És már el is van cseszve a nap!

Mennyire meg tudják bántani egymást az emberek, főleg az olyan kis mimózákat, mint én. A hozzám hasonló lelkizős, überérzékeny, másokkal kizárólag harmóniára törekvő, megfelelni kívánó embereknek nem könnyű az élete. Elég egy rossz szó, egy fura tekintet, máris gond van. Mit csináltam? Miért beszél hozzám így? Miért néz rám így? Naná, hogy magamra veszem, keresem a választ, nem viselem el, ha valakinek miattam van rossz kedve. Persze szinte soha nem miattam van rossz kedvük, csak ők ilyenek és egyszerűen képtelenek arra, hogy viselkedjenek, és ne másokkal érzékeltessék a pillanatnyi hangulatingadozásukat. Sokszor csak cvíderek, mert nem aludták ki magukat, vesztett a csapatuk, beteg lett a macskájuk, több lett a munka, bármi, és ezeken nem képesek átlépni, ingerültek a másikkal. Miért?! Mert mások mint én. Viszont kettőnk közül csak én fogok rágódni a másik egy kevésbé elegáns beszólásán, ingerült visszakérdezésén. Nekem okoznak vele boldogtalan perceket, engem bántanak. És mindezt egy későbbi elnézéskérés se teszi teljesen helyre, ezeknek egészen egyszerűen nem lenne szabad megtörténnie.

Lételemem a humor, enélkül nem tudok élni. Mindenben felfedezem a röhögni valót, ilyen voltam egész életemben. Valahol ciki is, de nem tudok kellő komolysággal dolgokat intézni, mindenben megtalálom a poént. Ezért nem értem, mi a fenének kell az embereknek mindent annyira iszonyúan komolyan venni, puffogni, durcáskodni, ajtót csapkodni, másokat megbántani, hát nem kár ezekért a negatív energiákért?

Szívesen cserélnék a családom férfitagjaival, ők ugyanis a mentálisan erősebb „ist mir Wurscht”, a „nekem tök mindegy” oldalhoz tartoznak, szó szerint lesz@rják, hogy ki mit gondol, hogy néz rájuk. Ilyen dolgokkal egészen egyszerűen nem foglalkoznak, nem is veszik észre. Sikeresebbek is nálam, mivel csak a célra koncentrálnak, kizárólag maguknak kívánnak megfelelni, és nem mindenkinek a mindennapokon. Nekik fel se tűnik, ha valaki esetleg megjegyzést tesz rájuk, de még ha látnák, akkor se foglalkoznának vele, mivel nincs jelentősége annak, ha más hülye. Attól nekik még jó napjuk marad. Ellentétben velem.

Egy rövid történet arról, hogy mennyire más az én világom, mint az övüké

Pár éve egy bajorországi szállodában, a reggelizőben történt. A reggeli után próbáltuk elhagyni az éttermet. Szűk helyen, az asztalok között araszolva (hassal, seggel, karon lógó pulcsival, és vállra akasztott nagyobb méretű táskával) biztos voltam az akció lehetetlenségében. Az asztaloknál mindenhol reggelizők, próbáltam nem feldönteni semmit se, majdnem sikerült is. Az araszolás közben mosolyogtam mindenkire és láthatóan igyekeztem lehetőleg nem is zavarni, a hülye is láthatta, hogy nem ész nélkül nyomulok. Az utolsó asztaloknál sajnos megtörtént, a táskámmal majdnem felborítottam egy poharat. Egy tragédia!
Egyből elnézést kértem az ott ülő idősebb házaspártól, de nem jött a feloldozás. Fel voltak háborodva. Iszonyatosan rosszul esett, annyira megalázó volt a dühük. Bár a párom mondta, hogy tipikus, nem kell velük foglalkozni, ezek Piefkék, azaz poroszok, talán éppen Berlinből, tehát az ilyenek Bajorországban nem számítanak, mert nem „emberek”, de engem ez nem vigasztalt. Mások füle hallatára oh gott oh gottoztak, hogy miért nem tudok vigyázni, micsoda dolog, ez nem lehet igaz, hogy valaki ennyire óvatlan. Az arcuk piros volt a felháborodottságtól, dühösek voltak rám, …. egy ilyen baromság végett.
És már el is lett b@… izé, cseszve jó pár órám. Megalázó volt, teljesen feleslegesen.

Megmondjam, mi hogy csináltuk volna?

Még akkor is, ha látjuk, hogy aki jön, az tényleg jön mint egy tank. Készenlétre kapcsolunk kérem és védekezésre! Ha valamit eltalálnának, elkapjuk. Ha mégsem és elborul az a pohár, akkor elborul. Az érkező bocsánatkérést elfogadva, nevető arccal és egymást túllicitálva biztosítjuk a kár okozóját arról, hogy nix passiert, meg semmiség, meg ugyan már. Miért kéne belecsinálnunk bárkinek is a lelkébe, attól jobb lesz?
Persze, ha elment és senki se hallja, akkor azért megjegyezzük, hogy te jó ég, mekkora trampli, jó, hogy a fejünket nem vitte le, de mindezt csak magunk között röhögve, semmi esetre mások előtt és főleg nem a tramplinak. Neki ne legyen elcseszve a napja.
Hát nem jobb így?

PS: tudom, tudom, önértékelési problémákkal, kisebbrendűségi komplexussal és megfelelési kényszerekkel lehet szakemberhez fordulni, akár nekem is. 🙂