Az alábbi felvételt ma vettem észre az egyik ismerősöm facebookos oldalán. Rákattintottam, mert Márai Sándor „A gyertyák csonkig égnek” regénye az egyik kedvencem volt. (Ehhez szeretném hozzáfűzni azt, hogy általában az „Egy polgár vallomásai”, illetve a „Füves könyv” a nyerő az ismerőseim körében és nem a „A gyertyák csonkig égnek”. Érdekes. Az Anyunak pedig hozzám hasonlóan, nagyon tetszett. Engem rabul ejtett a fantasztikus stílus, Márai írói tehetsége. ) Szóval rákattintottam a lejátszásra és ledöbbenve hallgattam a monológot. Nem emlékeztem rá, egyáltalán nem emlékeztem a szövegre! Mit olvastam egyáltalán? Mire mondom, hogy lenyűgözött, ha még arra se vagyok képes, hogy nyomokban
Hónap: 2011. november
A sok-sok szomorúság mellett van azért más is ..
….például könnyfakasztó pillanatok, amikor a könnyek előidézője végre nem a szomorúság, a bánat, hanem a szívből jövő, felszabadító és megkönnyítő oltári röhögés. Ez pedig az új munkahelyemmel függ össze. Imádom a munkámat. Imádom a munkahelyemet, pont ilyenre vágytam. Sokat utazunk, rengeteg a munka, roppant fárasztó, de szuuuuuper!! Olyan társaságba csöppentem, ahol jól érzem magam, és ahol a főnök tényleg külön fejezetet érdemel. Az embersége és lojalitása mellett kiváló a humora is, eszméletlen jókat röhögünk. Mesék jönnek (csak győzzem 🙂 ) … de addig is egy kedvenc:
Ezek az éjszakák soha nem múlnak el???
Azóta már visszakerült az anyu az otthonba. Sőt. El is hagyta. 🙁 Egy ideje ismét kórházban van, de nem az alapbetegségével, jelenleg a lábát műtötték. Már nem elég a súlyos betegség, a kiszolgáltatottság, ágyban fekvés. Megjelent valami új is: időközönként fájdalmak ………. És nem tudok segíteni. Semmit. Ordítani tudnék. Belefeszülök ebbe az egészbe. Aztán újra csak belegondolok az egészbe és szégyellem magam, hiszen csak magamat sajnálom. Nem bírom ezt a terhet. Aki pedig ennél sokkal többet tűr és szenved, az az Anyukám. Mennék hozzá, de jelenleg nem tudok. Se szabi (nem azért mert embertelen a főnök, hanem most tényleg rengeteg