk, de mégse fogjuk látni. A jegyet visszaváltották nekünk, rendesek voltak. Amúgy nem fizetik vissza jegyek árát, csak egy utalványt adnak, ami később másik rendezvényükre beváltható, de velünk kivételt tettek. Egy isteni Eierschwammerl (rókagomba) és egy korsó Ottakringer elfogyasztása után menni készültünk, nem szerettük volna tovább kínozni magunkat. Indulás előtt ugyebár még meg kellett látogatnom a legkisebb helységet. Már befelé menet hallottam Wolferl hangját, javában folyt a soundcheck … pont az egyik kedvenc számomat próbálták. Bepislogtam a terembe …..2 mp erejéig meginogtam, ná, ezt a koncertet nekem látnom kell ….. de győzött a mit tudom én. Majd később megtudjuk, hogy ez a józan ész volt, vagy csak a félelem.
Kb. így teltek Bécsben a napok. A Corona jelen volt sajnos mindenhol. Nap, mint nap reménykedtünk abban, hogy a hirtelen felszökő számok egyszercsak eltűnnek és egy szemvillantás alatt visszatér a normalitás ….. de nix. Maradt a kerekedő szem, a kérdés, hogy honnan a francból lett hirtelen ennyi fertőzött ember ebben a városban, mi történik itt?
Ami jó volt
Enni, inni, járkálni, élvezni az utcákat, épületeket, a szeptember közepéhez képest túl meleg időt, késő este átszökni a Praterbe, kirándulni a Wiener Waldban. Évekig éltünk Bécsben, jártunk is vissza rendszeresen, de még csak most előszőr történt, hogy egy pár eurós nevenincs pólóban (amit nagyon szeretek, mert árát megcáfolva, egy isteni, kellemes viselet a túrákon) és túrabakancsban, kissé kócos hajjal és smink nélkül glasszáljak a bécsi erdőben, utazzak a 38-as buszon és a metrón. Teljesen otthon érzem magam, örülök neki.
Nagy szerencsénk volt az időjárással, a Diglasnál a kerthelyiségben reggelizhettünk meleg kellemes időben és zavartalanul. Már nyomuk se volt a rohadék zümmögő, agresszív darazsaknak. Na jó, talán egy-két elkésett példány még próbálkozott, de kiröhögtük őket.
Élveztük nagyon az ottlétet, de nem akarok hazudni, nem volt teljesen felhőtlen az élvezet. Lépten-nyomon a Covid-19 témába botlottunk, ami beárnyékolta a jókedvünket. A számok iszonyatosan magasba szöktek, hol volt már az a Bécs, ahol már régóta győzedelmesen visszaszorították a fertőzést, ahol a világ már majdnem teljesen rendben volt, ahol a pincérek a saját elmondásuk alapján már legalább 3 hónapja nem kellett, hogy maszkot viseljenek, egyszerre minden elromlott. Aggódva követtük az információkat az aktuálisan életbe lépő rendeletekről és úgy döntöttünk, elmegyünk inkább haza. Szar érzés volt, de inkább hazautaztunk.
A bécsi út miatt már tudom, hogy történik egy Covid-teszt (muszáj volt) és milyen érzés karanténban az eredményre várni, ami hála isten negatív lett.
Aztán megtörtént, Németország rizikóterületté nyilvánította Bécset. A második hazánk veszélyes lett. Mi van itt, háború?
Azóta még inkább elszabadultak Bécsben a számok, úgy néz ki, hogy mi még szinte a legelején járhattunk ott. Miközben ezt írom, egyre inkább húzom le magam ezekkel a negatív dolgokkal, úgyhogy slussz! Felejtétek el, inkább egy isteni túrát szeretnék nektek megmutatni!
De a túra előtt egy icipici update szükséges ehhez a történethez, mivel jó néhányan félreértettek, illetve én fogalmaztam félreérthetően.
Volt egy-két rendkívül „intelligens” hozzászóló (összesen 4-et tiltottam le), például ezt a palit is, aki ezt kérdezte: „mi a fasznak utazik az, aki valósnak tartja a járványt?” Inkább no comment, igaz?
Nem reszketünk a vírustól, nem félünk bemenni az emberek közé, nem volt tömeg a Leopold Múzeumban se (sőt, sajnos alig van látogatójuk!), nem ez volt a gond! Egyszerűen nem volt kedvünk a közel 30 fokos melegben mindahhoz amit elterveztünk. Tömeg csak ott volt amit írtam. Szeptember 12-én szombaton a Praterben, illetve nem smakkolt nekünk a koncert higéniás-koncepciója, mert nem is volt! Azt pedig had döntsem el én, hogy mi az ami nekem jó, vagy nem jó. Hogy hiszek-e a járványban vagy sem. Ez mind-mind az én dolgom. Oda utazom, ahova akarok és ha mégsem érzem ott jól magam, az az én problémám. Bécs hasonlóan Nürnberghez kicsit megváltozott, a csapokból folyamatosan érkező lehangoló hírek elvették a kedvünket. Ennyi. Ha Bécset Németország rizikó-területté kívánja nyilvánítani, akkor én csak egyet tehetek, nem utazom oda, vagy el kell hagynom. (Kivéve akkor, ha a munkaadó tolerálja a 2 hét karantént a teszten felül. Viszont ezt a luxust én nem engedhetem meg magamnak. Joggal kérdezné meg a Herr Főnök, hogy tiszta vagyok-e, szándékosan akarok kicseszni a céggel?)
Megütköztem néhány véleménnyilvánításon, főleg a hazugságot feltételezőkön. Egyikük írta, hogy ez nem igaz, márpedig üres volt a Prater, ott volt egy hete. Mi szeptember 12-én voltunk ott, nem egy hete, de ehhez figyelmesen kellene olvasnia. Bátor nő, le meri írni, hogy én nem mondok igazat. Még egy ilyen volt, aki kijelentette, hogy ezek valótlan állítások, majd letiltott. Mert ő ismeri Bécset, hiszen már 7 éve ott él. Mária segíts! Hogy pont engem találjanak meg, nincs szerencsém. Soha nem írok valótlanságot, nem értem mire is lenne jó?
Köszönöm mindenkinek a normális hangon történt véleménnyilvánítást és főleg azt a sok-sok lájkot! Rengeteg emberhez jutott el ez a nem túl seggetrepesztő történet és még valami! Nagyon tanulságos volt számomra, hogy mennyire veszélyes téma ez a Covid-19, milyen agresszívan támadnak azok az emberek, akik mindezt felesleges hisztinek tartják. Bárcsak lenne igazuk, de sajnos jelenleg nem úgy néz ki.
és akkor jöjjön a túra:
Kedvencünk a Bécsi erdő. Túra a Wiener Wald-ban
A Kahlenbergről indulva a Cobenzl-en keresztül settenkedtünk le a Grinzingbe. A Kahlenbergre a 38-as busz visz fel, onnan pedig simán el lehet jutni a Cobenzl-ig. Mind a két „hegyen” kötelező a lepillantás Bécsre, gyönyörű panoráma tárul elénk. (A Kahlenbergen nemcsak a teraszon érdemes fotókat készíteni, hanem a Hotel utáni pici sarokban is a kerítésnél. Hétvégeken nyitva van a Stephaniewarte, érdemes felmenni oda is. ) Aztán tovább a Cobenzl-ig.
A Cobenzl istenem…. A kisfiam keresztelője a Leopoldsbergen volt abban a pici templomban, amit végre, hosszú évek után ismét megnyitottak. A keresztelő után a Cobenzl-en rendeztük az eszem-iszomot. Apropó keresztelő. A grinzingi (Leopoldsberg a Grinzinghez tartozik) pap a szertartás után megkérdezte tőlem, mit jelent az „anyuanyuanyuanyu” németül, amit a kisfiam aki az elején még őszinte érdeklődéssel figyelte a dolgokat, de a „vízes” résznél megijedve, szinte folyamatosan ismételgetett.
A Cobenzl-ről simán le lehet sétálni a Grinzingbe, az Oberer Reisenbergwegen keresztül érkezünk a Cobenzlgasse-ra és onnan már csak az a kérdés, melyik Heuriger ist ausgesteckt (melyik van nyitva), hova menjünk be?
Ritka jól éreztem magam ezen a kiránduláson, talán utoljára gyerekként történt meg velem, hogy belefeküdtem a selymes fűbe, most itt fent a világ tetején (az én világom tetején) újra megtettem, állatira jól esett.
Most még írnék valami nagyon pozitívat és előrenézőt is, de nem jut eszembe semmi. Csak egy dal. Egy dal, amit nem tudok megunni. Ami mindig feldob, amit üvöltve énekelni lehet, ez az egyik kedvencem. Pont ez a nótát próbálta Wolferl az előtt a bécsi koncert előtt, amire nem mentünk be. Kurva vírus, rohadj meg, lőjenek ki téged a holdra, bárhova, csak hagyj minket élni, hagyj engem Bécsbe, meg Wolfang Ambros koncertre menni. Légy szíves…