Embermesék

A padlón /a psziché hatalma/

Már megint összegyűlt egy csomó olyan dolog a fejemben és a cetliken, amikről feltétlenül írni szeretnék, de nem érem magam utol. Èrzem, megint kapkodás lesz a vége.
A másik problémámat a rendszeres írással és azok témájának kiválasztásával a hangulatváltozásaim okozzák.  Sajnos a fennálló problémáim miatt a kedélyállapotom jelenleg (is), úgymint az asszony, ingatag. 🙂 
Az egészről egy régi történet jutott ismét az eszembe, amit a korábbi szándékaimmal ellentétben, mégiscsak megírok.  Hogy miért? Talán intelemnek, talán bátorításnak, talán ijesztegetésnek?  Valamire csak jó lesz a mások számára is!

A lelkünk mélységeiről szólnék, de most nem a kellemes agykontrollos pozitív gondolatok által kézbentartott tudatalattink tükrében, hanem a pokolról. 
Fiatalabb koromban éltem át egyszer egy szörnyű időszakot. Depresszió? Nem tudom. A régi bús napjaimat (szégyellem, de bevallom) egy szerelem, pontosabban egy kapcsolat végetérése váltotta ki érthetetlen módon. A fiúval (akivel egy rövidebb ideig együtt is éltem) tartó kapcsolatomat én magam fejeztem be. Voltak gondok, kicsik is nagyok is, nem láttam se a közös jövőnket, de lassan már a jelenünket se. Ùgy éreztem ennek nincs értelme, inkább váljunk el. Sajnáltam egy kicsit a másikat, de biztos voltam benne, hogy ez a legjobb megoldás, ő se fogja túlontúl nagy tragédiaként megélni.  Márpedig fájt neki, egy komoly beszélgetést is kért tőlem amin a miértekre szerette volna megkapni a választ. Nem örültem neki, szinte mérges voltam rá, nem igaz, hogy nem fogadja el, hát nem illünk össze, oszt kész! Agyő!
Már majdnem el is felejtettem őt, amikor egy szép (???) napon ismerősök súgták meg nekem, hogy a volt pozicióm már nem üres, úgy néz ki betöltődött. A fiú mellé egy új lány érkezett.  
Innentől aztán valami történt. Érthetetlen módon reagált az idegrendszerem, félelmetes volt. Hirtelen fontos lett nekem ez a fiú és vissza akartam mindent csinálni. Persze nem ment. A fiú befejezettnek tekintette a dolgot. Valahogy úgy fogalmazott, hogy ő nem egy fiók, amit én a hangulatomnak megfelelően toligálhatok ki és be. Fájt neki, hogy “fiókként” betoltam, de ezzel őt be is zártam. Többet kihúzni nem fogom.

Azt tudom, hogy pillanatok alatt sikerült 50 kg -ra letornásznom az akkortájt amúgy se túl magas versenysúlyomat. Az étvágyam mint olyan, megszünt. A háziorvos B-vitamin injekciózásra (nem pszichó, csak vitamin!) fogott, azt ugye tudjátok, hogy a B6, ill. a B12 (nem tudom melllik, valamellik) az idegrendszer fontos támasza, szükség van rá.  
(Hoppsz erről jut eszembe Réka J.-nak egy, a közelmúltban  elküldött vicce:
Matektanár a patikában:
– B12 vitaminra lenne szükségem.
– Csak B6 vitaminunk van.
– Sebaj, akkor két dobozzal kérek!)

A régi “szerelem” utáni gyötrelmes napok legsúlyosabb tünete és velejárója az állandó sírási kényszer, a befeléfordulás, idegesség, étvágytalanság és az az elképzelhetetlen szomorúság volt, amire az életemben soha, se a történtek előtt, se utána nem volt többé példa. Az érzelmek, érzések kontrolálhatatlan túlbuzgása (egyszerűen nem tűnik elképzelhetőnek igaz?) uralkodott felettem, nem tudtam őket se befolyásolni, se mérsékelni. Egyfajta veszteségérzet volt, gyász, kínzó hiány. A gondolatok csak az elvesztett ember körül csapdostak. Az őrületes érzéseket az se tudta enyhíteni, hogy ez az én döntésem volt az elején. Az érzelmek a “normális” medrüket elhagyták.  Ez maga volt az őrület, szó szerint. 

kép: aboutpixel.de © Walter Dannehl

Nem használt semmi. Senki nem tudott segíteni, a biztató és építő szavai a barátaimnak, a családomnak, és az egy darab pszichológusnak úgy peregtek le rólam mint a kiszáradt vakolat a ház faláról. Semmi, de semmi nem maradt a javaslatok, tanácsok közül hasznosíthatóan a  gondolataim között, egyre csak rosszabbá vált a helyzetem, szomorúbbá a szívem. 

Próbáltam ellene kormányozni, de nem úgy a tudatom! Betartott nekem,  és mivel ez idő  tájt az ő kezében volt a kormánykerék, hát úgy forgatta ahogy akarta. Rendszerint ellenem. Ha egy pár percre sikeresen megfeledkeztem a kínzó gondolatokról, hát tett róla a pszichém, hogy ne érezzem magam annyira jól! Azzal kezdte, hogy összerántotta a gyomromat, jeges hideg érzést küldött a nyakszirtemre, csak át kellett adnom magam a rémületnek, már jött is a gondolat. Ùr isten, a Zoli! (nem így hívták 😉 ) …. és már helyben voltam.
Ha más mesélt volna nekem ilyen történetet, biztosan nem hiszem el, ilyen nincs. Ennyire hülye nem lehet valaki! De. Lehet. Én ezt mind átéltem. Azóta tudom, hogy mennyire nem ismerjük a tudatalattinkat, micsoda rejtélyesen mély és különleges a pszichénk! A saját történetemen keresztül bepillantást persze nem nyertem mások pszichéjébe, ahogy azt se tudhatom, mit érez és gondol a többi kedélybeteg, idegösszeroppanásos, de egyvalamit biztosan tudok. Minden megtörténhet. Mennyire vagyunk a pszichénknek kiszolgáltatottak? Nem tudom. Gondolom egy neurózisabb, érzékenyebb, álmodozóbb, a realitásokkal kevésbé foglalkozó, állandóan töprengő lélek, mint amilyen én is vagyok veszélyeztetettebb. Egy erős akaratú személy (olyan például, aki egy az interneten folytatott veszekedés után, azt lesz@rva, akár méreg nélkül is simán el tud aludni 🙂 ) az kevésbé veszélyeztetett. 
A saját anyukám az egésszel nem tudott mit kezdeni. Nem hát, hiszen ő egy csodálatos ember, egyenes, de rettenetesen kemény. Azt, hogy valaki sirdogál egy veszteség miatt érti, de azt, hogy engem  ezek a gondolatok így beborítsanak? Ezzel nem tudott mit kezdeni. Egyszer végighallgatott és összefoglalta. 
– Nézd, te döntöttél így, felismerted, hogy ez az ember nem hozzád való. Örültem a döntésednek, mivel én az első perctől kezdve így láttam. Sírni lehet, mert elmúlt, de tessék arra gondolni, hogy fiatal vagy, vár rád az élet.  Na, kellj fel szépen az ágyból, hagyd abba ezt a hülyeséget!
Ráadásul még azt is hozzátette, hogy:
– Vannak házaspárok akik a válásuk után egymás közelében maradva, a legrosszabb esetben még azonos lakásban is, nap mint nap szembesülnek a volt párjuk újabb választásával, az új baráttal, barátnővel, hát le kell nyelniük!
– Ki nem bírnám! – válaszoltam a szokott módon
– Miért mit kéne csinálniuk? Lőjék főbe magukat?! Kész, az élet megy tovább! – próbált meggyőzni engem az anyu, de semmit se ért el vele, csak rosszabb lett. Elvesztettem egy harcostársat. 🙂
– Jééézusom, az anyukám se ért meg! – gondoltam annak idején. Most már azt mondom, hogy ő is csak az egyetlen logikus és nagyon normális választ fogalmazta meg, de értitek, egy felajzott léleknek, egy irreálisan gondolkodó embernek a normális válaszok nem akceptálhatóak.  Más kell, több! Sőt egyfajta dühöt váltott ki bennem mások meg nem értése.  Mind hülye, aki nem érzi át ezt a tragédiát. 
Volt egy születésnapi buli az egyik barátunknál. Àtmentem, próbáltam magam jól érezni, de elég hamar érkezett a torkomat szorító érzés, sírnom kellett. Mivel nem akartam elcseszni a többiek jó kedvét hazamentem. A barátaim nem tudtak a szituval mit kezdeni, azt hitték hazudok. Mi a francnak kell valakinek ok nélkül bőgnie?? Meg voltak rám sértődve. Nehéz időszak volt.
 A nagymamám (drága Fürtike) “ápolt”. Nála voltam. Jórészt feküdtem egész nap…. és sírtam. Nagyon sokat sírtam.  A nagypárna mögé bújva, mert nem akartam, hogy észrevegye, de ő  átlátott a szitán. Az én drága Fürtikém egy igazi érző  lélek, ő maga a Csupaszív. Ùgy csináltam mintha aludnék, de ő  elhúzta rólam a párnát és leleplezett. 
– Andi, Andi már megint sírsz. Hidd el, ennek nem lesz jó vége, felhívom az anyukádat jöjjön el, beszéljen veled, én már nem tudlak megvigasztalni, de ez így nem mehet tovább! Tönkremész teljesen!
Drága Fürtikém hívta nekem az orvost is, hogy segítsen, és ő  volt az aki naponta, ha kellett kétszázszor is végighallgatta a gyötrelmemet. 
Meghallgatott és válaszolt. 
Tette mindezt határtalan szeretettel, megértéssel és odafigyeléssel.
Erre nem hiszem, hogy sokan képesek lennének. 
Valóban, ha belegondolok, hányan lennének képesek segíteni a másik embernek önfeláldozó hallgatással, csak ott ülni a másik közelében és ráfigyelni? Szerintem szinte senki. Már nincs időnk a másikra, idegesek vagyunk, ha a másik egy picivel több időt rabol el tőlünk a személyes problémáival, gondolataival, mint amennyit erre szántunk volna. Na meg persze a legfontosabb: eredményre vágyunk. Az akinek még mindig gondja van vessen magára, hiszen mi megmondtuk mi a teendő! Ennél többet ne kérjen senki. :((

Az emberi kapcsolatok elhalványodtak, nagyon rossz irányba haladunk! Nincs türelmünk.  Én magam is függővé váltam, hibáztam.  De legalább észrevettem, felismertem, hogy micsoda szoros indákat font körém az internet! Beleestem a csapdába, amiből igyexem kikászálódni. Mi történt? Hát csak annyi, hogy nincs időnk másokra, magunkra, a családunkra, mert hív a facebook, a fórum, ahol jó lenni!  Emberekkel lehetünk! 🙂 
A saját emberünk pedig lassan lekapcsolja a tévét amit egyedül nézett, tisztálkodik és halkan becsukja maga mögött a hálószoba ajtaját. Még olvas egy kicsit mielőtt elalszik. Èn pedig még mindig ülök egy doboz előtt és örülök mások társaságának, akikkel jókat lehet vigyorogni, beszélgetni… sietni kell közéjük vissza. Másnap aztán töviről-hegyire elmesélem neki nevetve, ámulva, vagy éppen felháborodottan, hogy mit olvastam, mit írtak mások és nem veszem észre, mert nem mondja és az arcára sincs írva, hogy semmi köze az egészhez és valójában egyáltalán nem érdekli, de a világért meg nem sértene, ezért illedelmesen meghallgat. Neki még van ideje rám.  Nekem meg már csak másokra…
Szörnyű eddig a felismerésig eljutni, de hála az égnek, talán még időben tettem. 
A mércét kell újra megtalálni, az egészséges egyensúlyt. 

Visszatérve a történetemre. Aztán lassan elmúlt. Engedett a szorítás. Persze a gyászt követte a rettenetes düh. Mindenre képes lettem volna. Emlékszem akkoriban éppen Kanadába akartam kivándorolni. 80.000 forint lett volna a repülőjegy, csak az volt a cél. Elmenni, messze és majd persze visszatérni, de addig is legalább felejteni! Ha őszinte vagyok, akkor azért a kanadai tervek …. álmok végén mindig a fiú állt. A terv nagyjából úgy nézett ki, hogy kikerülök Kanadába szegény lányként, aztán munka,  szerencsés véletlenek, meg-meg-meg és nagyon hamar kiránylányként térek vissza Magyarországra. Pénzem addigra mint a tenger, a világ legklasszabb életét élhetem és akkor jön majd ő!! A nagybetűs ő, aki addigra belátja, micsoda kincset vesztett el és természetesen visszajön hozzám. Aztán holtodiglan-holtomiglan, élünk boldogan és gazdagon! (Miért nem írok inkább hülye meséket?! 🙂 )

Körülbelül 2 évvel a történtek után már a pillám se rezzent, ha Zolit (aki nem Zoli volt) megláttam az utcán. Sőt. Semmit, de semmit se éreztem. Iszonyú nem? 
Ìgy múlnak el az érzéseink, így válik levegővé egy korábban szinte megsemmisítő érzés?! Miért volt ez az egész? – kérdezem Hiszen legalább a tudatalattinknak illene tudnia, hogy kár a gőzért, elmúlik, akkor meg miért??
A válaszról az X akták óta tudjuk, hogy az igazsággal együtt odaát van. 🙂

De egyet, az egyik orvos intelmét megjegyeztem. Azt mondta, vigyázzak, mert ami történt veszélyes lehet a jövőre nézve! Ha egy ilyen “kicsinység” miatt képes voltam így kiborítani magamat, akkor előfordulhat az is, hogy a későbbiek folyamán elég lesz egy kisebb megrázkódtatás és ismételten padlót fogok. Ennek az esetleges újabb “esésnek” aztán kiszámíthatatlan lesz az ereje. 
Azóta ettől a jóslattól azért tartok. Igyekszem menekülni a problémák elől. Ha nincs megoldás, akkor az a legjobb, ha oda se nézek, nem foglalkozom vele. 🙂 
Struccpolitikát folytatok bizonyos tekintetben, de nem tudom magamat állandóan becsapni. Néha feltörnek a gondolatok, mint a gyomorsav és azokat aztán kíséri az égő érzés, jön a szűkölés. Igen, a bizonytalanság mummusai, az egzisztenciális gondok, a kilátástalanságtól való rettegés, a jövőtől való félelem, ők mindannyian,  időnként el szoktak kapni. Erejük más mint a régi szerelemnek, össze se hasonlíthatóak vele, de léteznek. 
Kiváltó ok? Néha elég egy szomorú megjegyzése a kisfiamnak, aki azzal aztán akaratlanul a legmélyebb pokolba küld. Vagy ahogy a múlt héten, egy ártalmatlan mondatomra E. -től (párom) érkezett válasz és a mögöttes tartalom. Ez az ember a világ legkedvesebb, legcsendesebb és legmegértőbb embere. Engem ő mentálisan állandóan csak újrabetonoz. Nem be a földbe, úgy értem megerősít. 🙂 Amikor elfogyott a hitem, ő segít. Talál szavakat arra, hogy miben érdemes bizakodni. Bár nekem az is elég, ha látom ő milyen bizakodó. Nincs gond egy szál se! 
De a múlt héten egy szerencsétlen pillanatban (akkor még nem tudtuk, hogy egy alapos megfázásnak néz elébe), rossz közérzetében szinte nyugtázta az éppen kimondott aggodalmamat és megerősítette azt. 
Arra emlékszem, hogy egy pillanatra megállt az idő. A hangom is elment. Erre mondja a művelt latin, hogy az ember szinte összesz@rja magát. Attól kezdve a nap folyamán többször szorult el a torkom és jött rám a bőgés, amit persze kivétel nélkül vissza tudtam folytani, de onnantól az a nap már másként nézett ki.
A pszichém már nem volt szabad. A hatása a mai napig tart.
Ìgy néz ki, ennyire veszélyes.
Végezhetünk 101 tanfolyamot az önszuggesztióról, a pozitív gondolkodásról, ha már születésünk pillanatában (vagy lélekként már az előtt is) megbélyegeződünk egy külső akarat által, vagy akár saját magunkat megbélyegezve, már ilyen “überempfindlichként”, azaz extrém érzékenyként születünk erre a világra. Kódolva vagyunk az aggodalomra, a búskomorságra. Az éppen aktuális helyzetünk a világban ezt persze nagyban befolyásolja. Egy minden szempontból kiegyensúlyozott élet során nem fognak senkit se leteríteni a psziché gonosz ördögei, de ott ahol szabad résre lelnek, ott már csússzannak is kifelé. Ez a rés keletkezhet éppen a munkahely, illetve partner elvesztése miatt érzett szomorúság miatt, ahogy ütheti más lelki sokk is.
Ellene tenni? 
Már azzal komoly adu kerül a kezünkbe, ha ezeket a mummusokat felismerjük, elismerjük. Ezzel már elkaptuk a grabancát. A többi egyéni. Kinek elég ellene a sport, új munkahely, egy új szerelem, másnak személyreszabott kezelésre van szüksége egy pszichológusnál, vagy pszichiáternél. 
De lebecsülni a pszichét nem szabad! Rettenetes ereje van, amivel sajnos nemcsak felfelé lehet elérni a csillagokat, hanem lefelé is a poklot.

Bocsánat, most látom igencsak hosszú lett ez a történet és azt hiszem nincs ahhoz erőm, hogy az összes helyesírási hibát kijavítsam benne. Az elkövetett hibákért elnézést kérek a tudatalattim nevében is! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .