Embermesék

Csak ülök és figyelek: emberek az étteremben 2

Maradjunk csak a Fränkische Schweizben, ami mondom, hogy gyönyörű vidék! Bár most nem merülnék bele a környék bemutatásába, mivel újra erőt vett rajtunk az éhség és a szomjúság, amit csillapítani szeretnénk egy pottensteini étteremben. 
A bejárat mellett kifüggesztett étlap már az elején is árulkodik valamelyik szocialista ex-testvér országunk konyhájáról, természetesen a tipikus és elmaradhatatlan frank ételek mellett. Az ételnevek alaposabb vizsgálata után a balkáni országokat kizárhattuk. Maradt Magyarország és a környező országok. Bent aztán megbizonyosodunk a valóságról: böhm (szóval cseh) a főnökasszony. Ez jó hír, mert a cseh konyhát szeretem.

Az étteremben diszkrét csend honol, attól függetlenül, hogy további 2-3 asztalnál vendégek ülnek. A szomszédos asztalnál egy pár ül egy kisfiúval. A kisfiú 6-7 éves lehet, máris erőteljes nyakmozgásokkal igyekszik az új kisfiút (a sajátomat) becserkészni. Sajnos a saját szerzeményem nem annyira nyomulós, sőt! Túlontúl visszafogott, így nem veszi a “szomszéd” gyerek barátkozósnak szánt pillantásait. 

Apukája a bejövetelemkor éppen a wc felé slattyogott, előzékenyen félreállt az utamból és illedelmes “Grüß Gott!-tal” köszöntött. Mindehhez egy kedves mosoly is járt, nekem már jó volt a napom. 🙂

A szülők halkan beszélgetnek egymással és ugyanezen a hangerőn szólnak a kisfiúnak is, aki szintén se nem ordibál, se nem visít. Èrtelmesen válaszol a kérdésekre és normálisan játszik a játékaival.
Mi ebben a különleges? Az, hogy ez a fajta szülő ritkaság! Megmondom őszintén, nekem nagyon elegem van az általam csak alternatív anyukának és apukának hívott szülőkből (bár nem tudom, miért hívom őket pont alternatívnak 😉 ), akik a gyerekeikhez kizárólag erőteljes hangon túlartikuláltan képesek szólni és úgy, hogy mindenki a környéken értesüljön a megbeszélnivalójukról. A gyerekek beszéde, a feltett kérdéseik persze hangosak, hiszen ők még csak tanulják a viselkedést, hol a határ akkor, amikor nem vagyunk egyedül. A szülők által érkezett válasz pedig elborzaszt. 90 %-ban nem tesznek hozzá, egy 
– Psszt, Jenőke, beszéljünk halkabban, ne zavarjuk a többi nénit és bácsit! 
Nem ám! Sőt! Harsogják az akármilyen hülye kérdésre adandó akármilyen hülye válaszukat. Másnak is feltünt, vagy csak engem idegesít?
Ha a gyereknek pisi lesz, vagy az akasztóig megy a kabátjáért, akkor alternatívék nem kísérlik meg a kommunikáció leegyszerüsítését halkabb szintre azzal, hogy pl. visszaintik a gyereket, hogy comon cetchup, vagy teszem azt maguk is felállnak és a gyerek után mennek .. nem!
Harsan a kiálltás, az instrukció:
– Kai-Uuuuwe , vagy Jüüüürgen biiiitte!!! …. és jönnek a mondatok. Na most ezekre nem lennék kiváncsi, mivel nem érdekel, hogy a betojás előtt álló Jürgenkének merre kéne mennie ahhoz, hogy megtalálja a vécézdéd, ahogy az se érdekelne alapból, hogy Kai-Uwenak melyik kabátzsebében vannak a zsebkendők, amivel a taknyós orrát meg kívánják a T.Szülők törölni. :)) (kicsit most bosszut álltam ám a hülye német nevekkel :)))
Megfigyeltem, hogy ez érvényes a pici bébik esetében is. Anyuka büszkén pelenkázza a csemetét a kávéház wc-jében, vagy cipeli a kezében a múzeumban és hangosan düdörög a csemetének. Elmondja neki hangosan mi az ami történt a pelussal, vagy mi az amit éppen látni a kiállítóteremben. 🙂 Beszéljen is a picihez, de könyörgöm, miért kell ezt ennyire hangosan?! 
Ez a gyerekes család a pottensteini étteremben kirí a mezőnyből, mivel viselkednek! A problémájukat a túl magasan van/forró/rossz/szomjas vagyok/micsoda/mi ez/miért/hogyan terepen megtartják maguknak, halkan intézik a szükségleteket. Ennyi nekem bőven elég, megállapítom, hogy a vendég kisfiú szülei rém szimpatikusak.
Csak később hallom ki a beszédjükből, hogy angolul beszélnek. 


Az étteremben ahol ülünk remek rálátás nyílik a konyhára. A terem a régi iskoláink menzáiból jól ismert “tányér kiadós” konyhafallal van elválasztva. A válaszfal ablakai szigorúan felhúzva, így megcsodálhatjuk az abban alkotókat munka közben is. A korunk divatja szereti az ilyen Erlebnisküchéket, azaz élménykonyhákat, de azok nem így néznek ki! :))
Feltűnik nekem egy hirtelenszőkésre szabott alacsonyabb hölgyike, a töltöttgalamb fajtából. Klopfol, paníroz, bekapcsol, kikapcsol, kever és melegít, kitesz, betesz, lefóliáz, látszik, hogy a konyha az ő területe. 
Már-már zavarban vagyok miközben őt munka közben figyelgetem… de rossz lehet neki. Bár nem igazán értem, miért nem húzza le azokat az ablakokat?!
A pincér bácsi szállítja hozzá a rendeléseket, kihallatszik minden. 

A saját rendelésünknél (rántott hal) viccesen közlöm a pincér bácsival, hogy sajnos a gyereknek nem kell hozzá saláta, mivel még életében nem ette meg, szerinte mérgező. Ja és ne krumplisalátával legyen a halacska, a kedves gyermek azt se eszi meg, hanem pommesszal. 
A pincér bácsi beér a konyhába a rendelésünkkel és a Szőke Galambnak hangosan elismétli. Rettenetes érzés, szégyellem magam, tényleg kényelmetlen dolog szembesülni azzal, hogy:
– .. és a rántott halhoz nem kell saláta, mert a gyerek azt nem eszi meg! – 
– Galamb néni elveszi a cetlit a pincértől, a szemüvegét az orrnyergén feljebb tolja és hangosan megismétli az elhangzott mondatot:
– hmm, rántott hal, de saláta nélkül, mert a gyerek nem eszik salátát … és kitekint az étterembe.
Rosszallást látok a szemében, bár lehet csak kíváncsiság, mindegy. Megsemmisülve, megszégyenülten ülök lehajtott fejjel és szinte hallom a gondolatait: 
– Micsoda emberek vannak, úr isten? Mi az, hogy a gyerek nem eszik salátát?!?
A francba! Èn meg még viccültem vele! Miért nem mondtam inkább tragikusan a pincérnek, hogy ez van, a büdös kölök nem hajlandó megenni a salátát, mi a fenéért kellett nekem heherésznem? Most aztán megvan a véleményük rólam. 

Pincér Ùr még azt is mondja a hölgynek, hogy pommes lesz a krumplisaláta helyett is, szóval minden rendben.  Az “asszonka” (a nagymamim szótárából vettem a kifejezést) beszédéből kihallom az enyhe csehes beütést, könnyű rájönni, hogy személyesen a Chefin áll a sparheltek mögött. 
A hölgyike beszél a pincéréhez, az is hozzá, röviden értekezgetnek. A hangulat rendben, egy bejáratott team dolgozik.
Aztán eljön a várvavárt pillanat és érkeznek a falatok az asztalunkhoz. Az első ami feltűnik, az a nagy adag krumplisaláta az André rántott hala mellett. Sűrű elnézéskérés közepette (mert ugyebár milyen szülők azok, aki engedik a gyereknek ezt a fajta devianciát!) adjuk vissza Pincér bácsinak a tányért, és ő már száguld is vissza vele a konyhába.
Galambka kérdően és nem túl kedvesen ránéz.
Keze ökölbe szorul, karjait a csípőjére téve felveszi a támadó poziciót.
– Azt mondtad saláta nélkül!
– De azt is mondtam, hogy a krumplisaláta helyett pedig pommes!
– Nem! Azt, hogy saláta nélkül ……..és indul véget nem érően a vita közöttük. 
Hangosan, csúnyán. Bácsi csak védi a pozicióját, valóban igaza van. De Galamb néni átvedlik karvallyá, újra és újra lecsap a szinte védtelen áldozatára és belemar. Figyelmezteti az alkalmazottját (akinek státusza ekkora már mindenki részére világos), hogy mennyi is a nyolc kalács. 🙂 Csapkod, fújtat, érezhető ahogy az elfojtott indulat kitörni készül belőle.
Aztán ki is csap. Mérgesen és idegesen húzkodja a rongyot az egyik sparheltjén, miközben félhangosan felháborodva löki az egyik mondatot a másik után: csehül :)) 
Egyrészt örülök annak, hogy nem beszélek csehül, másrészt kezdem magamat iszonyúan hülyén érezni, hiszen minderről mi tehettünk.
A fenébe, miért nem eszik ez a gyerek salátát?! 🙂
Galamb néni büntetés gyanánt befogja a pincér bácsit pommes sütésre, aki ezt egy szó nélkül végre is hajtja.
Már szinte könyörögnék, csukják már be az a rohadt ablakot, ki a fenére tartozik ez a harc?!

A csata után figyelgetem Pincér Urat. Az arcán és a hangján nem érezni semmit. Semmi változás. Mintha nem is történt volna semmi se.
Talán nem is történt. 
Egy rendelés ment félre, hát nagy dolog!
De természetesen én vagyok az egyetlen, aki ezt az egészet észreveszi, végigköveti és kielemzi. 🙂 
A gondolataimból egy kellemes kérdés ébreszt: desszertet?
Bizony! Jöhet!


Ès természetesen a desszerthez még egy sört! 🙂

5 thoughts on “Csak ülök és figyelek: emberek az étteremben 2

  1. hát igen. ezt akár zavarónak is fel lehet fogni.
    de mikor nekem pl. Sepsiszentgyörgyön már n-ik alkalommal balul ütnek ki a megrendeléseim, akkó….akkó inkább megfogadtam soha többet abban a városban, max a “köjál”-os komámmal.

    pl. a megrendelt kajámat (huszonakárhányan vótunk) utolsók közt kapom meg (de ugyi nem ez a baj), a körítés díszítéséül szolgáló tojásrántotta jéghideg volt, visszautasítom, erre felmelegítve hozták vissza. na azért azóta sem szégyenlem magam, hogy ismét visszaküldtem azzal a felkiáltással, hogy én melegített rántottát itthon sem eszem, ne már ezért borsos pénzt fizessek. és a pincérnaccsága vót vérig sértve.
    haverok már meg se kérdik tőlem beülünk-e Szentgyörgyön valahova.
    mert cukrászdában is jártam mmeg, nem 1x. rendelünk. barátnőmnek kihozzák a megrendelt sütit/fagyit, velem meg közlik, hogy sajna uccsó darab vót, rendeljek mást. rendelek, elrobognak, tíz (!!!) perc múlva közlik: az sincs.
    ezek tudatában ki próbálkozna még?

    ja és a gyerekek….azé nem minden angol olyan. és ha csak sajáttal nyomul az ember családilag, akkó klasszisokkal nyugisabb. de ha már sok család gyűlt össze, akkó annyi annak, hogy a kölkeket lehet mérsékelni. próbálják azok túlszárnyalni egymást.

  2. hát igen. ezt akár zavarónak is fel lehet fogni.
    de mikor nekem pl. Sepsiszentgyörgyön már n-ik alkalommal balul ütnek ki a megrendeléseim, akkó….akkó inkább megfogadtam soha többet abban a városban, max a “köjál”-os komámmal.

    pl. a megrendelt kajámat (huszonakárhányan vótunk) utolsók közt kapom meg (de ugyi nem ez a baj), a körítés díszítéséül szolgáló tojásrántotta jéghideg volt, visszautasítom, erre felmelegítve hozták vissza. na azért azóta sem szégyenlem magam, hogy ismét visszaküldtem azzal a felkiáltással, hogy én melegített rántottát itthon sem eszem, ne már ezért borsos pénzt fizessek. és a pincérnaccsága vót vérig sértve.
    haverok már meg se kérdik tőlem beülünk-e Szentgyörgyön valahova.
    mert cukrászdában is jártam mmeg, nem 1x. rendelünk. barátnőmnek kihozzák a megrendelt sütit/fagyit, velem meg közlik, hogy sajna uccsó darab vót, rendeljek mást. rendelek, elrobognak, tíz (!!!) perc múlva közlik: az sincs.
    ezek tudatában ki próbálkozna még?

    ja és a gyerekek….azé nem minden angol olyan. és ha csak sajáttal nyomul az ember családilag, akkó klasszisokkal nyugisabb. de ha már sok család gyűlt össze, akkó annyi annak, hogy a kölkeket lehet mérsékelni. próbálják azok túlszárnyalni egymást.

  3. Ezt ismerem amiröl irsz! Velem dettó így müködik. Szerintem “bevonzuk” tudat alatt a szerencsétlenséget. Sepsiszentgyörgyre (apropó ez nem semmi városnév, megpróbálom kimondatni a családommal :)) gondolva csak az jut az eszedbe amiröl írtál és nem tudsz semleges maradni.
    Megyün enni Sepsi…re? Na, kíváncsi vagyok, most meg milyen malör történik?! ….. és már meg is teremtetted! :)) Ha tennél rá magasról, nem történne tényleg semmi, de ez már a történések után nem megy, tudom. 🙂 Gondolatilag megteremtjük és az aggodalom materializálódik, kvázi a “kivánságunkat” (amire gondoltunk)teljesíti. 🙂

    A történetben szereplö pár angolsága végül is nem oszt nem szoroz, véletlen volt.

    Arra amire igazándiból gondoltam, az nem a gyerekek höbölgése, hanem a hülye szülök viselkedése, akik nem szeretnék gátolni a gyerek személyiségének fejlödését és egyszerüen nem szólnak rájuk! Söt, a hangos beszéddel maguk is errefelé terelgetik a csemetét.

    Az a véleményem, hogy egy étterem, kocsma, kávéház elsösorban nem játszótér. Nem muszáj a “jaj de édes” gyerekeknek sikítva rohangálni az asztalok között, mert idegesitöek. Engem nagyon zavar. Ha a gyereknek mozgásigénye van, akkor a T.szülö álljon fel a falat betolása után és menjen ki vele a játszótérre. De elötte azért szóljon neki, hogy gyere cicám még egy picit bírd ki, mindjárt megyünk.
    Ezt hiányolom.

  4. Na hát igen. Egy darabig még reménykedtem ám, hogy hátha….de ha nem, akkor nem muszáj nekünk Szentgyörgyön pízt adni a kajára, desszertre. Városunk amúgy is csak 35 km, szal irány az ismerős terep.

    Na ja, attól nálam is borul a bili, ha a szülő még csak meg se próbálja védeni a ház elejét, hanem a saját hangoskodásával még rátesz jó pár lapáttal. Akkor halló-halló villanyművek! Kicsaptam a bíztosítékot.

  5. Na hát igen. Egy darabig még reménykedtem ám, hogy hátha….de ha nem, akkor nem muszáj nekünk Szentgyörgyön pízt adni a kajára, desszertre. Városunk amúgy is csak 35 km, szal irány az ismerős terep.

    Na ja, attól nálam is borul a bili, ha a szülő még csak meg se próbálja védeni a ház elejét, hanem a saját hangoskodásával még rátesz jó pár lapáttal. Akkor halló-halló villanyművek! Kicsaptam a bíztosítékot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .