Embermesék

Kétnyelvűség II.

Most jön a dolog nemszeretem része. Az, amiről nem szívesen beszélünk, amit nem igazán szeretnénk kiteregetni, főleg nem tudomásul venni, de mégis lényeges pont. Ez a gyerekünk és az ő képességei. 
Bármennyire is imádjuk és tartjuk a világ legokosabb és legintelligensebb gyerekének, nagy valószínűséggel ő sem tökéletes. A gyerekek sem egyformák, különböző képességekkel áldja meg őket az ég, illetve válnak áldozatai, vagy éppen szerencsés élvezői az örökítő géneknek. 
A sok közül most, csak nyelvvel kapcsolatos részt taglalnám. A gyerekek könnyen és teljesen másként tanulnak mint a felnőttek, de az adottságaiknál fogva közöttük is vannak jókora különbségek.
Miért, mi felnőttek egyforma sikerrel tanulunk és sajátítunk el idegen nyelveket? Szerintem nem. Különböznek a képességeink, jobb, vagy rosszabb a hallásunk. 
A nyelvekhez a szavak és a nyelvtan ismeretén kivül még más is kell. A nyelvet érezni kell, annak dallamát, hangsúlyát, ritmusát! Ezt kell tudni kihallani, megérteni, majd  gyakorolni. Hiába egy nyelvtanilag tökéletes mondat, ha rossz helyen van a hangsúly! Èrthetőnek érthető persze, de akkor sem igazi angolos, vagy németes. És itt van a kutya elásva! Az akcentus nélküli beszéd, bizony ez a legnagyobb kihívása minden idegennyelvet tanulónak, de szinte biztos, hogy el lehet felejteni. Nem fog sikerülni maradéktalanul, ha a nyelvet már felnőttként tanuljuk. A hangképző szerveink beálltak a magyar nyelvre, a szavak elejének hangsúlyozása a vérünkben van, tényeg nehéz. Ha más nem szól, szinte észre se vesszük, hogy a másik nyelven rosszul hangsúlyozunk.
Bécsiektől hallott vicc a magyar akcentusról:
– Was is Löffel, Gabel, Messer auf Ungarisch?? / Mi a kanál, villa, kés magyarul?
– Eeeeeeeeeßbeeeeesteeeck / eeeevőőőőeszköz
Benne a tipikusan magyaros hosszan kiejtett e hangok. Az „igazi” Eßbesteck németül másként hangzik.  Röviden kell kiejteni a szótagokat, pattogosan: eszbestek. A magyarok húuuznak rajta, az „e” megnyúlik. 
Hallottam 30 -40 éve Németországban élő emberkéket is, valami bűnrossz eeeßbesteckes akcentussal beszélni, nem ritkaság. (Bár hozzáteszem, hogy nekik általában a nyelvtan se az erősségük, a nyelvet csak „felszedték” az utcán a mindennapok alatt, de soha nem foglalkoztak vele. )  Aztán beszéltem már telefonon egy olyan magyar származású lánnyal, akinél észre se vettem, hogy nem német. Ez nagy szó, mert én általában legkésőbb a második szónál kiszúrom az akcentust.
Ìgy vannak vele a gyerekeink is. Bár általában azt mondják, hogy a kölköcskék szivacsként szívják fel az új nyelvet, nekik ez nem okoz gondot, a szülőket pillanatok alatt le fogják körözni, de itt is vannak kivételek. 
Például ismerek egy kisfiút, a fiam régebbi osztályából. A srác például nem és nem képes akcentus nélkül beszélni. Még ha csak egy icipici akcentus is, de ott van. A mondatszerkesztése, az általa használt kifejezések se vallanak komoly irodalmi német ismeretekre, biztos vagyok abban, hogy nem olvas. A kisgyerek már itt született Dojcslandban, óvodába is járt (soknál sajnos ez is hiányzik!), de mégis meghatározóbb volt a számára az otthon beszélt nyelv, a szülei nyelve. Mivel az anyuka szinte egyáltalán nem, az apuka pedig hellyel-közzel beszél németül (ez se ritkaság), a család nyelve a török maradt. És ez lett a fiú handicapje. Annak ellenére, hogy értelmes, szorgalmas, a nyelv miatt a gimnázium ugrott neki. A gimihez már teljes mélységében és hosszúságában át kell tudni járni a nyelvet, nem lehetnek hiányzó szavak, kifejezések. Nehéz.  Neki már feltétlenül.
 
Külföldre költözők figyelem! Nagy valószínűséggel a gyerekek könnyen fognak boldogulni az idegen nyelvvel, ez az általános gyakorlat, de tegyük hozzá ilyen is van, amiről az imént írtam.  
 
Mivel ez a blog mégiscsak a saját, személyes naplóm, ezennel visszakanyarodok hozzám, a saját valóságomhoz, ahol egyből belebotlok a kisfiamba.
3 éves koráig egy hangot nem beszélt németül. Csak magyarul tudott. Az élete legelső óvodás napján még egy cetlit adtam le a bécsi óvoda vezetőjének, rajta három kifejezés magyarul és németül. 
„Éhes vagyok, szomjas vagyok, fázom.”
Ùgy gondoltam más nem fenyegeti, több kifejezésre nem lesz szükség. Az óvónő nevetett és a papírt eltette. Erre a pár szóra aztán nem is lett soha szükség. Èrtették egymást.
A német nyelv a kisfiam életében elsöprő sikert aratott, de sajnos a magyar tudása kárára. Viszont be kell látnom, hogy egyelőre a német a legfontosabb, ezen a nyelven kell vennie az akadályokat. 
Nem minden büszkeség nélkül szeretném megmutatni a múlt héten írt német tesztjét. A 27 gyerek közül csak kettőnek sikerült egyesre (itteni legjobb jegy) megírnia a dolgozatát, de csak egyetlen egy gyereké lett teljesen hibátlan. Ez a gyerek a kisfiam. Maximális pontszámot ért el, hát kérem még az ég is nevetett, annyira boldog volt!
Ez a félig magyar kisgyerek ilyen szinten beszél németül!
…. viszont nagyon rosszul magyarul.
Hogy is van a mondás? Egyik szemem sír, a másik meg üveg nevet ….

3 thoughts on “Kétnyelvűség II.

  1. Elismerésem az ifiúrnak. Mert biza kijár neki. Ezt azért még gatyafelkötősen sem igazán lehet leutánozni, főleg mert ugye az vagyon amit írtál.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .