Embermesék

Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr

Folytatás
Leforrázva ódalogtam el a tetthelyről, egyrészt forrt bennem a düh a nő balkáni viselkedése miatt, másrészt komolyan megrémültem az átéltektől. Ha velem, egy hozzátartozóval ez a nő egy ilyen hangot megenged, akkor mit művelhet mondjuk az anyukámmal?
Nem félreérteni, láttam ott természetesen kedves, segítőkész nővéreket is, beszéltem is velük, nem őket szeretném ócsárolni, egyáltalán nem általánosságban beszélek! Ahogy írtam, a gyógyító, ápoló munkájukért csak köszönet jár nekik.
Viszont el kell azokat a dolgokat is mesélni,  amiknek egyszerűen nem lenne szabad megtörténniük.
Érzésem szerint egy nővérnek például soha nem lenne szabad kiabálnia egy hozzátartozóval, pláne nem kioktatnia. Márpedig a Hangoska még azt is megjegyezte, és egyáltalán nem diszkréten, hogy vannak sokkal jobb és másabb otthonok is, mint az ahol az anyu van, csak utána kéne érdeklődnöm. Például az az otthon is jó, ahol ő dolgozik és oda egyáltalán nem tart olyan sokáig a bekerülés, mint a …… És sokat sejtetően, tudálékos, mosollyal nézett a kolléganőjére, talán a „de jól megmontad most a magadét gizikém, milyen jól kiismered magad ezekben a dolgokban” visszakacsintásra várva, de a kollégina (a velem lojális) csak tipródott közöttünk. Érthető.
Bizonyos nevek említése után is csak gúnyosan mosolygott és legyintett a kezével:
– Áh, ismerem!! – és nézett azzal az idegesítő, mindent tudó és ismerő arckifejezéssel és vigyorgott hozzá lekezelően.
Kellemetlenke aztán a kezei között tartva a papírt az anyu otthonbeli címével elrobogott, ahogy mondta végre rá tudja vezetni az adatok közé.
Másnap aztán történt a seggreülés. A kórházból a betegeket mentővel szállítják a címekre, persze nem egyesével. Mivel előző este az ügyeletes doktornő nem tudta megmondani, hogy mikor engedik ki az anyut a kórházból, pontosabban nem tudta megmondani mikor indul a mentő amelyikkel őt is visszaviszik, azt javasolta, hogy érdeklődjek a délelőtt folyamán telefonon. Persze az se kizárt, hogy délután szállítják vissza, ez tényleg azon múlik, hogy sikerül mentőt szerezni. Szerettem volna ott lenni, esetleg segíteni, de azt mondta, nem tudok mit csinálni, a mentőbe én magam be nem szállhatok (érthető).
Másnap délelőtt telefonon hívtam az osztályt a szállodából. (jut eszembe: a kórházi osztályokon a telefont általában név nélkül veszik fel. Sajnos mindenki. Egy tessék, vagy hallo, vagy esetleg egy  „Joli, FÜL” (ez utóbbi lehet a Joli vagyok a fülészetről), ez nem a külsősöknek szól, bocsánat de nem értem miért nem lehet egyszerűen felvenni azt a rohadt telefont és bemutatkozni:
-„Hajosztály, Kopasz Ella vagyok, jó napot kívánok!
Sokkal egyszerűbb lenne, higyjék el,megkönnyíti a betelefonáló helyzetét, ugyanis nem kéne balfasz kérdéseket feltennünk, hogy öööö, elnézést, hajosztály? A kérdés nem balfasz, csak azzá válik a válaszadó kétségekkel teli hangját hallva, hogy
– Igen … – és szinte tapintható, hogy hülyének néz, de legalábbis feleslegesnek érzi a kérdést, hiszen mi más lenne, aranyom hát azt hívtad, nem? :-))
Szóval hívom az osztály, halóval, vagy tessékkel bejelentkezik egy női hang. Előszőr persze rákérdeztem, hogy „..izéosztály?” (biztos ami biztos, akár landolhattam is a recepción), aztán a hang megerősítette, igen, az.
Bemutatkoztam és illedelmesen megkérdezem, hogy az anyukámmal mi van.
– Hát az anyukájával gond van, ugyanis rossz volt a cím! Nem találta a mentő a címet, így sajnos az anyukáját visszahozták a kórházba…Több helyen is járt vele az autó, de sehol nem ismerték…
Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg, úr isten, hát az anyukám a 35 kg-jával, végletekig legyengülve, a kurva hidegben, betegen, ezek az emberek meg utaztatják talán még ültetve is, és visszaviszik!!!! :-(((
A telefon majdnem kiesett a kezemből, majdnem sírtam, annyira fájt ez az egész. Az anyu az állapotában kiszolgáltatott. Teljesen. És ez megtörténik vele.
A hölgynek a telefonban aztán kiakadtam. Pontosabban csak próbáltam.
– Az nem lehet igaz, hogy rossz a cím, tegnap este adtam meg egy nővérkének ……apropó ezt muszáj önnek elmondanom, ugyanis tegnap az egyik nővérke velem minősíthetetlen hangon kiabált pont az anyu címe miatt ….. elnézést ön a főnővér?
– Nem, a doktornő vagyok.
oppppsz, erre nem számítottam …, de nem gond, mert a doktornő már le is kevert
– Elnézést, de nekem telefonálgatásra nincs időm, intézkednem kell, hogy egy másik mentőt rendeljünk ….
– De doktornő, tényleg nem értem, tegnap írta fel az a kicsi, vörös hajú nővér az anyu cimét, hát hogy lehet mégis rossz a cím??? És tényleg, ahogy ez az alkalmazottjuk tegnap velem beszé…….
– Ne haragudjon, de le kell tennem, sajnos erre nincs időm …
– Viszonthallásra.
A rövid beszélgetés alatt persze bediktáltam a doktornőnek az otthon telefonszámát és a címét. Azt mondta, felhívja őket. Meg talán azért az nem lett volna nagyon rossz, ha esetleg elnézést kért volna tőlem a nővérke nevében, vagy bármi, hiszen emberek vagyunk. Neki érthetően védeni kell a mundér becsületét …..de az enyémmel akkor nem foglalkozik senki?
Vártam, vártam, remegtem, fájt a sors, majd felhívtam az otthont, röviden elmondtam, hogy mi történt és eléggé meglepődtem, hogy a kórház még nem hívta őket. Pedig már annyira várták vissza az anyut …. (erre a témára majd szeretnék külön kitérni, én ebben az otthonban csak és kizárólag nagybetűs embereket ismertem meg, odafigyelés, emberség …. nekik külön „oldalt” szánok. )
Idegességemben újra a „tessék” osztályt tárcsáztam, ismét a doktornő vette fel, de már kért is, hogy tegyem le, mert meghívatta az otthon számát és ha mi most beszélünk, akkor foglalt lesz a vonala ….
Paffffff, ezek szerint a kórházi dolgozók, nem telefonálhatnak olyan egyszerűen, csak a központon keresztül?? Persze pénzbe kerül. 
De a rohadt életbe, a mentőbe a benzin ingyen van?? Inkább szelik a kilométereket a betegekkel a fedélzeten, de telefonálniuk nem lehet? Nincs egy dicspécser valahol akit fel lehetne hívni, hogy az ilyet kézbevehetné? Valahol valaki, aki rendelkezik az összes otthon telefonszámával és seccperc alatt tisztázhatná a betegek címét, értesíthetné őket arról, hogy a lakójuk útban van hozzájuk?
Az anyu jelenlegi címétől nem messze, egy hasonló nevű utcában is van egy otthon, a doktornő elmondása alapján ott is próbálkozott a mentős, de nem járt sikerrel.
Ezen a töketlenségen is az ész megáll! A szomszédos otthon dolgozójának se jutott eszébe, hogy uno momento, várjon, megkérdezem a csajokat a másik házban, hátha a néni tőlük jött!
Nem.
Senki nem gondolkodik, nem keres megoldást.
Hát akkor nincs más, visszavisszük a beteget a kórházba.
És az anyu újra ott, ahova senki nem kivánkozik ……… mert valahol valaki elírta a címét, mert valahol valaki lusta volt a helyesnek utánnanézni, mert valahol valaki ………..
A kiabálós nővért pedig ezúton csókúttatom! Remélem valaki az övéhez hasonló stílusban, egy kicsit kiabálósan, egy kicsit kioktatósan, elmeséli neki, hogy mit művelt egy másik emberrel. 
Köszönöm neki azokat a szomorúsággal teli órákat, a megalázó pillanatokat és azt, hogy az anyut egy ilyennek kitette!

3 thoughts on “Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr

Folytatás
Leforrázva ódalogtam el a tetthelyről, egyrészt forrt bennem a düh a nő balkáni viselkedése miatt, másrészt komolyan megrémültem az átéltektől. Ha velem, egy hozzátartozóval ez a nő egy ilyen hangot megenged, akkor mit művelhet mondjuk az anyukámmal?
Nem félreérteni, láttam ott természetesen kedves, segítőkész nővéreket is, beszéltem is velük, nem őket szeretném ócsárolni, egyáltalán nem általánosságban beszélek! Ahogy írtam, a gyógyító, ápoló munkájukért csak köszönet jár nekik.
Viszont el kell azokat a dolgokat is mesélni,  amiknek egyszerűen nem lenne szabad megtörténniük.
Érzésem szerint egy nővérnek például soha nem lenne szabad kiabálnia egy hozzátartozóval, pláne nem kioktatnia. Márpedig a Hangoska még azt is megjegyezte, és egyáltalán nem diszkréten, hogy vannak sokkal jobb és másabb otthonok is, mint az ahol az anyu van, csak utána kéne érdeklődnöm. Például az az otthon is jó, ahol ő dolgozik és oda egyáltalán nem tart olyan sokáig a bekerülés, mint a …… És sokat sejtetően, tudálékos, mosollyal nézett a kolléganőjére, talán a „de jól megmontad most a magadét gizikém, milyen jól kiismered magad ezekben a dolgokban” visszakacsintásra várva, de a kollégina (a velem lojális) csak tipródott közöttünk. Érthető.
Bizonyos nevek említése után is csak gúnyosan mosolygott és legyintett a kezével:
– Áh, ismerem!! – és nézett azzal az idegesítő, mindent tudó és ismerő arckifejezéssel és vigyorgott hozzá lekezelően.
Kellemetlenke aztán a kezei között tartva a papírt az anyu otthonbeli címével elrobogott, ahogy mondta végre rá tudja vezetni az adatok közé.
Másnap aztán történt a seggreülés. A kórházból a betegeket mentővel szállítják a címekre, persze nem egyesével. Mivel előző este az ügyeletes doktornő nem tudta megmondani, hogy mikor engedik ki az anyut a kórházból, pontosabban nem tudta megmondani mikor indul a mentő amelyikkel őt is visszaviszik, azt javasolta, hogy érdeklődjek a délelőtt folyamán telefonon. Persze az se kizárt, hogy délután szállítják vissza, ez tényleg azon múlik, hogy sikerül mentőt szerezni. Szerettem volna ott lenni, esetleg segíteni, de azt mondta, nem tudok mit csinálni, a mentőbe én magam be nem szállhatok (érthető).
Másnap délelőtt telefonon hívtam az osztályt a szállodából. (jut eszembe: a kórházi osztályokon a telefont általában név nélkül veszik fel. Sajnos mindenki. Egy tessék, vagy hallo, vagy esetleg egy  „Joli, FÜL” (ez utóbbi lehet a Joli vagyok a fülészetről), ez nem a külsősöknek szól, bocsánat de nem értem miért nem lehet egyszerűen felvenni azt a rohadt telefont és bemutatkozni:
-„Hajosztály, Kopasz Ella vagyok, jó napot kívánok!
Sokkal egyszerűbb lenne, higyjék el,megkönnyíti a betelefonáló helyzetét, ugyanis nem kéne balfasz kérdéseket feltennünk, hogy öööö, elnézést, hajosztály? A kérdés nem balfasz, csak azzá válik a válaszadó kétségekkel teli hangját hallva, hogy
– Igen … – és szinte tapintható, hogy hülyének néz, de legalábbis feleslegesnek érzi a kérdést, hiszen mi más lenne, aranyom hát azt hívtad, nem? :-))
Szóval hívom az osztály, halóval, vagy tessékkel bejelentkezik egy női hang. Előszőr persze rákérdeztem, hogy „..izéosztály?” (biztos ami biztos, akár landolhattam is a recepción), aztán a hang megerősítette, igen, az.
Bemutatkoztam és illedelmesen megkérdezem, hogy az anyukámmal mi van.
– Hát az anyukájával gond van, ugyanis rossz volt a cím! Nem találta a mentő a címet, így sajnos az anyukáját visszahozták a kórházba…Több helyen is járt vele az autó, de sehol nem ismerték…
Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg, úr isten, hát az anyukám a 35 kg-jával, végletekig legyengülve, a kurva hidegben, betegen, ezek az emberek meg utaztatják talán még ültetve is, és visszaviszik!!!! :-(((
A telefon majdnem kiesett a kezemből, majdnem sírtam, annyira fájt ez az egész. Az anyu az állapotában kiszolgáltatott. Teljesen. És ez megtörténik vele.
A hölgynek a telefonban aztán kiakadtam. Pontosabban csak próbáltam.
– Az nem lehet igaz, hogy rossz a cím, tegnap este adtam meg egy nővérkének ……apropó ezt muszáj önnek elmondanom, ugyanis tegnap az egyik nővérke velem minősíthetetlen hangon kiabált pont az anyu címe miatt ….. elnézést ön a főnővér?
– Nem, a doktornő vagyok.
oppppsz, erre nem számítottam …, de nem gond, mert a doktornő már le is kevert
– Elnézést, de nekem telefonálgatásra nincs időm, intézkednem kell, hogy egy másik mentőt rendeljünk ….
– De doktornő, tényleg nem értem, tegnap írta fel az a kicsi, vörös hajú nővér az anyu cimét, hát hogy lehet mégis rossz a cím??? És tényleg, ahogy ez az alkalmazottjuk tegnap velem beszé…….
– Ne haragudjon, de le kell tennem, sajnos erre nincs időm …
– Viszonthallásra.
A rövid beszélgetés alatt persze bediktáltam a doktornőnek az otthon telefonszámát és a címét. Azt mondta, felhívja őket. Meg talán azért az nem lett volna nagyon rossz, ha esetleg elnézést kért volna tőlem a nővérke nevében, vagy bármi, hiszen emberek vagyunk. Neki érthetően védeni kell a mundér becsületét …..de az enyémmel akkor nem foglalkozik senki?
Vártam, vártam, remegtem, fájt a sors, majd felhívtam az otthont, röviden elmondtam, hogy mi történt és eléggé meglepődtem, hogy a kórház még nem hívta őket. Pedig már annyira várták vissza az anyut …. (erre a témára majd szeretnék külön kitérni, én ebben az otthonban csak és kizárólag nagybetűs embereket ismertem meg, odafigyelés, emberség …. nekik külön „oldalt” szánok. )
Idegességemben újra a „tessék” osztályt tárcsáztam, ismét a doktornő vette fel, de már kért is, hogy tegyem le, mert meghívatta az otthon számát és ha mi most beszélünk, akkor foglalt lesz a vonala ….
Paffffff, ezek szerint a kórházi dolgozók, nem telefonálhatnak olyan egyszerűen, csak a központon keresztül?? Persze pénzbe kerül. 
De a rohadt életbe, a mentőbe a benzin ingyen van?? Inkább szelik a kilométereket a betegekkel a fedélzeten, de telefonálniuk nem lehet? Nincs egy dicspécser valahol akit fel lehetne hívni, hogy az ilyet kézbevehetné? Valahol valaki, aki rendelkezik az összes otthon telefonszámával és seccperc alatt tisztázhatná a betegek címét, értesíthetné őket arról, hogy a lakójuk útban van hozzájuk?
Az anyu jelenlegi címétől nem messze, egy hasonló nevű utcában is van egy otthon, a doktornő elmondása alapján ott is próbálkozott a mentős, de nem járt sikerrel.
Ezen a töketlenségen is az ész megáll! A szomszédos otthon dolgozójának se jutott eszébe, hogy uno momento, várjon, megkérdezem a csajokat a másik házban, hátha a néni tőlük jött!
Nem.
Senki nem gondolkodik, nem keres megoldást.
Hát akkor nincs más, visszavisszük a beteget a kórházba.
És az anyu újra ott, ahova senki nem kivánkozik ……… mert valahol valaki elírta a címét, mert valahol valaki lusta volt a helyesnek utánnanézni, mert valahol valaki ………..
A kiabálós nővért pedig ezúton csókúttatom! Remélem valaki az övéhez hasonló stílusban, egy kicsit kiabálósan, egy kicsit kioktatósan, elmeséli neki, hogy mit művelt egy másik emberrel. 
Köszönöm neki azokat a szomorúsággal teli órákat, a megalázó pillanatokat és azt, hogy az anyut egy ilyennek kitette!

3 thoughts on “Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .