Szerencsére holnap szombat, így nem kell reggel a 7.20-as „bászt” elérnem. Máskülönben nagy gondban lennék az öltözékkel. Egész héten recccckenő 30-35 fok körüli hőmérséklet leledzett errefelé, az esőerdőknek megfelelő páratartalommal. A saját levünkben főttünk az irodában. Félpofának irányított ventillátorral kívántam biztosítani a légáramlást, ami nem is igazándiból a hűtést volt hivatott megoldani, pusztán csak a létezést, a friss, éltető levegő illuzióját. Telearcra (premier planra) nem lehetett irányítani, mert nem gesztenyesütőként, hanem irodai alkalmazottként dolgozom, így sajnos papírhegyek állnak az íróasztalomon. A ventillátor idomíthatatlan vadállatként kéjes örömet talál az iratok szétfújásában. Szép szóra, ostorra nem hallgat (mondom, hogy hülye), ezért egyszerűen
Hónap: 2011. augusztus
Nehéz a szívem …
mert mázsás köveket cipelek benne. A kövek őrzik az Anyukám tekintetét és mindazt amit láttam. 🙁 Istenem, a kis kezei! Erőtlen kis lepkék. Megfogtam őket, megszorítottam, de nem jött tőle válasz, viszontszorítás…. és nem azért mert nem akarja…. 🙁 Hősiesen végigcsináltam mindent. Csak egyszer bőgtem el magam, de ő ezt nem látta. Csak a párom és a kisfiam. Történt ugyanis: Az utolsó nap reggelén tudtam, hogy mielőtt elutazunk, még reggelit kell készítenem az Anyunak és ügyelni arra, hogy bevegye a gyógyszereit. Akkor segített nekem és készítette elő a drága kis Fürtikém a hűtőszekrényből a falatokat. (A kis Fürtikém különben a
Anyu, fogjad a kezem még sokáig! Könyörgöm!
Anyukám, drága anyukám, mi lesz velünk? Miért kell mindennek elromlania, elmúlnia, mondd miért? Neked tudnod kell a választ, hiszen te az én okos és intelligens anyukám vagy, aki ráadásul gyönyörű! Akár irigy is lehettem voltam a természetes szépségedre, a fantasztikus alakodra, arra, hogy miért muszáj egy anyukának sokkal szebbnek lennie mint a lányának és még mindennek tetejébe okosnak is?! Kreol bőr, sötét haj, az ellentétem. Mindenben. Igaz, már nem járunk kéz a kézben mint régi reggeleken az óvodába menet, meg délutánonként amikor végre engem is (általában a legutolsó ovist, mert dolgoztatok ahogy mindenki más) hazavittetek, de továbbra is összetartoztunk. Az