Embermesék

Berlin bosszúja

A rosseb akart Berlinbe menni. Utáltuk, egyetlen porcikánk se kívánta ezt az utat. De nem volt más választás. A cég, amelyiknél a fiam a gyakornoki állást megpályázta és megnyerte, Berlinben van. Már akkor, amikor mindezt megtudtuk, őszintén el voltunk keseredve. Annyi sok cég létezik ezen kívül, nem lehetne inkább valahol Ausztriában.. izé, Bécsben), vagy itt a sokkal szimpatikusabb Bajorországban, ne adj isten itthon Nürnbergben keresni egy kis aranyosat? Minden szóba jöhetne, de Berlin?!

Hogy mi a bajom Berlinnel? Nekem, Bécsben szocializálódott magyarnak, rettenetesen idegen. Túl porosz. Túl nagy és baromira nem érdekel. Pár éve egy James Hunter koncert kapcsán töltöttünk pár napot a városban, és egyáltalán nem fogott meg bennünket. Amit láttunk, ahol jártunk, érdekes volt, oszt annyi. Hiányzott a csodálat, nem jött a katarzis.

Viszont a gyerekem eldöntötte, fél évre Berlinbe megy. Különösképpen ő se vágyott a városra, de a cég ahova felvették, egy főnyeremény. Pontosan egybevág a tevékenységük azzal, amit eddig tanult, és amit szeptembertől Londonban az egyetemen tanulni fog. Fontos nekünk mindaz amit a gyerekünk szeretne. Maximálisan támogatjuk minden tervét, reméljük lassan a finisben vagyunk. Már nem szeretnék további kollégiumi apartmanokat sikamikálni, se költözéseket lebonyolítani párnákkal, zoknikkal és pitlikkel, elég volt.

A korábbi cuccolások

A főiskola miatt volt az első költözés Nürnbergből Heilbronnba. Ekkor tört össze először a szívem, egy 18 éves kismucit otthagyni egyedül egy idegen városban durván 2 évre. Ezután költöztettük Frankfurtba 1 szemeszternyi gyakornokságra. Aztán újra vissza Heilbronnba az utolsó 2 szemeszterre, egy új apartmanba. Nekem ezek a napok vég nélküli sikamikát és pakolást jelentettek, egészen a végkimerülésig. Pár hónappal ezelőtt aztán cuccolás haza, hogy következzen az április elsejei tréfa, a Nürnberg-Berlin turné. (Még vár ránk egy Berlin-Nürnberg, aztán egy Nürnberg-London, de ez utóbbira egyáltalán nem is szeretnék gondolni. Kiráz tőle a hideg.)

2022. április 1. péntek – az utunk Berlinbe

A korábbi meleg időjárás miatt 2 nappal korábban lekerültek Karlról (az autónk) a téli papucsok és nyári gumikkal indultunk Berlinbe. Oltári hiba volt ez a sietség. Ezen a hétvégén tért vissza a havazás. Mínusz 2 fokban, havas esővel és havazással kísért minket a jószerencsénk. Rettenetesen féltem, főleg a hegyekben, helyenként 600 méter felett autókáztunk. A rádióból érkeztek a balesetekről szóló hírek…. pár dekát leadtam. 400 km remegés és stressz. Faszán kezdődött. Gyerek egy durva drága Airbnb-ben bekkelt ki pár hetet, amíg beköltözhetett az új szállására. Londonban könnyebb volt szállást találni, mint ebben a **** Berlinben.
Ja, még valami! Odafelé egy kávészünetet tartottunk (egy szinte teljesen kihalt autópálya étteremben), amiről átküldtük neki a koordinátákat, hogy kb. tudja még milyen messze vagyunk. Vigyorogtam a válaszán, ugyanis a google Maps alapján “Alsókaka” és “Felsőkaka” közelében voltunk. Akkor még nem tudtam, de valahogy ez lett a mottója az útnak.

Berlinben

Mivel a kisfiam most egy WG-be, azaz egy lakóközösségbe költözött, más volt a helyzet, mint korábban a saját apartmanjainál. Ide mi szülők már nem nyomulhatunk be, előtte kellett a folyó dolgainkat elintézni. A majd Berlinben bemegyünk gyorsan egy kávéházba egy kávéra, pisire, kézmosásra nem jött össze, tök mindegy merre mentünk, sehol nem találtunk parkolóhelyet. Nem sok választásunk maradt, kénytelenek voltunk egy olasz étterembe betérni és sajnos enni is illett valamit. Az idő borzalmas volt, kellemetlenül hideg, erős szibériai széllel. Utáltam az egészet.
Amúgy maga a lakás aranyos, egy régi építésű épületben, annak majd legfelső emeletén található, és a kisfiam az egyik szobájának boldog bérlője. A szoba alapterülete kb. akkora, mint az eddigi apartmanjai fürdővel, főzősarokkal, tokkal-vonóval együtt. Erkélye is van, szuper! A régimódi lépcsőház nekem tetszett, jé, olyan szecessziós fajta! A családom nem osztozott az örömömben, enyhe lenéző mosoly kíséretében mormogták, jaja, de ez berlini szecesszió. Mivel a ház régi, naná, hogy nincs bent lift. Pár forduló után már kacsáztam. És újfent utáltam az egészet.

Különben a világ legjobb ötlete volt ez a WG-s lakóközösség, végre csak a személyes cuccokra volt csak szükség. Nem kellett komplett felmosóvödörrel, porszívóval, konyhai felszereléssel, szőnyeggel együtt költözni, minden adott. Bár ezt a WG-s megoldást a szükség hozta, mivel az apartmanházak kivétel nélkül tele voltak, de nem gondoltuk volna, hogy ez lesz a főnyeremény. (Na ja, szerencséje van, csak ketten vannak és minden családias. De kerül majdnem annyiba ez az egy szoba, mint mondjuk egy komplett apartmant Frankfurtban és Heilbronnban.) Édes istenem, mennyi mindent meg kellett vennünk korábban az előző lakásokba, ágynemű, matrac tiszta sor, de volt ahol még függönykarnist és függönyt is.

Pénteken vacsorázni mentünk, egy jó kis helyen sikerült még asztalt kapnunk, kezdtem elfogadni a várost. Szombaton a rettenetesen hideg és szeles időben belevágtunk a lehetetlenbe, a fedezd fel egy kicsit Berlinbe. A reggeli egy Wiener Kaffehausban (Café Einstein Stammhaus) még szuper volt. Onnantól viszont kín szenvedés volt a séta a hidegben. Gyűlöltem a koszos metrókat a fel-le lépcsőivel, a tömeget. Az egyik metrómegálló falán egy csodás falfirkán akadt meg a szemem, valamilyen barom kente össze és pingálta oda a városom nevét (is): Győr.

Már a Ku’damm-on jártunk, de nem tudtam élvezni, baromi hideg volt. A metsző, hideg szél miatt kijöttek a könnyeim, összefolytak a képek, jó lett volna beülni egy forró vízzel teli kádba. Ekkor már hangosan utáltam Berlint. Ebédelni egy osztrák étterembe (na klar) mentünk. Ekkor már valahogy lelassultam. Utána a következő célunk felé haladtunk a metróval. Cvíder voltam és egyre nehezebben ment minden. Amikor megtudtam, hogy még 14 (!) metrómegállóra van a Nikolei-negyed, azt hittem nem hallok jól. Elegem volt a városból. Végre megérkeztünk az említett negyedben, és egyértelművé is vált: tényleg nem vagyok jól. Bemenekültünk az egyik sörözőbe, hogy meglássuk mi lesz velem, hogyan tovább. A vég közelített, éreztem, hogy baj van. Az utat villamossal vissza a szállodáig nem tudtam volna megtenni, olyan szarul voltam. Kénytelenek voltunk taxit hívni. A taxival is épp, hogy sikerült visszaérnünk, az utolsó pillanatban értem be a szobánkba. Innentől, szörnyű volt. Vírusos gyomorrontás, a legszemetebb fajtából. Berlin visszavágott, rám küldött egyet. Ott szenvedsz egy idegen város szállodájának egyik szobájában és semmid sincs, ami segíthetne. Nincs ám odatesszük a vödröt az ágy mellé, se cserecucc, se sós ropi, se kamilla tea, semmi. Csak a családom. És ilyenkor derül ki, hogy micsoda rendesek. Álmomban nem gondoltam volna, hogy a kisfiam is ennyire segítőkész és jószívű. Siettek nekem bevásárolni, beszereztek mindent amit kértem. Rázott a hideg kegyetlenül, pedig 25 Celsius fok volt a szobában. A kisfiam, aki normál esetben mindig háttérbe húzódik és minket tol előre, ha valamit intézni kell most már futott is le a recepcióra mindennemű kifogás, ódzkodás nélkül (de mit mondjak, én nem is vagyok vendég..) és hozott fel nekem még egy jó kis meleg paplant, meg schöne Grüßét és jókívánságokat a portásoktól.

Beszédhez már nem nagyon volt erőm, de jó volt a fiúkat a közelemben tudni. A gyerekemből a főiskolás kora óta oly kevés jut nekem, annyira keveset vagyunk együtt, hihetetlenül jól esett nekem a segítsége, a jelenléte. Folyton kérdezte, hogy mire van szükségem, mit hozzon, mit csináljon? Ott ült mellettem egy fotelban, addig nem akart elmenni, amíg én azt nem kérem. Őrizte az anyukáját. Valahogy úgy, mint a képen. Bár a fotelt sokkal közelebb húzta az ágyamhoz és nem voltunk ennyire kékek. Ez volt a mi napunk, közel kerültünk egymáshoz, minden értelemben.

Vasárnap búcsú és vissza Nürnbergbe. Ez volt talán életem legkellemetlenebb útja. Vezetni nem tudtam volna. Csak ültem és nagyon koncentráltam arra, hogy ne legyen baj.

Hétfőn még otthon maradtam, úgy gondoltam kialszom magam. Kedden is otthon kellett maradnom, mert valami még mindig nem stimmelt. Aztán szerdától új fejezet indult, karanténnal. Scheiß (oh pardon) Corona. Soha nem gondoltam volna, hogy engem is elkap. Ez annyira passzolt, kvázi “méltó” befejezése volt a berlini útnak. Nem is vártam mást. Nem is tudom hányszor hangzott el tőlünk a “Scheiß Berlin”, de már tényleg nem viccesen, hanem meggyőződésből. Mostantól főleg nem kívánok Berlinbe utazni, pedig a jövő héten James Hunter koncert lesz a Columbiában …. nem. Örökre megutáltam ezt a várost, ahogy ő is engem. Tschüß, Baba.

Ide már csak egy dal passzol. A Granada (és ide most szívecskék garmada kellene) Berlinje. Yeh!

2 thoughts on “Berlin bosszúja

    1. Az anyunak ugyanaz a vélemény Frédi, mint neked.
      Nekem valamiért Berlin testesíti meg a Nagy Porosz Mumust. Unszimpatikus.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .