Embermesék

Csak ülök és figyelek: emberek az étteremben 1

A közelmúlt két kirándulásos hétvégéjén történt, hogy a kiadós séták, menetelések után szomjasan és éhesen (sorrend nem mindegy és nem is véletlen! 🙂 ) üldögéltünk egy-egy frank étterem asztalánál. A korty és a falat utáni vágyakozásom,  a testmozgás, valamint a levegő a heggyel és a lépcsőkkel együtt alaposan kipurcantottak. Ebben az állapotomban főleg fogékony vagyok a szó nélküli bambulásra.  A fáradságból fakadó kellemes bágyadtság különösen jót tesz a családomnak, mert addig is legalább nem beszélek.

Délutánonként is tele van a hamizó, mivel a környék egy elsőosztályú kirándulóhely. Ráadásul a konyhája is kiváló. Ezen a vasárnap kora délután is elég sok volt a vendég, de szerencsénkre megcsippentettünk egy jó kis asztalt. Mi a jó? Ahol nem széken kell kuporogni, hanem fincsi kis párnázott, “Bankerl”-en (ülőpadon) lehet teljes szélességben elhelyezkedni. 
A közvetlen szomszédságunkban három idősebb ember ült. Közbe-közbe rájuk pillantottunk akaratlanul is, mivel a korelnökük egy őszhajú bácsi meglehetősen hangosan beszélt. Elkezdtem figyelni őket, a bácsit. Hallgatózni nem kellett senkinek se a közelben. 🙂 
Figyelve a természetes viselkedését, a teljes zavarmentes beszédét kezdtem állati irígy lenni rá. Hogy csinálja? Miért nem néz egyszerre se körbe? Bizonyára tudja azt is, hogy kicsit nagyothall és ez miatt sokkal hangosabban beszél mint mások, de miért nem zavarja, hogy más is hallja? Miért nem zavarja, hogy a hangosabb beszédével esetleg mást zavar? Fantasztikus ez a magabiztosság, csak ha egy tizedével rendelkeznék, már sokkal könnyebb helyzetben lennék! 
De nem. Én nem hangoskodok, a világért se szeretnék zavarni. Amint úgy értékelem, hogy valakit esetleg zavarnék a jelenlétemmel (és ehhez elég egy elkapott pillantás, vagy egy hirtelen felkapott fej azzal a “bizonyos tekintettel” amivel felém, felénk tekint), máris zavarba jövök és elhallgatok.
De ez a bácsi! Mesélt kérem! Mindenről. Kertről, régi szomszédról, családról. 
Irígy voltam a nyugalmára, a magabiztosságára a felszabadultságára. Ilyen szeretnék én is lenni!
A társaság többi tagja is mind, kivétel nélkül jól érezte magát. Ettek-ittak-bodorodtak és egy szikralobbanásnyi időre se merültek el a külvilág tanulmányozásában, mint ahogy én. Nem, ők ott voltak együtt és jól érezték magukat. Folyamatosan beszélgettek. A szomszéd asztalnál ülőket  (azaz minket), állítom nem is látták.
Aztán végeztem a bácsi és a többiek kiértékelésével. Megjött a fennséges falatunk is, ezen a napon pisztrángot ettem Pékné módra. Finom volt, de a saláta előtte még istenibb!!  Falatoztunk mi hárman szépen, hangtalanul. A fenséges hamin túl már én se foglalkoztam mással. 
A bácsi hangját alapzajként persze továbbra is hallottuk, de nem volt túl érdekes.
Aztán éles kanyart vett a délután.
A szomszéd asztal bácsija elért az egészségi állapotát taglaló részhez. Sajnos nem tudom megmondani mit szed, vagy minek köszönheti az eredményt, márpedig rendelkezik vele! 🙂 A párom éppen fátyolos szemmel vágott bele a mesés sültjébe, a kisfiam átszellemült arcal küldte le a gyomra mélyére az imádott fischstäbchenkéjét, amikor “érkeztek” a mondatok a szomszéd asztaltól:
– Ès megmondom őszintén, azóta minden rendben! Tökéletesen érzem magam! Jól alszom, de amiért a legboldog vaqyok az, hogy a székletem is teljesen rendben! A székletem reggelente is a legnagyobb rendben!
Namost arra emlékszem, hogy mi mind a hárman összenéztünk és menthetetlen röhögésbe kezdtünk. 
A villát akkor ejtettem ki a kezemből és voltam kénytelen megtörölni a szememből a röhögéstől kitörő könnyeket, amikor apus kicsit srégen a bácsifelé hátrafordulva feltette a kérdést:
– És a kedves prosztatája hogy van? :)))
…. aztán csak néztem a bácsit, néztem. Szegénykének nem tűnt fel semmi. A társaságának se. 
Arra gondoltam, hogy Istenem, hát hogy lehet valaki, ennyire hülye (má bocsánat), hogy egy ilyen témát beleüvöltsön a nagyvilágba?! …. Ès a korábbi írigységem a bá’ magabiztossága és zavartalansága miatt husss, elinalt.
Csak arra tudtam gondolni, hogy nagyon remélem maradok továbbra is ez a (jóvanna, talán túlontúl) tapintatos, viselkedő nyanya, aki jelenleg is vagyok.
Köszönöm nem kérem ezt a fajta önbizalmat, aminek esetleg ilyen össznépi kiröhögés a vége.  🙂  

A végére szinte majdnem mindig belátom: jó ahogy vagyok. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .