Embermesék

Berlin bosszúja

A rosseb akart Berlinbe menni. Utáltuk, egyetlen porcikánk se kívánta ezt az utat. De nem volt más választás. A cég, amelyiknél a fiam a gyakornoki állást megpályázta és megnyerte, Berlinben van. Már akkor, amikor mindezt megtudtuk, őszintén el voltunk keseredve. Annyi sok cég létezik ezen kívül, nem lehetne inkább valahol Ausztriában.. izé, Bécsben), vagy itt a sokkal szimpatikusabb Bajorországban, ne adj isten itthon Nürnbergben keresni egy kis aranyosat? Minden szóba jöhetne, de Berlin?! Hogy mi a bajom Berlinnel? Nekem, Bécsben szocializálódott magyarnak, rettenetesen idegen. Túl porosz. Túl nagy és baromira nem érdekel. Pár éve egy James Hunter koncert kapcsán töltöttünk

Késő este a virslisnél Bécsben

Kifelé faraltunk a Praterből, a hátunk mögött hagyva egy pár órás üldögélést a Schweizerhausban egy grillezett csülökkel és egy jó pár krügel Budweiser sörrel. (A Jelineket a pálinkájukat majdnem elfelejtettem megemlíteni, pedig az is vót!) Még mentünk egy kört. Aztán még egyet. Jö, schau, ott egy virslis a sarkon! Hmm, azért egy fél főtt kolbit meg tudnék enni, menjünk csak oda. Ha már a kedvencünkhöz a Würstelstand Leo-hoz nem jutunk el, akkor itt lesz muszáj valamit enni, de legalább egy Ottakringer sört illik meginni. Ez a minimum. Lassan közeledtünk a kolbászoshoz, amikor feltűnt nekünk egy férfi, kvázi az egyedüli vendég,

A Granada Grázból – szerelem ez a zene

Már évek óta tudnom kéne róluk, ha egy picit odafigyelek. Amikor a kisfiam nekifutott, hogy megmutassa nekem ezt a Granadát, szerinte nekem ez a zene tetszeni fog és két nótájukat játszotta le (a Wien wort auf di-t és az Ottakringet), még nem voltam rájuk vevő. Emlékszem nem is nagyon figyeltem oda, rá-rápillantottam a videójukra, de nem érdekelt. A számokból két-két rövid sort meghallgattam, hümmögtem, talán még idegesített is, hogy nekem most ezeket kell néznem és hallgatnom és valami hasonló ítéletet alkottam, hogy na ja, jó-jó, elmegy, de szerintem egyik se nagy durranás. Bocs ez nem az én zeném, nem érdekel.

Zenék a gyerekem szobájából

Az óvodás, kisiskolás évek a hupikék törpikékkel (… egyszer Bécstől-Győrig a törpöket kellett végig hallgatnom, ez volt az ára annak, hogy az óvodáskám elviselje az utat. Ketten utaztunk, ő és én. Dupla stressz. Autóvezetés és a törpök.) és Schnappival a krokodillal egy más világ, hagyjuk is nyugodtan. Olyan tizenvalahányéves kortól kezdett lassan alakulni a zenei érdeklődése, indult el felfedezni a dallamok világát. A mindent elöntő kötelező sz@r (mint az Energie rádió és társai) sajnos egy picit őt is megérintette, a kötelezőnek diktált langy zenéket szeretnie illett minden tininek, ez szólt nála is. Az volt az “in“, amit a tömeg fogyaszt,

Egy majdnem tökéletes karácsony Grazban

Már évek óta ezt kellett volna tennünk, elutazni, elhúzni a közösen utált karácsony elől, de gyáva kutyák voltunk. Ezt nem teheted meg a gyerekkel, anyóssal, a rokonokkal, mit szólnak majd az emberek? Na egy bizonyos életkor után meg fogja mindenki tanulni, de nem is tanulni, inkább megérteni, amihez mi már felnőttünk teljesen: tök teljesen mindegy mit szólnap a népek. Ez a te életed! Éld. (Bár vitathatatlan az is, hogy szükséges hozzá pénz, ezzel nem is vitatkoznék.) Ha úgy érzed a torkodat szorongatja minden elvárás, szokás, változtass. Könnyű mondani? Már igen. De mondom, ehhez a ponthoz el kell jutni. Addig csak