Embermesék

Kegyelem

2020 szeptembere kellemesen meleg időjárással ajándékozott meg minket, mi pedig magunkat egy pár napos úttal a kedvenc városunkban, Bécsben. A belvárosban a Stephansdom (Steffl) mellett jártunk, isteni nap volt, amikor E. (még mielőtt megfeledkezik róla) gyorsan felhívta egy nürnbergi orvosát a korábbi vérvétel eredménye miatt. Nem izgultunk, nem volt rá okunk. Hosszú évek óta jár minden évben erre a szűrővizsgálatra, tanítani kellene a következetességét. Mindig minden a legnagyobb rendben volt, nem is lehet másképp. Hallottam a beszélgetést, a párom válaszait. Te szép szűzmáriám, itt valami történik …….
Egy bizonyos érték nagyon a határon van, szükség lesz egy újabb kontrollra. Kezemben a mobiltelefonnal egyből elkezdtem keresni az interneten az információkat, mit is takar ez a bizonyos érték…..

… és hirtelen megállt az idő, elfogyott az öröm

Nagyon fújt a szél ott a Steffl-nél, erre emlékszem. Meg arra, hogy megfagyott a levegő körülöttem, megállt az idő. Egy pillanat alatt megszűnt minden, nem volt helye se örömnek, se várakozásnak, körbevett a nihil. Egy légüres térbe érkeztem, ahol hirtelen semminek nem lett értelme. Kiszáradt a torkom, hányinger környékezett, kivert a víz és rettegtem. És gyűlöltem a Steffl-t, gyűlöltem, mert nála érkezett meg a rossz hír. Rohadjon meg.
Most mi lesz? Mi lesz velünk?

Tudom persze, ha egy laikus ember betegségek után keresgél az interneten, az maga a halál, szinte kizárólag a legrosszabbakat találja meg. Most sem volt ez másképpen. Egyre nagyobb lett a kétségbeesésem. Ahogy olvasgattam a vele kapcsolatos információkat, pillanatok alatt leizzadtam, majd elkapott a hideg és jeges félelem. A torkom körül folyamatosan ott volt az a kurva vasmarok. Ez a bizonyos érték lehet persze mástól is, de így jelentkezik a rettegett kór is. Ez a relatív magas érték, valójában csak egy határérték, ami akár a kornak megfelelően még normális is lehet, de utána kell járni, ki kell vizsgálni, meg kell fejteni, hogy mi okozza. Ki kell zárni a legrosszabbat. Néha próbáltam higgadtabban belemélyedni, értelmezni az olvasottakat, keresni egy hangyányi kapaszkodót. Sokszor sikerült is ellenpontozni a negatív csengésű orvosi irományokat, meggyőztem magam, győzött a normalitás, miszerint nem muszáj a legrosszabbnak lenni, lehet más is. Lehet, de mi? Nem sok variáció volt.
Majd érkeztek az újabb éjszakák, ugyanezekkel a gondolatokkal töltve álmatlanul , illetve vad rémálomból átizzadva felriadva. Nem jött megnyugvás. A fejemben egymást kergették a gondolatok, fantáziálások és nagyon gyakran belesüvített közéjük a kétségbeesés. Ne áltasd magad. Valami van.

Hogyan tovább?

Egy októberi napra szólt a következő időpont az orvosnál, vérvétel. Majd 1 hét marcangoló várakozás. Aztán a találkozó az orvossal. Az érték változatlan. Sőt, egy picit már a határérték felett jár. Mi a teendő? Egy további vizsgálatot javasolt, amivel egyértelműsíthető lesz a helyzet. Véleménye szerint nincs komoly baj, viszont ezzel a vizsgálattal pontosan ezt lehetne megerősíteni. Ha mégis, ha mégis lenne valami, azt így még nagyon időben el lehetne kapni.

Érkezett a január

Januárra volt betáblázva a vizsgálat. Naná, hogy csúszott két alkalommal, mindig valami közbejött. Egyszer a gyerekünk költöztetésének módosult időpontja, egyszer meg a beavatkozás előtt későn feltett kérdés a penicillin érzékenységről. Mivel E. érzékeny rá és a praxisban csak ez az antibiotikum volt, kénytelenek voltak ismét elhalasztani a vizsgálatot. Ez a második halasztás azért adott valami emberit, egy nagyobb adag reményt. Mivel a vizsgálat nem volt elvégezhető, így egy pici ideje lett az orvosnak, és ahogy már évek óta mindig, most is közvetlenül beszélgetett E.-vel. A téma persze most csak egy volt, és E. végre szabadjára tudta engedni a félelmét, az aggodalmát. A szeptemberi telefonhívás óta nagyon sok információt olvastunk a témáról, valamennyire értettük is az egészet. Ami sajnos szeptember óta nem változott, az a jeges félelem. Az orvos akkor döbbent rá, mennyire el vagyunk keseredve, mennyire félünk a vizsgálat eredményétől. És egy csepp mankót adott E.-nek, amire támaszkodhatott. Nincs semmi komoly baj, nem kell tartania tőle! Ha mégis, ha mégis lenne ott valami, az annyira minimális, annyira kezdeti, hogy 40%, hogy semmit nem is kellene csinálni. Ha ő már 85 éves lenne, akkor meg főleg nem. Mivel még nem ennyire idős, csak ezért kell egyáltalán foglalkozni vele, de tényleg ne féljen, nincs nagy baj! Ez volt az, ami már valódi reménnyel töltött el minket. Látjátok mennyire fontos egy őszinte beszélgetés az orvossal? Itt is futószalagon megy a gyógyítás, a háziorvosnál egy betegre 7 (!!) perce van tervezve, így csak abban bízhatunk, hogy soha ne legyünk betegek, vagy ha mégis, akkor csak valami egyszerű, maximum 5-perces betegség formájában.

Az eredményre február 25-én számíthattunk

Szeptember 14-től február 25-ig, talán életem legnehezebb időszaka volt. Egy félelemben, rettegésben, bizonytalanságban töltött 5 hónap. Nehéz volt az ünnepnapokat átélni, karácsony, születésnapok, mivel “ő”, a félelem tárgya szinte mindig ott volt. És erről nem beszéltünk senkinek. Senkinek. Se a családunknak, se az ismerőseinknek, se a kollégáknak. Hogyan is? Bele is őrültem volna hallva a sablon válaszokat, hogy biztosan nem lesz baj, meg te szegény …. Ilyenkor inkább behúzom a farkam.
Emlékszem, mennyi értékes percünk úszott el az életünkből azzal, hogy aggodalommal volt tele szívünk és az agyunk, ahelyett, hogy élveztük volna a pillanatot, a látványt. Talán a legrosszabb ilyen élményem a kisfiam Heilbronnba történő visszaköltöztetésével kapcsolatos. (véget ért a gyakorlata Frankfurtban, folytatódik a főiskolája Heilbronnban). A Szahara felől érkező homok festette februárban sárgára az égboltot, minden olyan fura, tompa sárgás fényben játszott, nekem kísérteties volt az egész látvány, borzongató. A szálló homok, a fura, minket körbevevő tompa, sárgás fény végigkísért az autópályán Nürnbergig. Nem szóltunk egymáshoz, mert tudom, hogy ugyanaz járt mindkettőnk fejében. A kísérteties, borzongatós nem mindennapi látvány félelmet keltett bennünk. És befészkelte magát a tudatunkba, a mi lesz ha kérdéssel….. bárcsak újra átélhetném és ellenpontozhatnám ezt az utat!

A kegyelem

Február 25-én nem voltam magamnál az irodában. Se vérnyomást nem szerettem volna mérni, se EKG-t csináltatni. Ezen túl kellett esnünk. Délután végre érkezett a hívás E.-től.
Visszakaptuk az életünket! De jó lenne újra élni a karácsonyt, a születésnapokat, a költözéseket! Most már lenne hozzá kedvünk. A félelem eltűnt, de a gondolat továbbra is kísér minket. Meg persze a rendszeres további 3 havi kontrollvizsgálatok. De a legrosszabbtól jelenleg megmenekültünk.
A patológus vizsgálati eredménye alapján: jóindulatú daganat, alacsony rizikó

Anyu, bocsánat, de neked se meséltem el eddig így, de nem tudtam, nem volt hozzá erőm. Vigyázz magadra!

2 thoughts on “Kegyelem

    1. Oh Arany, köszönet azért amit írsz, de én egy kicsit szégyellem magam. Mennyi mindent írtál nekem a sorscsapásaidról, az anyukáddal, veled kapcsolatosan …. nem hiszem, hogy nagy támaszra találtál nálam.
      Ne haragudj rám. 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .