Embermesék

Vasmarok és boszorkányság

A mummusaimnak egyrészt hihetetlen erejük, másrészt kitartásuk van. Vasmarokkal szorítottak egy egész héten át, megmérgezték a napjaimat.
Hogy egyedül valóban képesek-e erre a teljesítményre ..hmm, nem vagyok benne biztos. Az egészhez nagyban hozzájárul a boszorkányságom, mivel egyszerűen megérzem, a rossz érkezését. 
A múlt héten egy pillanatra se hagytam el a lakást, régen nem érzett borzalmas hangulatba kerültem. Tudtam, éreztem, hogy valami lesz, valami újra betart nekem, nekünk. A problémáim fontossága a héten egészen egyszerűen a százszorosára növekedett, elborítottak, beszőtték a gondolataimat, szünet nélkül foglalkoztattak amivel térdremegéstől kezdve a bőgésig, mindent produkáltam. De csak magamnak persze, másokat a világért se terhelnék. 
Mielőtt túl belemennék az állapotom jellemzésébe, inkább megpróbálom röviden jellemezni: szarul voltam.  Szarul, és bezárva a saját gondolataimmal együtt egy ketrecbe.  
Az örökös munkakeresésem és az ahhoz fűződő elkeseredettségem, a létbizonytalanságom, az aggodalmam a jövőtől az egyik méreg. Néha ezek a gondolatok úgy, de úgy a falhoz képesek állítani, szörnyű erejük van. Minden logikának és egészséges életigenlésnek úgy a valagára vernek, hogy azok ijedtükben elsomfordálnak. A reményeimmel kapcsolatos gondolataimat pedig simán lepkehálóval összekapdossák és nyom nélkül eltüntetik. A mummusok egy álló héten keresztül tartották magukat a fronton, szinte már leküzdhetetlen ellenfélnek éreztem őket, megfélemlítettek. Depisnek tűnök?  Nagyon sajnálom. 🙂
A másik, a vállalkozásunk. Amikor minden szépen megy az útján az oké. De, hogy nálunk mi a fene téríti le az útjáról?!? 
Tudtam, éreztem, hogy már megint valami történni fog. Ideges voltam, érzékeny.
A csütörtöki, a Nagyon Fontos Délelőtt reggelén még a mobiltelefonunk se akarta azt a bizonyos hívást közvetíteni. 🙂 A sim-kártya nem volt készenlétben. Megőrült. Azóta tudom, hogy csak félt.  Egy ilyen hívást nem mert továbbítani.  🙂 
Mivel kiderült, az üzleti partnernél az éjszaka folyamán valami nagy, személyes tragédia történt, ezért a Herr meggondolta magát és visszalépett a fél 11-re tervezett szerződésaláírástól. Ùgy fogalmazott, hogy amúgy is kicsit félt ettől a komoly invesztíciótól, de most, hogy ez a tragédia (nem tudjuk mi) történt, főleg elbizonytalanodott. 
Hogy nagyságrendben mekkora összegről volt szó? Ilyet nem mondok el, csak annyit, hogy sokról. Nagyon sokról. 
Tragédia a köbön, és mondom, én ezt előre megéreztem!  Boszorkányságom sajnos jóra nem tudom használni és csak a rossz dolgokat érzem meg mind magunknál, mind másnál. A szóban forgó üzlet tönkremenetelére mégcsak álmomban se gondoltam, nem is volt kérdés, hiszen minden a legnagyobb rendben haladt az útján.  Talán éppen ezért kellett volna gyanakodnom. Valami, ami nálunk müködni látszik?!? :)))
A hangulatom a korábbi rossz napoknak és a friss történésnek megfelelően az egekbe szárnyalt …. egyhamar nem kívánom ezt a hetet vissza. 
Aztán ugye csak-csak helyreáll a mentális béke, de persze a 100%-tól rettenetesen messze. Ami segít, ami fontos: kimenni a házból, a lakásból, de nem a városba “shoppingolni”, hanem el oda, ahol nincsenek embertömegek, ki a természetbe! Mozogni, friss levegőt szívni, újra részesévé lenni a természetnek, eggyé válni az erdővel, a csönddel és testileg-lelkileg újra feltöltődni! Ehhez persze el kell jutni. Az első gondolatok, érzések egyből tiltakoznak: dehogy megyek! Semmi kedvem! Tele vagyok gondokkal, na nehogy ám békésen sétálgassak a Duna-parton?!  Le van ejtve az egész világ …… stb. és sajnáljuk magunkat.
Az már egy fél győzelem, ha mégis eljutunk az egyetlen és jó döntésig: kifelé! 🙂
Megtettem én magam is, kimentem. Jó volt. De hozzáteszem, eddig azért el kellett nekem is jutni. A hétfői letargiától a vasárnapi megkönnyebülésig egy hosszú út vezetett, ezen végig kellett mennem.  Tán szerencsém is volt, hogy útközben nem fordultam vissza, valaki, valami rajta tartott.
Nem tudom, ahogy már írtam róla, a lelkünket, a tudatalattinkat nem ismerjük. Bármennyire is mi vagyunk a főnökeik, akkor sincs mindig a kezünkben az irányítás.

Persze bosszút is álltam a “Gonoszon”. Dühömben és elkeseredettségemben kinyírtam egy virágot! A virág névre már régóta nem volt szegény érdemes, ugyanis “Mikulás-virágként” a piros leveleit már réges régen elvesztette. Aztán a többit is. Szinte 2 kopár karóként meredezett a korábban oly gyönyörü 1 euró meg valahány centbe került Lidl- akciós virág, aki szerencsétlenségére bekerült a látómezőmbe. Ùgy döntöttem ő a felelős a szerencsétlenségért. Kidobtam a kukába. 
Ezzel az átok megszünt. 
Várom a fellendülést. 
Képek a vasárnapi lélekfeltöltős kirándulásról. A táj a megnyugtató, békés kisugárzásával elvarázsol. Nem is kell ehhez sokminden, elég ha leülünk a kis folyó partjára és csak nézzük a vízét. Már másképp lélegzünk, másképpen látunk. Szép. Tényleg.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .