Ennyi időbe telt valakinek telefonon felmondanom.
Két stampelt ittam rá az előbb, ami égeti a gyomrom. A korábbi telefonhívás pedig a lelkem. Most minden ég. Ha szar az élet, akkor én most valakinek még szarabbá tettem. Rajtam keresztűl jutott el hozzá egy újabb csapás, nagyon sajnálom.
Korábban még nehezebb volt, mára már sajnos rutinom lett, így jobban fel vagyok készülve ezekre a telefonbeszélgetésekre, amik azért lényegesen könnyebbek, mint amikor személyes találkozások alkalmával kell közölnöm a rossz hírt. Amikor ott van a másik ember a közvetlen közeledben, akkor érzed, szinte látod a hír megérkezését az agyában, a szívében, a kárt és az űrt, amit okoztál a lelkében.
Nem akarok, de mindig belegondolok. Mit éreznék én most, mire gondolnék …..? Engem se kímélt meg tőle az élet, velem is történt már ilyen, emlékszem rá, ilyet nem lehet elfelejteni. Valami felrobban ott belül, a jelent és a jövőt teljesen szétzúzva. Csak egyetlen kérdés dübürög, a „most mi lesz velem?”. Miből fogok megélni, úr isten?
Akkor, abban a pilanatban leredukálódunk. Használhatatlan, teszetosza emberré válunk, aki nem képes ellátni a munkáját. Hülyékké, bénákká, élhetetlenekké tesz minket a felmondás ereje, abban a percben mindenképpen. Loserekké. A család loserei. Mindegy mi a felmondás oka, akár igazságtalanul is kerülhettünk lapátra, lehettünk áldozatai az emberi szemétségnek, fúrásnak, akkor is loserek vagyunk, mert pont velünk történik.
Telefonon közölni a rossz hírt könnyebb. Tényeket közölsz, ahogy a német mondja „Daten und Fakten”, a döntéshez vezető utat kíméletesen, de le tudod írni. Vigyázva, hogy ne bántsd meg a másik embert, a munkára való alkalmatlanságának közlésével a lelkén ejtett sebeket egyből balzsamozod a szorgalmának, kiváló emberségének dícséretével, milyen rendes, aranyos, kedves, csak hát erre, amit nálunk csinált, erre nem tudjuk tovább igénybevenni. Mert ezt nem tudja. És nem kell látnod a gyűlő könnyeket, a hirtelen felbukkanó bizonytalanságot és félelmet a szemében. Nem látok semmit, csak beszélünk. És elég hamar ki tudok jönni a beszélgetésből, hiszen én diktálom, nálam vannak az érvek. A másik erre nincs felkészülve, váratlanul érte. Aztán a végén, amikor a harmadik szárnyaszegett próbálkozás, a „de még vissza tudok jönni valamikor későb? …” kegyetlen letörése után a nagyon sajnálommal és a minden jót-val letehetem a kagylót.
Persze, hogy szar utána, de megtörtént. Megkönnyebültem.
Őszinte leszek, a szomorú valósághoz kapcsolódik néhány vicces momentum is. Az egyik emberen megesett a szívünk. Történt ugyanis, hogy ez az emberke elindult Magyarországról a messzi, ismeretlen Svájcba. Természetesen mindennemű nyelvtudás és tapasztalat nélkül, felülve egy magyarországi közvetítő hintapacijára. A srác többször is kihangsúlyozta, hogy ő esztergályos, sima esztergályos, CNC-gépekhez nem ért. Egyáltalán nem. Jó, jó, nyugtatta a közvetítő, érti ő, ez természetesen figyelembe van vége, kein Problem. A srác a közel 2000 km megtétele után megérkezett Svájcban. A leendő munkahelyén természetesen CNC-gépek várták. A megrendelő köszönte, nem kérte, innentől nem foglalkozott vele senki se. Sarkonfordultak, őt ott hagyták. A srác kétségbeesve próbálkozott egy pár napig, munkát keresett, de nem talált (érthető, már bocsánat), feladta, elindult hazafelé. Itt léptünk be mi a képbe. Egy dolgozónk ismerőse volt a srác. A dolgozónk esküdözött, igaz, hogy más a szakmája, de ebben (ebben = nálunk, a cégnél végzendő szakmunkák) a szakmában dolgozik közel 15 éve, szuper, ügyes, gyakorlata van ….blablabla. Soha nem veszek fel senkit se írásos pályázat és a vele történő telefonbeszélgetés nélkül, soha. Az ilyen akcióktól, amikor visszafelé jön velem még egy Józsi, jó nagyon, ügyes, nem fogjátok megbánni akciókat a hátam közepére se kívánom, mert nem szokott működni. Másrészt komolytalan. Eddig az összes hasonló próbálkozás vége csőd lett. Ebben az esetben se vártam mást.
Na, szóval a srác útban volt hazafelé, mentsük meg, jöjjön be hozzánk, felvesszük.
– Hogyan jelentkezhetsz erre az állásra, neked más a szakmai végezettséged?
– Ó, ezt is csináltam sokat, van tapasztalatom!
– Biztos vagy benne, hogy ezen a területen profi vagy és profiként meg fogod állni a helyedet?
– Persze.
Na ja, mit is mondhatna mást az utolsó szalmaszáléknak.
A srác bekerült egy csapatba. Az első hete után egyeztetett a Herr Főnök a vezető szerelővel, aki vigyorogva mesélte, hogy ő még ilyet nem látott, mint a munkatársunk. Mind a keze, mind a nagyzsebese (kantáros nadrág) tiszta maradt az egész heti munka alatt! Az elsőosztályos szakmunkástanulókkal történnek meg hasonlók, de egy profival?!
A főnököm vigyorogva simogatta a nemlétező szakállát, csak rázta a fejét, mert ez valóban hihetetlen. Pontosabban hihető, mert annak a bizonyítéka, hogy valaki nem odavaló.
Egy újabb esélyt kapott a srác, egy másik építkezésen. Ott el volt mint a befőtt.
De lassan körvonalazódott a döntés, a szomorú döntés. Hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk, megkérdeztem vele együttdolgozó kollégákat is, mi a véleményük a munkájáról. Sajnos kivétel nélkül arról számoltak be, hogy igyekvő, szorgalmas, rendes emberke, de neki mindent mondani kell, a kezébe kell adni, önálló munkavégzésre nem alkalmas, a kezét kell fogni. Erre pedig a dolgozóknak se ideje, se idege. Ráadásul csak magyarul beszél. Még azt a kifejezést se ismerte, amit minden más szaki, akik ha egy hangot se beszélnek németül de ezt, hogy Vorschuss, azaz előleg már az elején tudják, nem hiányzik a szótárukból.
Persze továbbra se érzem magam ettől jobban, meg felmentve, de azt hiszem érthető, néha az emberek saját maguk is tehetnek a felmondásról. Nem állítok olyat, ami nem igaz. Ha mégis, akkor vállalnom kell a következményeket.
Ahogy a (ferde) közmondás is tartja: Mindenki a maga szerencséjének a pogácsa ©Laár Pour Laár Társulat