Embermesék

Kétnyelvűség II.

Most jön a dolog nemszeretem része. Az, amiről nem szívesen beszélünk, amit nem igazán szeretnénk kiteregetni, főleg nem tudomásul venni, de mégis lényeges pont. Ez a gyerekünk és az ő képességei. 
Bármennyire is imádjuk és tartjuk a világ legokosabb és legintelligensebb gyerekének, nagy valószínűséggel ő sem tökéletes. A gyerekek sem egyformák, különböző képességekkel áldja meg őket az ég, illetve válnak áldozatai, vagy éppen szerencsés élvezői az örökítő géneknek. 
A sok közül most, csak nyelvvel kapcsolatos részt taglalnám. A gyerekek könnyen és teljesen másként tanulnak mint a felnőttek, de az adottságaiknál fogva közöttük is vannak jókora különbségek.
Miért, mi felnőttek egyforma sikerrel tanulunk és sajátítunk el idegen nyelveket? Szerintem nem. Különböznek a képességeink, jobb, vagy rosszabb a hallásunk. 
A nyelvekhez a szavak és a nyelvtan ismeretén kivül még más is kell. A nyelvet érezni kell, annak dallamát, hangsúlyát, ritmusát! Ezt kell tudni kihallani, megérteni, majd  gyakorolni. Hiába egy nyelvtanilag tökéletes mondat, ha rossz helyen van a hangsúly! Èrthetőnek érthető persze, de akkor sem igazi angolos, vagy németes. És itt van a kutya elásva! Az akcentus nélküli beszéd, bizony ez a legnagyobb kihívása minden idegennyelvet tanulónak, de szinte biztos, hogy el lehet felejteni. Nem fog sikerülni maradéktalanul, ha a nyelvet már felnőttként tanuljuk. A hangképző szerveink beálltak a magyar nyelvre, a szavak elejének hangsúlyozása a vérünkben van, tényeg nehéz. Ha más nem szól, szinte észre se vesszük, hogy a másik nyelven rosszul hangsúlyozunk.
Bécsiektől hallott vicc a magyar akcentusról:
– Was is Löffel, Gabel, Messer auf Ungarisch?? / Mi a kanál, villa, kés magyarul?
– Eeeeeeeeeßbeeeeesteeeck / eeeevőőőőeszköz
Benne a tipikusan magyaros hosszan kiejtett e hangok. Az “igazi” Eßbesteck németül másként hangzik.  Röviden kell kiejteni a szótagokat, pattogosan: eszbestek. A magyarok húuuznak rajta, az “e” megnyúlik. 
Hallottam 30 -40 éve Németországban élő emberkéket is, valami bűnrossz eeeßbesteckes akcentussal beszélni, nem ritkaság. (Bár hozzáteszem, hogy nekik általában a nyelvtan se az erősségük, a nyelvet csak “felszedték” az utcán a mindennapok alatt, de soha nem foglalkoztak vele. )  Aztán beszéltem már telefonon egy olyan magyar származású lánnyal, akinél észre se vettem, hogy nem német. Ez nagy szó, mert én általában legkésőbb a második szónál kiszúrom az akcentust.
Ìgy vannak vele a gyerekeink is. Bár általában azt mondják, hogy a kölköcskék szivacsként szívják fel az új nyelvet, nekik ez nem okoz gondot, a szülőket pillanatok alatt le fogják körözni, de itt is vannak kivételek. 
Például ismerek egy kisfiút, a fiam régebbi osztályából. A srác például nem és nem képes akcentus nélkül beszélni. Még ha csak egy icipici akcentus is, de ott van. A mondatszerkesztése, az általa használt kifejezések se vallanak komoly irodalmi német ismeretekre, biztos vagyok abban, hogy nem olvas. A kisgyerek már itt született Dojcslandban, óvodába is járt (soknál sajnos ez is hiányzik!), de mégis meghatározóbb volt a számára az otthon beszélt nyelv, a szülei nyelve. Mivel az anyuka szinte egyáltalán nem, az apuka pedig hellyel-közzel beszél németül (ez se ritkaság), a család nyelve a török maradt. És ez lett a fiú handicapje. Annak ellenére, hogy értelmes, szorgalmas, a nyelv miatt a gimnázium ugrott neki. A gimihez már teljes mélységében és hosszúságában át kell tudni járni a nyelvet, nem lehetnek hiányzó szavak, kifejezések. Nehéz.  Neki már feltétlenül.
 
Külföldre költözők figyelem! Nagy valószínűséggel a gyerekek könnyen fognak boldogulni az idegen nyelvvel, ez az általános gyakorlat, de tegyük hozzá ilyen is van, amiről az imént írtam.  
 
Mivel ez a blog mégiscsak a saját, személyes naplóm, ezennel visszakanyarodok hozzám, a saját valóságomhoz, ahol egyből belebotlok a kisfiamba.
3 éves koráig egy hangot nem beszélt németül. Csak magyarul tudott. Az élete legelső óvodás napján még egy cetlit adtam le a bécsi óvoda vezetőjének, rajta három kifejezés magyarul és németül. 
“Éhes vagyok, szomjas vagyok, fázom.”
Ùgy gondoltam más nem fenyegeti, több kifejezésre nem lesz szükség. Az óvónő nevetett és a papírt eltette. Erre a pár szóra aztán nem is lett soha szükség. Èrtették egymást.
A német nyelv a kisfiam életében elsöprő sikert aratott, de sajnos a magyar tudása kárára. Viszont be kell látnom, hogy egyelőre a német a legfontosabb, ezen a nyelven kell vennie az akadályokat. 
Nem minden büszkeség nélkül szeretném megmutatni a múlt héten írt német tesztjét. A 27 gyerek közül csak kettőnek sikerült egyesre (itteni legjobb jegy) megírnia a dolgozatát, de csak egyetlen egy gyereké lett teljesen hibátlan. Ez a gyerek a kisfiam. Maximális pontszámot ért el, hát kérem még az ég is nevetett, annyira boldog volt!
Ez a félig magyar kisgyerek ilyen szinten beszél németül!
…. viszont nagyon rosszul magyarul.
Hogy is van a mondás? Egyik szemem sír, a másik meg üveg nevet ….

3 thoughts on “Kétnyelvűség II.

  1. Elismerésem az ifiúrnak. Mert biza kijár neki. Ezt azért még gatyafelkötősen sem igazán lehet leutánozni, főleg mert ugye az vagyon amit írtál.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .