Anyukám, drága anyukám, mi lesz velünk? Miért kell mindennek elromlania, elmúlnia, mondd miért? Neked tudnod kell a választ, hiszen te az én okos és intelligens anyukám vagy, aki ráadásul gyönyörű! Akár irigy is lehettem voltam a természetes szépségedre, a fantasztikus alakodra, arra, hogy miért muszáj egy anyukának sokkal szebbnek lennie mint a lányának és még mindennek tetejébe okosnak is?! Kreol bőr, sötét haj, az ellentétem. Mindenben.
Igaz, már nem járunk kéz a kézben mint régi reggeleken az óvodába menet, meg délutánonként amikor végre engem is (általában a legutolsó ovist, mert dolgoztatok ahogy mindenki más) hazavittetek, de továbbra is összetartoztunk. Az évek múltak és Te jól tudtad, hogy a kezemet már semmilyen értelemben se kell fogni, nem is szabad, megállok már egyedül is.
Belátom, hogy márpedig nem sikerült mindig állva maradnom, néha leszédültem az útról, de erről te nem tehetsz, ez az én utam, nekem kell járnom.
Az elmúlt hosszú évek alatt de sokszor nyúltam mégis a kezed felé, de sokszor kellett a segítséged, a tanácsod, a figyelmes hallgatásod ….. az embernek néha hihetetlenül szüksége van az Anyukájára, egy Anya örök. Ez a szoros anya-gyerek kapcsolat túlmutat minden dimenzión, definiálhatatlan és megfoghatatlan, hiszen maga a Szeretet. Egy feltétlen, mély és szavakon túli kimondhatatlan szeretet, aminek létezésére, meglétére oda se figyelünk, hiszen annyira egyértelmű.
Ez az végtelen összetartozás a köldökzsinór átvágásával se szűnik meg, csak fizikai értelemben. A láthatatlan köldökzsinórunkat soha, semmilyen erő nem lesz képes egymástól elszakítani.
Nem is tudjuk, hogy micsoda mennyei idők azok, amíg nevetve legyinthetünk az anyukánkkal folytatott telefonbeszélgetés után, hogy jaj, az Anyu!! Ha röhöghetünk, dumálhatunk vele órákat, vagy mérgeskedhetünk, a látogatása, vagy látogatásunk kapcsán felmerül nézeteltérések miatt, istenem! Nem is tudjuk milyen kincs birtokában vagyunk.
Az anyukám beteg lett. Súlyos. Félek a tekintetétől. Félek őt látni, félek a szemétől, a tekintetétől, mi áll majd benne? A sajátométól pedig rettegek. Mit fog elárulni az én szemem? Lesz-e benne elég tapintat, bölcsesség? Az anyukám biztosan tudná mit kell mondani, hogyan kell viselkedni, de őt nem kérdezhetem. Leszek-e képes hazudni neki? Lesz-e erőm mindehhez? Hogyan tovább? Félek. A hangjától is megijedtem, az is más lett, ahogy a szavai is …… Rossz most nekem nagyon.
Azon gondolkodom, hogy láttam-e már valaha kétségbeesést, vagy elkeseredettséget az anyukám szemében? Nem. Soha! Maximum megilletődöttséget, félénk pislogást, de az én anyukám (ebben is ellentétben velem) egy nagyon erős emberke. A problémákat szerintem direkt neki találták ki, ő mindent elrendez.
A „Jézusom, hát ez nem lehet semmi …!” megjegyzéseimre gyakran érkezett a válasza, hogy
„Hajajj Andikám, de sokat ki kell ám bírni az életben!” – ami bizony közhelynek tűnik, de nem az! Ő tényleg megcsinált és kibírt mindent.
Honnan vette azt a rengeteg energiát és életkedvet az anyukám, nem tudom. Örökmozgó, fáradhatatlan és nagyon társasági ember. Imád másoknak segíteni, igazi angyal.
