Hála ég, elég pergősen telik a napi 9 órám a munkában és a fiú kollégáimnak köszönhetően rengeteg a poén. 5 (!) fiúval dolgozom együtt, mindegyik más karakter, de karakter a javából.
Azt is nekik köszönhetem, hogy megtanultam a labdát a papírkosárba rúgni, illetve dobni. Ha valaki nálunk jár és az irodánkból huppogást hall, akkor az nem más, mint a napi egyik fordulónk, célbarúgunk, célbadobunk. A múlt héten belefogtam az újabb játékba, a labdának a lábfejjel történő papírkosárba emelésébe. Az egyik lövésem túl erősre sikeredett, a labda felvágódott a kollégám íróasztalára, ahol telibekapta az üdítős üvegét. Csak arra emlékszem, hogy leszartam a fizikai törvényeket. Rárepültem az üvegre, röptében kaptam el. Még hosszú percekig gratuláltak a fiúk, ilyen gyorsaságot és reflexet már régen láttak. Kicsit fájt a jobb karom, de boldog voltam. Sikerült. Teljes értékű fiúként teljesítettem.
Az irodai sport (sport! ha-ha-ha-ha!) mozzanatai.
Rákészülés
és a pillanat ….
amikor betaláltál a labdával! Yesssss!
A foci (naná), hogy elsőrendű téma nálunk, bár nagyon észen kell lennünk, nehogy túlszaladjunk egy bizonyos határon, aztán nagyon megbántsuk a másikat. Ugyanis nagy-nagy bánatomra nem minden kollégám 1.FCN rajongó. Egy olyan csapatnak szurkolnak, aminek le se írom a nevét, annyira utálom. Csak annyit mondok, hogy Münchenből való. Azt hiszem ezzel már mindent elmondtam.
A cikizés megy persze nap, mint nap. Egy nyertes meccs utáni reggel, örömtől duzzadva megyek dolgozni, beesek az irodába, tépem magamról le a sálat, kabátot és lelkesen kérdezem C-t, a kedvenc kollégám: „láttad, hogy micsoda góóóólt rúgott a Burgstallerem?” Erre C. a szokásos rezignációval, legyintve válaszol:
– Ah, nézzenek oda, hogy örülnek a Glubbererek! Na mi van, azért mert egyszer végre gólt rúgtatok, azt hiszitek az valami, hogy esetleg ott a helyetek a nemzetközi vízeken? Ugyan már! Azt láttad volna amikor a …….-ék a csempionszligában az X nagy-nagy csapat ellen játszottak és a Molnár lazán betolta a hatszázadik gólt …. blablabla…
És már el is ment a kedvem. De nem kell félni, mert a bosszú nem sokáig várat magára. Elég egy apró megjegyzés, egy történés a másik csapat házatáján, már röpül is a megjegyzés a kollégám felé.
– Na mi van Herzerle (kisnyuszkó), te is mész a krízis-ülésre? Tegnap a második félidőben már nem rúgtatok gólt, mi történt? Lecserélik a trénert? Vége a csapatnak?
Vagy amikor véletlenül kiderült, hogy még klub-trikója sincs a kollégának.
– Micsoda?? Még egy nyomorult klub-trikóra is sajnálod a pénzt? Micsoda szurkoló vagy! Szégyent hozol a csapatra. Minimum egy szép fehér kötött pulit kéne viselned, az elején egy bazi nagy, baromi ronda Telekom felirattal. Ejnye-bejnye. De nem csodálkozom, hiszen ezt mindenki tudja és ismét beigazolódott a mondás: A parasztoknak (Bauerneknek hívják Németországban ezt a csapatot az ellendrukkerek) nincs szurkolójuk, csak nézőjük. Mert az ilyen, akinek még trikója sincs, az maximum néző.
És ilyenkor persze csapkodjuk a röhögéstől az asztalt, a combunkat, vagy éppen a másik vállát, vagy csak vigyorgung szélesen. És vigyázunk arra is, hogy pont kerüljön a mondat végére. Mert ha ott a pont, akkor a téma lezárva és jöhet a következő hülyeség. Ami jön is, sokáig nem kell várni rá.
A Bundesliga alatt tipmixet játszunk, két csapat meccseire tudunk tippelni. Most nagyon izgulok, remélem viszem a jackpotot (egyszer más sikerült), ugyanis csak én tippeltem 2:0-ra a mai Bayern – Dárdai meccs kapcsán. Apropó, ha németnyelvű közvetítést néztek, akkor a Dárdai és a Szalai nevét nem fogjátok hallani. Dádáj és Száláj van.
A napjaimat felvidítja a munkám is, a stresszet leszámítva. Ugye nem titok, egy nürnbergi munkaerő-kölcsönző alkalmazottjaként, rendszeresen beszélek telefonon, németországi munkavégzésre jelentkező magyar szakemberekkel. Ha nem ezt a munkát végezném már négy éve, némely hívás kapcsán azért megállna az ütő bennem. De edzett vagyok, már nem lepődöm meg semmin se, maximum néha vigyorgok. Az emberek írásbeli jelentkezése se kispályás, bár hozzáteszem, hogy az önéletrajzát a guglival németre fordító pályázó, legalább feccólt bele energiát. Bármilyen meglepő, néha nem azok a leghülyébbek, akik önéletrajza három mondatból áll, illetve a lap alján a 2003. március dátum áll. Nekik is adok egy esélyt, és valóban, néha valódi kincsre lehet lelni, remek jó szakemberek, csak ugye az a fránya internet, meg kompjúúúter. De majd, ha a lányom hazajön a kollégiumból, majd ő segít nekem átküldeni mindent, jó lesz így Andrea?
Idegesítő, hogy gyakran a word doksiként mellékelt önéletrajzok a legritkább esetben viselik a „XY Önéletrajz” nevet. A „Fater most jó”, a „Papa”, „Újra javítva most már jónak kell lenni”, „német szerinted jó” címeken sikerül elküldeni a jelentkezőknek a pályázatot. A kedvencem, az igazolványokat, tánciskolás és összes számítógépes tanfolyamán megkapott oklevelét beszkennelő és az emailhoz mellékelő emberke. Vagy a 32 db lejárt hegesztő minősítését megküldő. Mert ezeknek a mellékleteknek nincsen soha saját neve! A 32 db melléklet áll a: 0143foto.jpg, 0144foto.jpg, 0145foto.jpg, 0146foto.jpg ……….stb. -ből. Elég, ha ránézek, már akkor szédülök. Ne küldjetek ilyen dolgokat, nincs értelme.
A telefonbeszélgetésekről jutott eszembe egy aranyos történet, a napokban történt. A srác, akivel beszéltem őszintén bevallotta, hogy nagyon nem tud németül beszélni, igencsak minimális a tudása. Nem baj, majd tesztelem!
– Wie heißen Sie? (hogy hívják) – kérdeztem
– hmmmm ……. tétovázott… majd boldogan válaszolta: Ja! Schweißen! (hegeszteni)
– Nem jó. Nem ezt kérdeztem. Heißent mondtam, Schweißenről nem beszéltem. Azt kérdeztem, hogy hívják!
– Azt nem így mondják! Csattant fel a srác. Wie heißt du? Ez így van.
és ekkor elnevettem magam, mert ez a kérdésem tegező alakja volt és megértettem, hogy miért csak ezt a ragozott alakot ismeri. Az építkezéseken nem futnak felesleges udvariassági köröket, nem magázódnak. Mi a neved? Csak ennyit kérdeznek.
– Sind sie Schweißer?
– Ja! Ik schweißen! – lélegzett fel a srác.
– Nem jó, vettem el ismét a kedvét. Vagy azt mondja, hogy ich bin Schweißer (hegesztő vagyok), vagy azt, hogy ich schweiße (hegesztek). Az egyik főnév, a másik ige.
– Jó jó. – törődött bele az okoskodásomba, amit kicsit megbántam. Felesleges. 🙂
Viszont, ha már a hegesztésnél vagyunk, kiváncsi lettem arra, hogy van-e érvényes minősítése?
– Haben Sie gültige Schweißerprüfung?
…… mély hallgatás a vonal másik végén
– Haben Sie Schweißerprüfungen? Vielleicht sogar gültige Prüfungen? G.ü.l.t.i.g.e .. betűztem
…. még az előbbinél is mélyebb hallgatás a vonal végén
…. vártam, vártam, vártam
aztán végre ismét megszólalt a srác
– Most hozzám tetszik beszélni?
Elnevettem magam: – Hát persze, hogy magához! Nekem eddig úgy tűnt, hogy mi egymással telefonálunk!
– Jaaaj kérem, de akkor ne tessék nekem „ilyeneket” mondani, én ezt nem értem.
Vagy a másik.
– Kedves János! A kollégáját nem tudtam telefonon elérni, mi történt?
– Ja, maga hívta? Mondta a kollégám, hogy volt egy hívás valamilyen igennagyon ismeretlen számról és ugyebár annyi mindent hallani manapság az átcseszős telefonokról, aztán meg majd fizethet baromi telefonszámlákat!
– János (de akár szólíthattam volna Hajnalkának is, igaz? ), de a kollégájanak nem tűnt fel, hogy egy német számról hívják? Ahonnan elvileg egy hívást várt. Nem látott még 0049-vel kezdődő telefonszámot?
– Háát, hogy őszinte legyek, nem.
– Még soha nem hívták Németországból?
– Nem.
ekkor már rosszat sejtettem ..
– János, elképzelhető, hogy a kollégája még soha nem is dolgozott Németországban?
– ööööö, igen, még eddig nem sikerült neki.
– Beszél egyáltalán németül?
– khmm ….
– János!!!!!! – és ezt a hat felkiáltójelet egyből ki is hallotta a felcsattanásomból. A jó német nyelvtudással és komoly németországi szanitéres és fűtésszerelős tapasztalattal rendelkező kollégájának (most lehet, hogy nem leszek szimpatikus) nem adtam lehetőséget. Különben emberséges és jóindulatú vagyok, de hülye az nem.
Egy régi kollégám járt nálam az irodában, megbíztam egy feladattal: mindenki emleget egy bizonyos Imrét, nagyon szeretném megtalálni, de nevetni fogsz, eddig még senki nem tudta megmondani a családnevét, pedig ismerik. Te is ismered, igaz?
– Az Imrét? Persze!
– De milyen Imre?
– Húúú, azt nem tudom. De utánajárok!
két héttel később cseng a telefonom, a volt kollégám hív
– Szia, képzeld el, beszéltem az Imrével és megkérdeztem mi a neve!
– Ügyes vagy! Es hogy hívják?
– Bokos Antal!
… a kollégámnak isten bizony nem esett le a tantusz, ezért megismételtem neki. Aha, szóval az Imre neve Bokor Antal.
Erre a kollégám.
– Ööööö, én azt hiszem inkább megyek vissza csövet szerelni! Szia, majd beszélünk és nevetett. Ahogy én is és máris jobb volt a napom. Az Imre meg ráér. Csak tudnám mi a rendes neve?