(Segítek, mivel már régóta nem tudtam befejezni az előző történetet, szóval a melyik meccset nézzük az EB-n problémáról van, pontosabban volt szó.)
Az első akkor, amikor kiestek az osztrákok. Őket már nem látjuk játszani. A bánat kiült apus arcára, a nappali kezdett megtelni sóhajokkal, szomorúsággal, de nem sokáig. A szenzációsan játszó magyar válogatott olyannyira magával ragadta a páromat, hogy őszintén tudott örülni a meccsnek, a góloknak, a képeknek, a magyar szurkolók örömének, a ria-ria-Hungária rigmusoknak, és persze szokás szerint megint gyorsabb volt, kiszúrta a győri zászlót a tömegben.
A belga-magyar meccs kapcsán ismét bizonyított a magyarszeretetéből, megint ő volt a jobb. Jobb magyar szurkoló mint én. Szégyenszemre elkullogtam az 1:0 után, nem bírtam a vereséget, rettenetesen zavart. Dühös voltam, csalódott. Olyan jó lett volna….. ah! Az első félidő után úgy döntöttem ebből elég volt, nem érdekel, nem nézem tovább. Ezt én nem bírom végignézni, az nem lehet, hogy ennyi volt, még nem érhet véget ez a varázslatos mese! Ő bezzeg nem adta fel. Nézte tovább. Ezért szóltam neki:
– Kapcsold ki légyszi a tévét!
– De miért?
– Mert elég volt ennyi! Nem látod? Veszítünk, kész! Ki a rossebb akarja ezt továbbnézni?!
– Dehogy veszítetek, ne viccelj, 1 gólos vezetésnél még semmi nem dőlt el!
– Azt mondod? Hááát … talán…
De rendes volt, kikapcsolta a tévét. Aztán csak lestem ijedten, mivel vitte magával a tabletet az ágyba, azon nézte tovább a meccset. Szörnyű volt. Aludni akartam és nem gondolni a meccsre, de a villodzó fényekkel, a kommentátorral és a harmincezer üvöltő szurkolóval egy ágyban ez nem lehetséges. A „huuuu micsoda helyzet volt”, „ekkora lövés”, „nem lehet igaz, ez is csak kapufa” mondatai után mindig ideges lettem, forgolódtam és még szép, hogy oda-oda pislogtam a kijelzőre. A párom nem adta fel.
-Közel álltok a kiegyenlítéshez, nagyon jól játszanak a fiúk! (Figyelitek az „álltok” ragozásának diszkrét Abstandját? Bármennyire is magyarosch az aggodalma értünk, ő akkor is német.)
Aztán pittyegett a mobiltelefonja azon a mély, pár tadamból álló ijesztő módján. Neeeeeee, nem akarom tudni! – ültem fel hirtelen és kiáltottam kétségbeesetten, mert sejtettem mi következik. Azon a rohadt telefonon sokkal gyorsabban érkeznek a meccsekkel kapcsolatos eredmények, a tabletes/mobiltelefonos meccsnézés jó pár másodperccel, vagy akár 1-2 perccel is le van maradva. Tudtam, hogy valami rossz történik, éreztem.
Hát bejött. A párom rápillantott a mobiljára és szomorú lett: „Scheiße, Tor für Belgien.” Ezen már berágtam nagyon. 2:0 a belgáknak, na ebből elég volt.
– Legyen vége, kapcsold ki légyszi ezt a szart, a mobilt is, nem akarom tudni mi lesz a vége! Aludni akarok!
A párom az ilyen finom rezdüléseimre, föleg ha kihallja a számára még mindig idegen nyelvből – közel 18 év után is az! – , a magyarból az elmosódott bammeg-et, tudja, fele se tréfa. Szó nélkül átadta nekem a kütyüt, tegyek ahogy jónak látom.
Az elnémított, de ki nem kapcsolt tabletem landolt a nappaliban. Gondoljátok, hogy aludtam? A fenéket! Feszülten figyeltem, nyitott szemmel vártam mikor tölti be hirtelen fény a nappalit, ami azt jelenti, hogy bekapcsolta magát a kütyü, a meccsel kapcsolatosan érkezett értesítés. És megérkezett a ragyogás! Kalapált a szívem, vérnyomást nem mértem volna szívesen. Juj, lehet, hogy 2:1 lett az állás, már csak egy gól kell és döntetlen, jaj istenem….. Alszol? Dehogy!
Nem bírtam tovább, kinyargaltam a tabletthez és remegő kezekkel néztem meg az értesítéseket, adja az ég,…. de nem. Hogy az a … , a belgák rúgtak még egy gólt, 3:0 volt az állás. Keserű ízt éreztem a torkomban, utáltam az egész világot, beleértve az elégedett németeket és mindenkit (kollégákat is, de pszt) akikkel holnap beszélnem kell itt a meccsről. A tabletet éppen tettem vissza az asztalra, amikor megérkezett a következő értesítés, a tőr a szívbe, a belgák négy nullra vezettek. Gyászmunka várt rám. Az alvás nem ment sokáig.
Nagyobb volt bennem a csalódás mint az elégedettség, amit így utólag nagyon bánok, hiszen egy szenzációs csapatot láttam, küzdő, akaró és végre, igazi jó focit játszó srácokat!
Már nem érdekel a belga meccs, elmúlt. Képeket nézegetek – és piszkosul örülök! – amik a szurkolókat mutatják Franciaországban, magyarországi városokban. És érzem, átérzem a lelkesedésüket, a büszkeségüket, a lendületüket, hiszen végre, végre, ennyi hosszú év után végre megtörtént, van magyar foci!
Szívből köszönöm a magyar focicsapatnak, a stábnak és annak a rengeteg honfitársamnak az élményt, a szívmelengető képeket!
Aztán relatív könnyű helyzetbe kerültünk, nem volt vita melyik meccset nézzük, mivel nekünk már csak a német csapat maradt. Akik aztán jól kikaptak. Blőd véget ért az egész, oda lett a mámor. (a francia-portugál döntőt már meg se néztem, annyira mérges voltam a német csapatra, nem érdekelt a vége, uninteressant)
Ennyi volt az EB, lassan visszatért nálunk is minden a régi kerékvágásba, végre újra utálhattuk a Nationalelfben játszó bayern münchenes játékosokat. Ez különben tényleg poénos Németországban, ugyanis sokan ki nem állhatják a Bayernt, de abban a pillanatban, hogy az amúgy utált játékosok a nemzeti színekben játszanak, abban a percben a nép imádott gyermekeivé válnak. Egy közülünk. (bár a „nézd meg ezt a falábut, hogy mellérúgta a labdát, tipikus Bayern-Sau” mondatok azért a fruszt miatt néha-néha kicsúsznak még a legműveltebbek szájából is.)
Tudom, hogy sok embert nem érdekel a foci, én se voltam más. Majd 40 éves koromig szó szerint leszartam a témát, a hideg rázott, ha fociról volt szó. A világ legprimitívebb dolgának tulajdonítottam, a klasszikus érveléssel, a „ki a fenét érdekel egy ilyen baromság, 22 ember nyargalászik egy labda után” … szóval tudom, hogy nem várható el mindenkitől, hogy ezt a szerelmet átérezze, ezért őket békén is hagynám. A többiekhez szólók, akiknek jelent valamit a foci és akiknek hozzám hasonlóan sokat jelentett ez az EB: Magyarok! Létezünk!