Emlékszem gyerekkoromban a vasárnapi termállátogatásokra télen és ősszel. Reggel elmentünk otthonról, majd késő délelőtt a kiadós úszkálás után hazamentünk és mégis mindig volt ebéd! Akkor is megfőzte a komplett vasárnapi ebédet tokostól-vonostól. Talán a levest már szombaton előre? Nem tudom, de a rántott pipim rizzsel és sültkrumplival, meg persze a kétféle salátával (uborka, paradicsom) ott álltak az asztalon. Hogy csinálta nem tudom, de nem morgott, nem dühöngött, nem volt se fáradt, se stresszelt mint én manapság. A vasárnapi ebéd persze nem merült ki csak egyfélében, rendszerint a rántotton kivül volt még ott sültcsibe is. Gyerekként azért ez a tökéletesség némi rémülettel töltött el. Ahogy az is, hogy az anyu kötőtanfolyamot is tartott, mert még kézimunkázni is tudott, én meg mindenféle ügyesség híján természetesen semmihez nem értettem. Kézügyességem a nullával egyenlő, így amikor a gyakorlati óra keretében kötni és varrni tanultunk az általánosban, hát rámjött a frász. Nem arról van szó, hogy nem akartam, hanem tényleg nem tudtam megfogni ezeket az izéket. (Izé= kötőtű, horgolótű, varrótű és persze bővíthetném a mezőnyt a fakanálig). Emlékszem, egy tarisznyát kellett kötnünk, és osztályozásra leadnunk. Valamennyit összehoztam belőle, viszont a határidő sürgetése miatt átadtam az anyunak, hogy legyen olyan kellemes és fejezze be. Megpróbálta, de kifogott rajta, mivel nem tudta úgy folytatni, ahogy én elkezdtem. Az én kötésem kicsit más volt mint az övé. Az egyik szemet állati szorosra meghúztam aztán a következő kettőt pedig túl lazára fogtam, aminek az eredménye egy rendkivül egyenletlen és „randa” munka lett. Az ő szép kötésével, egyenletes hurkolt egyforma szemeivel nem tudta az én randa összevissza munkámat folytatni, szóval a végén látszott, hogy nem egy kéz követte el a tarisznyát. Elvált a szar a májától.
De vissza a vasárnapi többfogásos és déli 12.00 -ra pontosan elkészített ebédekhez. (Ekkor szokott az anyu engem kelteni ….. khmmm…… ) Már ekkor tudtam, hogy hasonló teljesítményre én soha az életben nem leszek képes. Ezt persze rendszeresen meg is szoktam jegyezni, ami után mindig volt egy kis morfondírozás, hát el tudom képzelni milyen idegesítő lehettem az állandóan hajtogatott mondataimmal:
– Hát én ezt tuti nem csinálnám! Én aztán nem fogom a vasárnapjaimat főzőcskével elcseszni!
– Miért? Akkor nem is fogsz enni?!
– Dehogynem! Főznek jókat az étteremben!
– Persze, csak azt ki kell tudni fizetni!
– Hát majd kifizetem! Egy biztos, én ezt a főzőcskélést nem fogom csinálni, mert ez embertelen.
– Embertelen, embertelen, mi van ebben embertelen?
– Az, hogy én képtelen lennék ennyi időt rászánni és különben se tudnám elkészíteni a falatokat, mert nem tudok főzni és nem is akarok megtanulni.
(Most mondjátok meg, ugye de hülye voltam akkoriban? 🙂 Ebben persze már bent volt egy nagy adag kamaszos lázadás is.)
Az anyu válaszát ekkor még semmiképpen nem tudtam elfogadni:
– Hidd el nekem, hogy az éttermekben nem tudják mindazt a finom ételt megfőzni és pontosan úgy elkészíteni, ahogy szereted! Én ezerszer inkább megeszem a saját magam által készített falatot, mert pont így ízlik és pont így szeretem. Nem biztos, hogy egy szakács által készített étel úgy, vagy jobban ízlene a sajátoménál.
– Áh, biztos vagyok benne, hogy egy bélszínt nálamnál sokkal jobban elkészít egy profi szakács! – folytattam a vitát
– De ki beszél itt bélszínről? Teljesen hétköznapi rakottkrumpliról, székelykáposztáról, meg mondjuk krumplistésztáról beszélek, ilyeneket étteremben aztán nem fogsz kapni, biztos lehetsz benne!
– Hát nekem nem fog hiányozni semmiféle káposzta …..blablabla …
Úr isten, de idegesítő lehettem, pfff. Hogy miket le nem kellett nyelnie szegény anyunak régen, istenem de jó fej volt!
Azóta persze elmúlt jó néhány év. És idén júliusra megtörtént a legszörnyűbb dolog ami történhet. Az én anyukám beteg lett. Nagyon beteg. Körülbelül azzal egy időben történt a baj, hogy elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen. Napok alatt ismét bejártam a poklot, a tehetetlenség és az őrületes aggodalom vezetésével. Szörnyű nappalok, még szörnyűbb éjszakák. Az új munkahelyemen reggel 8 ill. fél 9-től kezdve, az ebédidő kivételével egészen délután ca. 17.00 óráig nincs megállás. Munka van, nem lehet se elbújni, se mást csinálni, főleg nem internetezni, emailozni és nincs nagyon idő telefonálásra se. Nem lehet azonnal táskát pakolni, hogy megyek az Anyuhoz, mert köt a munkaszerződés. Kétségbeesve teltek az első napok, talán akkor kezdtem megnyugodni, amikor hazaengedték a kórházból. Azt hittem, hogy mostantól már sinen vagyunk. Aztán egyre inkább feltűnt a furcsa beszéde, a nem igazán tartalmas válaszai, valami nagyon nem tetszett. A kórház utáni héten valami egyre rosszabb lett. Pontosan éreztem, hogy gond van a láthatatlan köldökzsinórunkon keresztül. Vasárnap este még beszéltem vele, de nagyon-nagyon furcsa volt. Kedvetlen, a hangja halk, kissé rekedtes és nem mindig értettem a szavait. 🙁
Hétfőn egész nap tűzforró voltam, szinte lázat produkáltam, egy pillanatra se tudtam megnyugodni, vettem az anyu segélykiáltását.
Az anyukámat mentővel vitték be ismét a kórházba. Ezt persze csak nagy sokára tudtam meg, az őrület határán járva, ugyanis senkit nem tudtam elérni telefonon. Az, hogy az anyu nem vette fel a telefonját, se otthon se a mobilt, az, hogy a Körit (a huga) se értem el, számomra egyértelműen csak azt jelentette, hogy nagy a baj, valami rossz történt.
Azon az éjjel sikerült telefonon beszélnem egy nagyon aranyos és roppant emberséges doktornővel, aki aztán ellátott elég információival. Aztán napokra volt szükségem, hogy a kapott információk hallatán feltörő kétségbeesésemen felülkerekedjek. Nem is láttam a megoldást.
A cégnél biztosítottak arról, hogy az anyukám betegségére való tekintettel természetesen kapok szabit, alá fogják írni. Jövő héten indulunk. Melyik nap, még nem tudom. De félek.
Már más vár rám otthon mint régen. Ahogy írtam, félek a látványtól, a tényektől.
Én az anyukámat akarom, aki nevetve kinéz az ablakon, hogy mi van Mucikám, megérkeztetek végre, úgy izgultam! Az anyukámat akarom, aki a konyhában elkészíti 5 perc alatt a tökfőzeléket, mert tudja, hogy ki vagyok rá éhezve (errefelé nincs ilyen tök), az anyukámra vágyom, aki azt mondja, hogy „Andikám, semmi gond, megcsináljuk, holnap korán indulunk!”, az anyukámra, aki fáradhatatlanul csak ad, és feltétlenül szeret. Az én Drága, aranyos Anyukámat szeretném viszontlátni.
Az én anyukám nem szokott egész nap az ágyban feküdni és elkeverni a dolgait. Az én anyukámmal olyan nem történhet meg, hogy egy nap nem főz. Az anyukám egy csodálatos ember.
Szeretném már újra a kezemben tartani a végtelenül karcsú kis kezét, amiről tudom, hogy mostanra már csontsovány lett.
Szeretném ha még sokáig foghatnám a kezét, ha még sokáig vigyázhatnék rá, ahogy ő tette velem az egész eddigi életében.
Anyu, bocsáss meg minden szóért, tettért amivel akarattal, vagy akaratlanul is megbántottalak, és csak gyógyulj, kérlek!
Anyukám.
Szeretlek.
Megkönnyeztem, csodàlatos szèpet ìrtàl! Majd mutasd meg neki is, ha jobban lesz, biztos ùgy lesz!
Minden jòt kìvànok, ès siess haza!
Édesanyádnak jobbulást, Neked pedig kitartást és sok erőt kívánok.
Edit, nagyon köszönöm.
Azt hiszem ezt az anyunak nem szabad megmutatnom, inkább csodás gyógyulásokról szóló történeteket keresek neki …. :((
Kedves Roza! Nagyon-nagyon szépen köszönöm neked is a támogató soraidat, szálljon vissza rád is a jóságod!