Embermesék

Cső

Igaz műsoron kívül, de muszáj leírnom mert különben elfelejtem. Khmm …
Miért van az, hogy bizonyos férfi emberek a kezdeti “kezitcsókolom”, meg “jó napot kívánok Andrea” kezdetű telefonhívásaik után, a munkakapcsolatunkból adódó (a részemről kollegális, kvázi kedves gesztusként javasolt), tegeződő formára való áttérés után valami orbitális bunkó módra váltanak. 
Hívom a csókát (a “csókával” most jólesően egyenlítek), aki így szól a telefonba:
– “Mondd
Én pedig mondom a kedves nevemet és üdvözlöm a kedves értelmiségit a keresztnevén. Nem ingatja meg. Talán nem is érti, hiszen tudja, hogy én hívom, ismeri a számomat, minek ez a formaság?
A beszélgetés végén pedig elhangzik a válasza:
– “Cső“.
– “Szervusz Sepp” (itt persze a csóka keresztnevéről van szó)  – zárom le a részemről ismét illedelmesen a beszélgetést, pedig forr az agyam.
Nem tudom, ez cool? Nekem semmiképpen. Szerintem igénytelenség. Esetleg keresztezve butasággal.
Hogy is hívtuk ezt régen?
Egyszerű mint egy marék lepke.
Lehet ezentúl lelepkézem.
A legközelebbi “Mondd” után egyszerűen így fogom folytatni a mondókámat, hogy:
– “Na, szóval a következőről van szó kedves Lepkém!”
aztán ha megkérdezi milyen lepke, akkor megmondom, hogy csak úgy. Mert tetszik. 🙂

Van még valami amit leírva is utálok, de kimondva méginkább. Ez az “üdv“. Idegesít. Legyen már annyi időnk leírni, hogy üdvözlettel, vagy üdvözöllek. De könyörgöm, csak ne üdv!
Ezzel a morgást befejeztem, mentem.
Na cső. 
Brrrr :-))

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .