Naná, hogy elfelejtettem augusztusban az évfordulót, de én ilyenekkel nem is nagyon foglalkozom. A 10 év viszont nem piskóta, muszáj megállnom egy picit. Sajnos a 10 év nem azért érdekes, mert olyan temérdek történet íródott, más oka van: eltelt 10 évnyi idő az életemből. Más volt az életem az elején az induláskor, más lett mostanra. Sok minden változott, én is. Humor és életigenlés maradt. Az égigérő naivítás maradt. Ebből következően a csalódások, pofára esések is maradtak. Ha nem így lenne nem én lennék. Ez így autentikus. Blogom stációi www.embermesek.blogspotwww.embermesek.dewww.embermesek.blog A blogom az elején a blogspot keresztnevet viselte és teljesen ingyenes
Címke: személyes
Még egyszer nem bírom ki
A kisfiam 3 hete elköltözött. Itt hagyott minket. Egyetemista lett Heilbronnban. Azt hittem feldolgoztam ezt az egészet, azt hittem túl vagyok rajta. Hát egy nagy lószart!Valahogy olyan normálisan zajlott a hosszan tartó költözés, ami után nagy pofával meséltem mindenhol milyen könnyen ment, aminek oka vagy az, hogy én egy kivételes anya vagyok, vagy az, hogy egy nagyon szar – vicceskedtem -, de tényleg nem éreztem szomorúságot! Sőt! Annyira, de annyira örültem a kisfiam elszántságának, bátorságának, eltökéltségének, hogy ő (tőlem teljesen eltérő módon) tudja, hogy mit akar. Uramisten, milyen bátor! Ez fordult meg sokszor a fejemben, hiszen ez a gyerek az
Bocsánat …
Most néztem meg, utoljára júniusban írtam. A francba. Zavar, hiszen ha valaki blogírásra adja a fejét, az eldöntötte, van miről írnia és attól kezdve következetesnek kell lennie, írnia kell. A hosszú szünetekre senki se kiváncsi. Van ezeregy kifogásom, de mind tök unalmas, mert csak a hiányzó időről szól. Hol ezért, hol azért. Tele vagyok történetekkel, kéredzkednének kifele, követelnék a megírásukat …. igyekszem. Jövök vissza ígérem.
Last Christmas
Nekem nem megy, na…. Korábban is írtam már róla, talán már kétszer is, nem akarom ugyanazt ismételgetni, de a helyzet változatlan. Évek óta vágytam arra, hogy legalább nyomaiban hasonlítson a karácsonyunk a régi, gyerekkori karácsonyokra, de már tudom, hogy soha nem fog sikerülni. Szervezésileg, főzésileg hátul kullogok a tehetségek listáján, ez az egész „karácsonyosdi” meg főleg kifog rajtam. Az ajándékok beszerzése, készülődés, takarítás és a fő mummus a főzés, csak ha rágondolok kiver még most is a víz. De esküszöm, hogy utoljára. A minimális kreativitásom ilyenkorra megszűnik teljesen, csak a pánik marad, a decemberi napok múlásával egyre szarabb a helyzet.
Ha elkap a pánik ….
Nem lesz túl vicces, de elmesélem. A sorstársaim miatt is. Ez a történetem kicsit kilóg a sorból, mivel nem annyira humoros és pozitív, továbbá szokatlanul kitárulkodós. A célom, hogy segítsek az őszinteségemmel azokon, akik hasonló fenoméntól szenvednek. Szeretnék hitet és erőt adni a legyőzéséhez. Vagy legalábbis ötleteket. Úgy kezdődött, hogy ismét Bécsbe utaztunk. Alig vártam már ezt a pár napot, istenem de fasza, újra Bécs! Október kezdődik, de jó időnek néz ki, mindennek tetejébe, vasárnap este színházba van jegyünk! Jaj, nagyon vártam már. Az egész hét szuper hangulatban telt el, remekül éreztem magam. A vérnyomásom is olyan volt, mint az
Karácsony volt
Ó az a karácsony! Az előkészületei nálunk is hasonlóak, mint a mesékben (khmm) … Jó, talán egy icipit más, de fő vonalaiban tényleg emlékeztet rá. Azonos annyiban, hogy várjuk. Talán. Létezett Bajorországban egy kifejezés a csendes, készülődős adventi, karácsonyi időszakra, ez volt a „stade Zeit”. Nyugalmat, befeléfordulást jelentett. Ebben a téli időszakban kevesebb teendője akadt az embereknek, a hideg miatt a házban maradva átadhatták magukat ennek a stade Zeitnek. Jó lehetett mormogom és némi irigységgel olvasom róla a cikket. De mi már egy jóléti társadalomban élünk, nem a természet szabja meg a lehetőségeinket, mi diktálunk. Aha. Viszont a jelenkori konzumterroros
Ha nem megy, minek erőltetni?
Pedig olyan szépen elképzeltem! Végre egyedül leszek itthon pár napig, hatökörrel se fognak tudni visszatartani a blogírástól! De nem ám! Egész múlt héten nem ment ki a fejemből a Faber-Castell család, rettentő régóta tartozom az utolsó, a befejező résszel. A 8.generáció nem más, mint a kedvencem, a gróf, aki miatt belevágtam a család történetébe. A róla szóló információkat szerettem volna (hangsúly a volnán) végre megosztani. Már rosszul kezdődött. Először is nem találtam (még most sem) az anyagot a grófról, amit pedig biztosan tudok, hogy össszegyűjtöttem. Valahol itt kellene lennie a lakásban, de azt hiszitek előjön? A januári halálhirét követően a
Nyaraltunk (végre!)
és most nem írom, hogy mert megérdemlem, meg ez kijár mindenkinek az éves munka után, meg azt se írom, hogy ez teljesen normális, mivel tudom, hogy ez már régóta nem normális. Németországban sem. (egy cikk arról, hogy milliónyi német gyereknek, fiatalnak sem adatik meg a nyaralás) Szeretném megnyugtatni a háborgó lelkeket, tudjátok, éveken keresztül nem voltam én se nyaralni. Vagy azért, mert nem volt munkám, vagy azért, mert éppen lett munkám. De főleg az előzőből fakadóan. Volt, hogy a munkaügyi hivatal által szponzorált hónapokig tartó tanfolyás (és oda el kell menned, nincs kecmec) tette lehetetlenné a pár, idegenben töltött napról
A probléma megoldódott
(Segítek, mivel már régóta nem tudtam befejezni az előző történetet, szóval a melyik meccset nézzük az EB-n problémáról van, pontosabban volt szó.) Az első akkor, amikor kiestek az osztrákok. Őket már nem látjuk játszani. A bánat kiült apus arcára, a nappali kezdett megtelni sóhajokkal, szomorúsággal, de nem sokáig. A szenzációsan játszó magyar válogatott olyannyira magával ragadta a páromat, hogy őszintén tudott örülni a meccsnek, a góloknak, a képeknek, a magyar szurkolók örömének, a ria-ria-Hungária rigmusoknak, és persze szokás szerint megint gyorsabb volt, kiszúrta a győri zászlót a tömegben. A belga-magyar meccs kapcsán ismét bizonyított a magyarszeretetéből, megint ő volt a
Ne hagyj egyedül a röntgenképpel! (2010-ből)
2010-ben jártam ugyanennél a kardiológusnál, akiről a héten írtam. Az alábbí írásom erről, a 6 évvel ezelőtti látogatásról szól(t). Nyugodtan kijelenthetem, hogy nálamnál jobban senki nem fosik, (hoppárdon) fél az orvosnál. Mit mitől?! Hát attól a diagnózistól, amire nem vagyok felkészülve! Odamegyünk teljesen egészségesen, mit sem sejtve a dokihoz, ő pedig felállít egy kórképet és megmondja mi a bajunk. Szörnyű! Tetszik a mondás, miszerint nem kell mindennel orvoshoz futkosni, de ezt sajnos a többi hipochonderségre hajlamos pácienssel együtt nem tudom a magamévá tenni. Mit tegyünk a bajainkkal, a hirtelen fellépő sosemvolt szimptómáinkkal? Az őrület eleve otthon kezdődik, a megfejtés utáni