Innentől aztán valami történt. Érthetetlen módon reagált az idegrendszerem, félelmetes volt. Hirtelen fontos lett nekem ez a fiú és vissza akartam mindent csinálni. Persze nem ment. A fiú befejezettnek tekintette a dolgot. Valahogy úgy fogalmazott, hogy ő nem egy fiók, amit én a hangulatomnak megfelelően toligálhatok ki és be. Fájt neki, hogy „fiókként” betoltam, de ezzel őt be is zártam. Többet kihúzni nem fogom.
 |
| kép: aboutpixel.de © Walter Dannehl |
Nem használt semmi. Senki nem tudott segíteni, a biztató és építő szavai a barátaimnak, a családomnak, és az egy darab pszichológusnak úgy peregtek le rólam mint a kiszáradt vakolat a ház faláról. Semmi, de semmi nem maradt a javaslatok, tanácsok közül hasznosíthatóan a gondolataim között, egyre csak rosszabbá vált a helyzetem, szomorúbbá a szívem.
Ráadásul még azt is hozzátette, hogy:
– Vannak házaspárok akik a válásuk után egymás közelében maradva, a legrosszabb esetben még azonos lakásban is, nap mint nap szembesülnek a volt párjuk újabb választásával, az új baráttal, barátnővel, hát le kell nyelniük!
– Ki nem bírnám! – válaszoltam a szokott módon
– Miért mit kéne csinálniuk? Lőjék főbe magukat?! Kész, az élet megy tovább! – próbált meggyőzni engem az anyu, de semmit se ért el vele, csak rosszabb lett. Elvesztettem egy harcostársat. 🙂
Volt egy születésnapi buli az egyik barátunknál. Àtmentem, próbáltam magam jól érezni, de elég hamar érkezett a torkomat szorító érzés, sírnom kellett. Mivel nem akartam elcseszni a többiek jó kedvét hazamentem. A barátaim nem tudtak a szituval mit kezdeni, azt hitték hazudok. Mi a francnak kell valakinek ok nélkül bőgnie?? Meg voltak rám sértődve. Nehéz időszak volt.
A nagymamám (drága Fürtike) „ápolt”. Nála voltam. Jórészt feküdtem egész nap…. és sírtam. Nagyon sokat sírtam. A nagypárna mögé bújva, mert nem akartam, hogy észrevegye, de ő átlátott a szitán. Az én drága Fürtikém egy igazi érző lélek, ő maga a Csupaszív. Ùgy csináltam mintha aludnék, de ő elhúzta rólam a párnát és leleplezett.
Meghallgatott és válaszolt.
Tette mindezt határtalan szeretettel, megértéssel és odafigyeléssel.
Valóban, ha belegondolok, hányan lennének képesek segíteni a másik embernek önfeláldozó hallgatással, csak ott ülni a másik közelében és ráfigyelni? Szerintem szinte senki. Már nincs időnk a másikra, idegesek vagyunk, ha a másik egy picivel több időt rabol el tőlünk a személyes problémáival, gondolataival, mint amennyit erre szántunk volna. Na meg persze a legfontosabb: eredményre vágyunk. Az akinek még mindig gondja van vessen magára, hiszen mi megmondtuk mi a teendő! Ennél többet ne kérjen senki. :((
Az emberi kapcsolatok elhalványodtak, nagyon rossz irányba haladunk! Nincs türelmünk. Én magam is függővé váltam, hibáztam. De legalább észrevettem, felismertem, hogy micsoda szoros indákat font körém az internet! Beleestem a csapdába, amiből igyexem kikászálódni. Mi történt? Hát csak annyi, hogy nincs időnk másokra, magunkra, a családunkra, mert hív a facebook, a fórum, ahol jó lenni! Emberekkel lehetünk! 🙂
A saját emberünk pedig lassan lekapcsolja a tévét amit egyedül nézett, tisztálkodik és halkan becsukja maga mögött a hálószoba ajtaját. Még olvas egy kicsit mielőtt elalszik. Èn pedig még mindig ülök egy doboz előtt és örülök mások társaságának, akikkel jókat lehet vigyorogni, beszélgetni… sietni kell közéjük vissza. Másnap aztán töviről-hegyire elmesélem neki nevetve, ámulva, vagy éppen felháborodottan, hogy mit olvastam, mit írtak mások és nem veszem észre, mert nem mondja és az arcára sincs írva, hogy semmi köze az egészhez és valójában egyáltalán nem érdekli, de a világért meg nem sértene, ezért illedelmesen meghallgat. Neki még van ideje rám. Nekem meg már csak másokra…
Szörnyű eddig a felismerésig eljutni, de hála az égnek, talán még időben tettem.
A mércét kell újra megtalálni, az egészséges egyensúlyt.
Körülbelül 2 évvel a történtek után már a pillám se rezzent, ha Zolit (aki nem Zoli volt) megláttam az utcán. Sőt. Semmit, de semmit se éreztem. Iszonyú nem?
Ìgy múlnak el az érzéseink, így válik levegővé egy korábban szinte megsemmisítő érzés?! Miért volt ez az egész? – kérdezem Hiszen legalább a tudatalattinknak illene tudnia, hogy kár a gőzért, elmúlik, akkor meg miért??
A válaszról az X akták óta tudjuk, hogy az igazsággal együtt odaát van. 🙂
De egyet, az egyik orvos intelmét megjegyeztem. Azt mondta, vigyázzak, mert ami történt veszélyes lehet a jövőre nézve! Ha egy ilyen „kicsinység” miatt képes voltam így kiborítani magamat, akkor előfordulhat az is, hogy a későbbiek folyamán elég lesz egy kisebb megrázkódtatás és ismételten padlót fogok. Ennek az esetleges újabb „esésnek” aztán kiszámíthatatlan lesz az ereje.
Azóta ettől a jóslattól azért tartok. Igyekszem menekülni a problémák elől. Ha nincs megoldás, akkor az a legjobb, ha oda se nézek, nem foglalkozom vele. 🙂
Struccpolitikát folytatok bizonyos tekintetben, de nem tudom magamat állandóan becsapni. Néha feltörnek a gondolatok, mint a gyomorsav és azokat aztán kíséri az égő érzés, jön a szűkölés. Igen, a bizonytalanság mummusai, az egzisztenciális gondok, a kilátástalanságtól való rettegés, a jövőtől való félelem, ők mindannyian, időnként el szoktak kapni. Erejük más mint a régi szerelemnek, össze se hasonlíthatóak vele, de léteznek.
Kiváltó ok? Néha elég egy szomorú megjegyzése a kisfiamnak, aki azzal aztán akaratlanul a legmélyebb pokolba küld. Vagy ahogy a múlt héten, egy ártalmatlan mondatomra E. -től (párom) érkezett válasz és a mögöttes tartalom. Ez az ember a világ legkedvesebb, legcsendesebb és legmegértőbb embere. Engem ő mentálisan állandóan csak újrabetonoz. Nem be a földbe, úgy értem megerősít. 🙂 Amikor elfogyott a hitem, ő segít. Talál szavakat arra, hogy miben érdemes bizakodni. Bár nekem az is elég, ha látom ő milyen bizakodó. Nincs gond egy szál se!
De a múlt héten egy szerencsétlen pillanatban (akkor még nem tudtuk, hogy egy alapos megfázásnak néz elébe), rossz közérzetében szinte nyugtázta az éppen kimondott aggodalmamat és megerősítette azt.
Arra emlékszem, hogy egy pillanatra megállt az idő. A hangom is elment. Erre mondja a művelt latin, hogy az ember szinte összesz@rja magát. Attól kezdve a nap folyamán többször szorult el a torkom és jött rám a bőgés, amit persze kivétel nélkül vissza tudtam folytani, de onnantól az a nap már másként nézett ki.
A pszichém már nem volt szabad. A hatása a mai napig tart.
Ìgy néz ki, ennyire veszélyes.
Végezhetünk 101 tanfolyamot az önszuggesztióról, a pozitív gondolkodásról, ha már születésünk pillanatában (vagy lélekként már az előtt is) megbélyegeződünk egy külső akarat által, vagy akár saját magunkat megbélyegezve, már ilyen „überempfindlichként”, azaz extrém érzékenyként születünk erre a világra. Kódolva vagyunk az aggodalomra, a búskomorságra. Az éppen aktuális helyzetünk a világban ezt persze nagyban befolyásolja. Egy minden szempontból kiegyensúlyozott élet során nem fognak senkit se leteríteni a psziché gonosz ördögei, de ott ahol szabad résre lelnek, ott már csússzannak is kifelé. Ez a rés keletkezhet éppen a munkahely, illetve partner elvesztése miatt érzett szomorúság miatt, ahogy ütheti más lelki sokk is.
Ellene tenni?
Már azzal komoly adu kerül a kezünkbe, ha ezeket a mummusokat felismerjük, elismerjük. Ezzel már elkaptuk a grabancát. A többi egyéni. Kinek elég ellene a sport, új munkahely, egy új szerelem, másnak személyreszabott kezelésre van szüksége egy pszichológusnál, vagy pszichiáternél.
De lebecsülni a pszichét nem szabad! Rettenetes ereje van, amivel sajnos nemcsak felfelé lehet elérni a csillagokat, hanem lefelé is a poklot.
Bocsánat, most látom igencsak hosszú lett ez a történet és azt hiszem nincs ahhoz erőm, hogy az összes helyesírási hibát kijavítsam benne. Az elkövetett hibákért elnézést kérek a tudatalattim nevében is! 🙂