Holnaptól újra. Egészen szombatig. Aztán megpróbálom magam írásilag utolérni…… Alig várom már, hogy megpillanthassam, hogy megpuszilhassam az én kis picikémet. Ez a pici már nem a kisfiam, ő már nagy. Az anyukám vált kicsivé. Kis picivé, akiről gondoskodni kell, akinek egyedül már nem menne semmi se. Rettenetesen szeretem. Az Anyukám régen (amikor még ő gondoskodott rólam)
Szerző: Andi
Hüss van künt!
Van aki vezetés közben kihangosítós biszbasz nélkül telefonál Ezért meg is büntetheti a rendőr. Aztán itt vagyok én, aki vezetés közben fényképez. Hogy melyik elmebeli „kategóriát” meríti ki ez a fajta állampolgári viselkedés, inkább hagyjuk. 🙂 Tényleg, a rendőr bá’ mit szólna hozzám? Találna-e vajon jogcímet a büntetésre? Ha a vezetés közbeni fényképezést a KRESSZ konkrétan nem is tiltja, sapka megint nem volt rajtam. :-))) Ígérem többet nem fog előfordulni, ezek az első és az utolsó képek közvetlenül a kormány mögül! Halványan megjegyezném: telefonálni például nem tudnék menetközben, elvonja a figyelmemet a vezetéstől ……… khmmmmm 3 napja farkas, sőt ordasordító
Vigyázat! Csalók!
Az ember azt hinné, hogy ennyire nem lehet senki se hülye, de ajjaj, lehet! 🙂 Egy oknyomozós tévémüsorban mutatták be azt a csajt, aki kiadó lakást keresve egy szép napon rátalált a neten álmai lakására. Luxuslakás, luxusberendezéssel, de természetesen böven áron alul. (bocsánat a hibás magánhangzók miatt, de sztrájkol a gép, nem engedi magyarra átállítani a billentyüzetet) Nem volt neki semmi se gyanús (ittenem, mekkora liba!), pedig kizárólag fotókat láthatott a lakásról. A magát tulajnak kiadó akárki megetette emailban a csajt, hogy külföldön van, trallala, a lényeg, hogy küldik a kulcsot, a lánynak csak át kell utalnia a moneyt. Arra
Miért lett hirtelen ennyi időm?
A megoldás kikövetkeztethető, ha egy pillantást vettek az iróasztalomra: Betegszabin vagyok szerda óta. Pedig mindent megvettem, beszedtem ami a témában előfordul. Köhögéscsillapító szirup, szopogatós torokfertőtlenítő, növényi-, meg homeopátiás csöppök, mégsincs semmi eredmény. Kannányi kamilla- és gyógyteákat szürcsöltem el nap, mint nap, de nix. A magyarországi útunk óta tartó betegségem nem hagyott el. Pár héttel ezelőtt az orvosom javaslatára sajnos még antibiotikumot is kellett szednem. Akkor úgy tűnt elbúcsúzhatom a köhögéstől, de a múlt hét végére teljes erőből visszatért. A kolléganőm úgy fogalmazott, hogy agresszívvá teszi a köhögésem, mivel hirtelen tör elő és olyan hangos, hogy egyszerűűűen nem bírja. 🙂 Engem
Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr
Folytatás Leforrázva ódalogtam el a tetthelyről, egyrészt forrt bennem a düh a nő balkáni viselkedése miatt, másrészt komolyan megrémültem az átéltektől. Ha velem, egy hozzátartozóval ez a nő egy ilyen hangot megenged, akkor mit művelhet mondjuk az anyukámmal? Nem félreérteni, láttam ott természetesen kedves, segítőkész nővéreket is, beszéltem is velük, nem őket szeretném ócsárolni, egyáltalán nem általánosságban beszélek! Ahogy írtam, a gyógyító, ápoló munkájukért csak köszönet jár nekik. Viszont el kell azokat a dolgokat is mesélni, amiknek egyszerűen nem lenne szabad megtörténniük. Érzésem szerint egy nővérnek például soha nem lenne szabad kiabálnia egy hozzátartozóval, pláne nem kioktatnia. Márpedig a Hangoska
Decemberi utam. Első rész: Győr
A decemberben a családommal eltöltött pár nap szabadságomról eddig még semmit se írtam. Nem ment. A Győrben eltelt napokról eddig nem tudtam mesélni, a valóság ismét olyan mélyen megrázott, képtelen lettem volna összeszedni a lényegét. A Bécs-i napokról való beszámolóhoz meg főleg nem volt kedvem, őszinte leszek, én csak testben voltam ott. Másfél napon keresztül csak feküdtem a szállodai szobánkban, rettenetes volt a közérzetem. Pedig tapintható volt mindenütt a zsongás, hiszen az év utolsó napjaira főleg megtelik Bécs túristákkal, de nekem minden mindegy volt. A szomorúságom nagyobb volt, búcsúztam. Újra el kellett jönnöm Győrből, ott kellett hagynom két, hozzám rendkívül
A Posta válasza
Kellemes meglepetés ért, ugyanis személyesen a Magyar Posta Zrt szóvivője küldött nekem egy aranyos emailt, reagálva az előző bejegyzésemre. Meglepetés 1: egyáltalán foglalkoztak velem Meglepetés 2: megpróbálták kideríteni mi okozta a küldemény csúszását Meglepetés 3: a hangnem A levél utolsó mondatát ídézném, példás: „Kérem, amennyiben bármilyen észrevétele van szolgáltatásainkkal kapcsolatban, írjon nekem, keressen, hiszen mi is úgy tudunk fejlődni, ha ügyfeleink visszajelzéseit látjuk.” Akárhogy is nézzük, ügyfélközpontúsággal állunk szemben. Kedves K., köszönöm még egyszer!
Most mit mondjak? Rosszul esett .. :-(
Úgy haladnék az írással, el se hiszitek! 3-4 megkezdett, elkezdett történet, vázlat üdögél már a piszkozatok között, és akkor az összes többi, jó régen beharangozott sztoryt már csak pironkodva, szemlesütve, rebegve …. sőt már úgy se merem megemlíteni. A Fabell Castellék folytatása, a találkozás Schäffer Erzsivel, James Hunterrel, a hogyan lett belőlem 40 évi fociutálat után szenvedélyes 1.FCN focirajongó, meg-meg-meg. Késésben vagyok, tény. És itt van az anyu, a legutolsó utunk, hú, van, lenne mit mondanom. Elég sok piszkozat üldögél még mindig „átszínezésre várva”, illetve került törlésre, és nekik (ha egészen őszinte akarok lenni) jobb is így. Sok az első
Cső
Igaz műsoron kívül, de muszáj leírnom mert különben elfelejtem. Khmm … Miért van az, hogy bizonyos férfi emberek a kezdeti „kezitcsókolom”, meg „jó napot kívánok Andrea” kezdetű telefonhívásaik után, a munkakapcsolatunkból adódó (a részemről kollegális, kvázi kedves gesztusként javasolt), tegeződő formára való áttérés után valami orbitális bunkó módra váltanak. Hívom a csókát (a „csókával” most jólesően egyenlítek), aki így szól a telefonba: – „Mondd„ Én pedig mondom a kedves nevemet és üdvözlöm a kedves értelmiségit a keresztnevén. Nem ingatja meg. Talán nem is érti, hiszen tudja, hogy én hívom, ismeri a számomat, minek ez a formaság? A beszélgetés végén pedig
Jövök!
…. jönni fogok! Otthon jártam. Igaz január 2-án este visszajöttünk, de túl sok minden történt, túl sok mindent éltem át, nem volt erőm megszólalni. Több napra volt szükségem ahhoz, hogy valamennyire lenyugodjak, az őrületbe kergető gondolatok kicsit leüllepedjenek a fejemben. Az érzelmi sokk, a lelki teher ráadásul úgy néz ki, „ráment” a gyomromra. Amint elhagytam Magyarországot, máris elkezdődött. Kicsavarva, belülről kiégve nem tudtam igazán örülni semminek. Most se megy. De legalább már aludni tudok. Otthon azt se tudtam. Ott nem volt ami elterelje a figyelmemet az Anyuról és a Fürtikémről. Ott fájt minden perc, mert valóságos volt.