Embermesék

Mindig jónak lenni?!

Baromi unalmas.
Pedig de sokszor jöhetne egy nagy, mindent elsöprő röhögés, vagy a lelket könnyítő, hagyjon engem békén mondat, de nem. Én … mi ilyeneket egyszerűen nem tudunk megtenni, leírni, kimondani. Olyan nyulak vagyunk, isten őrizz, hogy valakit megbántsunk! Tekintettel vagyunk a másikra, még leírni is szörnyű. Már-már ciki a tapintatunk.
Mi nem röhögünk ki és nem hajtunk el senkit, mindenkit meghallgatunk, akkor is, ha a saját problémáinktól vagyunk elkenődve a bánatos földig, nem, tekintettel vagyunk a másik emberre, az ő problémája fontosabb.
Hogyan is mondhatnám X-nek, az éppen a tanácsomat kérő embernek, hogy hagyjon most békén, nagyon rossz időpontot választott, én is nyakig ülök a kakiban (tudom, ilyenkor nem szabad lógatni a fejet), hiszen szegény hozzám fordult, nem rúghatok bele én is!
Nagyon szívesen segítek, tényleg örömmel teszem. De néha nagyon elborítanak ezek a kérdések …. rövid üzenetek … a mennyiségüket már nem rám szabták. Még a leghülyébb üzenetre is szoktam válaszolni, méghozzá udvariasan. Annak tudatában persze, hogy az üzenet küldője a következő pillanatban úgyis elfelejt. Rosszabb esetben csak pár perccel később felejt el mindörökre, miután még utoljára azért beszólt a neki nem tetsző válaszért.

Szóval igyekszem jó lenni. Ezért nehéz néha kibújnom a jó néhány értelmetlen messengeres, skypos, emailes üzenet alól, amiket ismeretlenek küldenek nekem egyazon indíttatásból, bár igencsak különböző fogalmazással. Mindenkinek kell valami. Úgy érzem, hogy válaszolnom kell nekik. Miért érzem úgy? Nem tudom. A másik írt nekem, számít rám, muszáj, hogy válaszoljak. Azt hiszem mindenkiben él a Kis Herceg, ez is olyan dolog. A virágom, a rókám …. nem tehetem a másikat még boldogtalanabbá azzal, hogy le se szarom. Azért írt, mert segítségre van szüksége. Ha nem tudok segíteni, akkor is kutya kötelességem, hogy legalább válaszra méltassam. Ez pedig néha baromi időigényes és bizonyos esetekben roppant idegesítő.
Csak egy példa a sok közül:  ez az üzenet 2 napja érkezett egy ismeretlen embertől, aki nem szarakodott a felesleges udvariassági körökkel, egyből belevágott.
  “Üdv.  Van valami tapasztalata gyári szalagmunkás munkával kint?”
Mivel kicsit rossz napjaim vannak, így az első, a szememet nagyra nyitás utáni dühömben csak annyit válaszoltam, hogy “nincs“.
De ugye nem én vagyok az, aki ezt ennyiben hagyja, a lelkiismeretem már vakaródzott, bár tudta, hogy mi lesz a vége. Szegény hapsi munkát keres, akármilyen egyszerűen struktúráltan közelíti meg a társas kapcsolatokat, tőlem ugyanezt nem kaphatja vissza…. kiegészítettem a szöveget. Szépen leírtam neki az ismereteimet a munkával kapcsolatosan, hogy általában mi a fizetés és miért lenne szükség mindenképpen arra, hogy a jelentkező már itt lakjon, a nyelvtudás szükségességét is érintve. Mert ugye, mégiscsak felelős vagyok a rózsámért, meg különben is. Aztán ahogy lenni szokott. Elolvasta, de még egy köszönet se érkezett. Ez volt a nem is tudom megmondani hányadik hasonló történet. Mindig ez a vége. A belső beszélőm ideges lett nagyon, elkezdett engem cukkolni, hogy miért vagy te ennyire ba….om, mi a fa…nak kell neked mindenkivel szóbaállni, azt hiszed, hogy majd megköszönik?! A fenét! Le se szarnak utána! Mit foglalkozol velük, kérdezze (főleg ilyen stílusban!) azt akit akar, meg az ilyen maradjon inkább Magyarországon, töröld egyszerűen az üzenetet, oszt kész! Megfogadtam, a következőt már törlöm, de legalábbis nem veszem figyelembe … erre meg hangosan felröhögött a belső beszélőm, a tudatalattim szócsöve, azt mondta, hogy ugyanmá’. Mindegy, azért igyekezni fogok ellenállni. (Mintha halkult volna röhögése.)

Minket megtalál az összes dilis, részeg, problémás ember, hozzánk odajön az összes kutya, gyerek …  és mi némán, együttérző tekintettel hallgatunk meg mindenkit, sőt még arra is vigyázunk, nehogy közönyt, vagy ellenszenvet sugározzunk a minket szórakoztató felé, nehogy megbántsuk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy egy szót nem értünk abból, amit elmakog, mert a piától és folyó, habzó nyáltól már nem igazán karakteres a mondandója, illetve a hatalmas alapzaj és a rettenetesen rossz német kiejtés (ahol a német nyelv csak 65 %-ban van jelen)  szinte lehetetlenné teszi az érthetőséget. Mi nem mondjuk, hogy elnézést, de kihűl a vacsoránk, ha nem haragszik folytatnánk az evést … nem. Azt meg főleg nem mondjuk, hogy hagyjon minket békén, monnyon le. Mi végighallgatjuk a pácienst. Sőt, a drámai részeknél, amikor ránk is néznek és fejük mozgatásával adnak nyomatékot a történetüknek, akkor mi ügyesen reagálni is próbálunk. Egy megértő jaaaa, vagy egy együttérző jujjj tőlünk mindig érkezik. És utána mindig feltesszük magunknak a kérdést: miért pont mi? Miért pont minket találnak meg? A párom szerint ezek az emberek érzik rajtunk a mentális áldozatot, le is csapnak egyből. Ez van, ha az ember nyuszi.

gnom2Az egyik görög étteremben szúrtam ki ezt a baromi ramaty sárkányos szobrot, nemcsak giccstartalma, hanem igazi rondasága miatt. Egy thai, vagy kínai étteremben ezen a gnómon a szemünkkel simán átsuhantunk volna, de egy kicsit nívósabb görögnél ez az izé annyira kilógott az enteriőrből, hogy ihaj. Ráadásul fő helyen ült a sas, egy üvegvitrinben. Ah, ezt muszáj lefényképeznem és vigyorogva álltam fel, hogy a madarat telibe kapjam, amikor kicsit megmerevedtem, mert a tulaj nézett velem farkasszemet a válaszfalba épített vitrin túlfelén. Hu, ciki volt. Attól féltem, hogy megbántottam a görögöt, kiröhögtem a madarát, ami neki biztosan tetszik, különben nem ülne itt. Egyből komolyságot varázsoltam az orcámra, mutattam, hogy csak fényképezem az állatot. A tulaj egy szempillantás alatt kinyitotta a vitrint, kézbevette a förtelmet és büszke arccal az asztalunk közepére tette. Nem mertem megmondani az igazságot, se úgy viselkedni, hogy megsejtse. A röhögés majdnem szétvetett belülről, de mi emberből vagyunk kérem, nem nevetjük ki a másikat.
A görög ember büszke arca, a tőlem 20 cm-re tornyosuló randaság … röhögés nélkül, fegyelmezetten megtekintettük a sárkány-dögöt. A görög nem vett észre semmit. Sőt! Gyorsan felhívta a figyelmünket arra, hogy már többen meg szerették volna venni (!!), de nem eladó. Ezen megint majdnem felnyerítettünk, mert egyszerűen nem tudtuk elképzelni kinek kell egy ilyen ratyi … de mi persze csak bólogattunk.
És sikerült ismét valakit nem megbántani. Azért ez mégsem olyan rossz dolog.

Még egyszer végig kéne mennem ezen a témán, hogy miért is vagyunk mi ezzel az udvariassággal és az együttérzéssel balfékek? Miért is? Miért zavar? Azt hiszem rájöttem. Az zavar, hogy kilógunk a sorból.  Mi vagyunk az “én társadalom” kilógó tagjai, a másokra is tekintettel levők. De talán ez pont így van rendben. Ilyenekre is szükség van. Most már csak az lenne jó, ha lassan megtanulnék mindezzel együttélni, végre elfogadni. Mert ez nem pudingság. Ugye nem?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .