Embermesék

A Nagy Futás

Biztos mindenkinek vannak zsúfolt napjai, nekem hála isten nem túl gyakran, nem is bírnám. Amúgy szervezni se szeretek, de nem is tudok. Amikor túl sok minden intéznivaló esik egy napra, attól ideges leszek. 🙂
A tervszerű, pontos beosztástól szerintem már születésem óta idenkedek. Nehezen tűrök minden kötöttséget. Példának okáért: nagyon szívesen eljárnék biciklizni, úszni, de képtelen lennék ezt hetente kétszer, mondjuk kedden és csütörtökön, pontban 4 óra 30 perces kezdéssel megtenni.  Brrr. Menjünk ma úszni! Okés, gyerünk. Vagy: isteni idő van! Ki kéne mennünk egyet bicajozni! Gyerünk!
De mi van akkor, ha kedden állati nagy kedvem van úszni menni, de egy héttel később a pokolba kívánom? Oka: a fene tudja, valahogy nem esett jól az ebéd, kicsit olyan furán érzem magam, nincs kedvem semmihez, megy a fene úszni!

A spontanaitás az elemem, a rend, a rendszeresség az ellenségem. 
Az elmúlt két napban a kis spontán kedvencemet sajnos hanyagolnom kellett, mert az ellenségem, a precíz szervezés vette át az uralmat.
Tegnap nem is lett volna akkora a probléma, ha lenne még iskola. De mivel pünkösdi szünet van (2 hetes) ezért a Juniur Chef itthon leledzik. Ez pedig annyit jelent, hogy foglalkozást, beszélgetést, játékot, törődést és élelmet igényel. A páromnak üzleti útra kellett mennie, nekem délelőtt dolgoznom, a kérdés adta magát: mit csináljunk az Andréval???
Az első variációt, miszerint együtt kel útra az apukájával hamar elvetettük, mert a 600 km-nek csak úgy láttuk volna értelmét, ha az üzleti dolgok mellett egyéb másra is lett volna idő, megnézni ezt, meg azt, de ez nem volt kivitelezhető. Amihez pedig ragaszkodtam volna egy ilyen hosszú út kapcsán, az az ott alvás. De nem ment, mivel a következő nap délelőttjén fontos tárgyalás várt apukára Nürnbergben, mindenképpen haza kellett jönnie. Az Andrénak egy ekkora út, X óra az autóban ülve nem igazán lett volna kellemes, szóval határoztunk, a gyerek marad. Jó, de hol? :))
Hála isten vannak nagyon jó barátaim a szomszéd lépcsőházban,  az unokájuk a fiam barátnője és osztálytársa, az ajtajuk a részünkre mindig nyitva áll. Elég volt egy telefonhívás, már meg is volt beszélve az egész.
Nekem pedig kezdődött a stressz. Nekifeküdtem a menetrendeknek és összehoztam a tervet. Ha ekkor sikerül kijönni az irodából, akkor még elérem az ottani buszt, amivel a végállomásig eljutok. Ott aztán 8 perc áll a rendelkezésemre a másik busz indulásáig. Ez alatt a 8 perc alatt kell bevágtáznom a bevásárlóközpontba és a hentesnél gyorsan virslit vennem ami a készülő paprikáskrumpli, elnézést: burgonya fontos kelléke. A reggeli készülődéstől, a “jaj szegény gyerek, de szépen alszik” korai felkeltésétől, a zsemléjének piritásától, szóval az indulástól kezdve tiszta ideg voltam. Ideg, hogy klappoljon minden.
A vérnyomásom is ennek megfelelően alakult. Majd seggre ültem a tegnap reggel 8.15 perckor mért 151 es felső érték láttán. Mit mondjak, megijedtem.
Délelőtt a munkában nem tudtam kiverni a fejemből az utolsó hét kisebb rosszulléteit, amik a magas vérnyomással karöltve hirtelen másik dimenziót öltöttek. A félelemét.
Úr isten! Mi ez?
A doktornőmről tudtam, hogy szabadságra készül, de megpróbáltam a lehetetlent. Felhívtam és időpontot kértem. Csodák-csodájára kaptam is egy nappal későbbre délelőttre. Hopp, de akkor dolgozom! Mindegy, majd megyek később. De hopp, ha később megyek, akkor csúszni fog az egész és nem érek be délután 3-ra a városba a Frau G.-hez, akinél már kétszer elhalasztottam a megbeszélést?!?!?
Pfuuuuuuu
De vissza tegnapig. A délelőtti programom: rosszullét, idegesség, munka, időpont az orvosnál lebeszélve, mindjárt mennem kell.
Tervszerűen működött minden,  busz elérve, rohanás a virsliért, és még éppen elértem a másik buszt, amivel hazamentem. Persze a kellemes közérzethez hozzájárult a levegő kb. 200 %-os páratartalma, a rövid zuhék, tökéletesen passzolt az esőerdős klima a hangulatomhoz. 🙂
Hagyma- és krumplipucolás, hama-hama, majd felhívtam a kisfiamat, hogy jöhet haza. Nem jött, mert éppen pizzát ettek és különben is még nem voltak kész a játékkal. Órákkal később jött haza a barátnőjével, akivel este 6-ig játszott. És nem volt éhes, mert evett. 🙂
Én meg kicsit szomorúan lapátoltam a magára hagyott paprikáskrumplit és közben megállapítottam, hogy teljesen felesleges volt ez a rohanás, ez a főzöcske.

A mai nap aztán folytatódott a Tervszerűség. Minden ki volt percre számítva. Ez persze nem azt jelenti, hogy így is fog működni, csak annyit, hogy így kéne! :))
A 9.30-as orvosi terminem olyan olajozottan működött, mint még soha. Alapesetben háromnegyed órát kell várni a kis doktornőmnél, ma kérem 30 perc alatt átbeszéltünk mindent, megvizsgált, meggyógyított, sőt még vért is vettek tőlem. 10.00-kor már robogtam kifelé a rendelőből és pattantam be az autóba, amiben a családom várt. A párom a papírjait kiterítve telefonált-telefonált az egész idő alatt, dolgozott. A gyerek meg rajzolt. 🙂
Leszállítottak a munkahelyemnél, ahol mivel minden klappolt,  10.30-kor el is tudtam kezdeni a munkát. A munka 3 órás, tehát 13.30-ig tart. Elvileg. Gyakorlatilag 15-20 perccel mindig több, ennyi kell az összes egyéb munka elintézésére. De ma erre nem volt lehetőség, ugyanis 13.30-kor mindenképpen a távozás hímes mezejére kellett lépnem, ha nem akartam azt, hogy a párom, aki lent várt rám ne érjen oda időben a 14.00 órakor kezdődő megbeszélésére. 🙂 Ugye nem kell mondanom, hogy az utolsó percekben csődöt mondtam, az a program amiből kiléptem, abba véletlenül újra visszaléptem, az az email amit naponta el kellett küldenem a főnöknek ma nem akart sikerülni 🙂 ……….
5 perces késéssel tudtam csak elhagyni az épületet, folyt a wasser a hátamon. 🙂
Apus 14.00 órás terminje előtt 3 perccel érkeztünk meg az épülettel szembeni parkolóházba. A megbeszélést háromnegyed órásra saccolta, de tévedett. Tovább tartott.
Én pedig kezdtem ideges lenni, ugyanis annál a bizonyos cégnél, ahova készültem, már kétszer elhalasztottam a megbeszélést, nem igazán kívántam harmadszorra is. Aztán nem maradt más lehetőségem. Fel kellett őket hívnom. 🙂
Előre elnézést kértem az esetleges késésemért. Jujjj de ciki volt. 
Aztán versenyfutás az idővel, rohanás át a belvároson és finis! Pár percces késéssel, de megérkeztem az utolsó tervbevett állomáson is, boldog voltam. 🙂
Jelenleg úgy érzem magam, mint egy jóllakott napközis, széles mosoly és elégedettség, de őszinte leszek, szívből uuuutálom az ilyen napokat, ez a stressz már nem nekem való. 🙂 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nagy Futás

Biztos mindenkinek vannak zsúfolt napjai, nekem hála isten nem túl gyakran, nem is bírnám. Amúgy szervezni se szeretek, de nem is tudok. Amikor túl sok minden intéznivaló esik egy napra, attól ideges leszek. 🙂
A tervszerű, pontos beosztástól szerintem már születésem óta idenkedek. Nehezen tűrök minden kötöttséget. Példának okáért: nagyon szívesen eljárnék biciklizni, úszni, de képtelen lennék ezt hetente kétszer, mondjuk kedden és csütörtökön, pontban 4 óra 30 perces kezdéssel megtenni.  Brrr. Menjünk ma úszni! Okés, gyerünk. Vagy: isteni idő van! Ki kéne mennünk egyet bicajozni! Gyerünk!
De mi van akkor, ha kedden állati nagy kedvem van úszni menni, de egy héttel később a pokolba kívánom? Oka: a fene tudja, valahogy nem esett jól az ebéd, kicsit olyan furán érzem magam, nincs kedvem semmihez, megy a fene úszni!

A spontanaitás az elemem, a rend, a rendszeresség az ellenségem. 
Az elmúlt két napban a kis spontán kedvencemet sajnos hanyagolnom kellett, mert az ellenségem, a precíz szervezés vette át az uralmat.
Tegnap nem is lett volna akkora a probléma, ha lenne még iskola. De mivel pünkösdi szünet van (2 hetes) ezért a Juniur Chef itthon leledzik. Ez pedig annyit jelent, hogy foglalkozást, beszélgetést, játékot, törődést és élelmet igényel. A páromnak üzleti útra kellett mennie, nekem délelőtt dolgoznom, a kérdés adta magát: mit csináljunk az Andréval???
Az első variációt, miszerint együtt kel útra az apukájával hamar elvetettük, mert a 600 km-nek csak úgy láttuk volna értelmét, ha az üzleti dolgok mellett egyéb másra is lett volna idő, megnézni ezt, meg azt, de ez nem volt kivitelezhető. Amihez pedig ragaszkodtam volna egy ilyen hosszú út kapcsán, az az ott alvás. De nem ment, mivel a következő nap délelőttjén fontos tárgyalás várt apukára Nürnbergben, mindenképpen haza kellett jönnie. Az Andrénak egy ekkora út, X óra az autóban ülve nem igazán lett volna kellemes, szóval határoztunk, a gyerek marad. Jó, de hol? :))
Hála isten vannak nagyon jó barátaim a szomszéd lépcsőházban,  az unokájuk a fiam barátnője és osztálytársa, az ajtajuk a részünkre mindig nyitva áll. Elég volt egy telefonhívás, már meg is volt beszélve az egész.
Nekem pedig kezdődött a stressz. Nekifeküdtem a menetrendeknek és összehoztam a tervet. Ha ekkor sikerül kijönni az irodából, akkor még elérem az ottani buszt, amivel a végállomásig eljutok. Ott aztán 8 perc áll a rendelkezésemre a másik busz indulásáig. Ez alatt a 8 perc alatt kell bevágtáznom a bevásárlóközpontba és a hentesnél gyorsan virslit vennem ami a készülő paprikáskrumpli, elnézést: burgonya fontos kelléke. A reggeli készülődéstől, a “jaj szegény gyerek, de szépen alszik” korai felkeltésétől, a zsemléjének piritásától, szóval az indulástól kezdve tiszta ideg voltam. Ideg, hogy klappoljon minden.
A vérnyomásom is ennek megfelelően alakult. Majd seggre ültem a tegnap reggel 8.15 perckor mért 151 es felső érték láttán. Mit mondjak, megijedtem.
Délelőtt a munkában nem tudtam kiverni a fejemből az utolsó hét kisebb rosszulléteit, amik a magas vérnyomással karöltve hirtelen másik dimenziót öltöttek. A félelemét.
Úr isten! Mi ez?
A doktornőmről tudtam, hogy szabadságra készül, de megpróbáltam a lehetetlent. Felhívtam és időpontot kértem. Csodák-csodájára kaptam is egy nappal későbbre délelőttre. Hopp, de akkor dolgozom! Mindegy, majd megyek később. De hopp, ha később megyek, akkor csúszni fog az egész és nem érek be délután 3-ra a városba a Frau G.-hez, akinél már kétszer elhalasztottam a megbeszélést?!?!?
Pfuuuuuuu
De vissza tegnapig. A délelőtti programom: rosszullét, idegesség, munka, időpont az orvosnál lebeszélve, mindjárt mennem kell.
Tervszerűen működött minden,  busz elérve, rohanás a virsliért, és még éppen elértem a másik buszt, amivel hazamentem. Persze a kellemes közérzethez hozzájárult a levegő kb. 200 %-os páratartalma, a rövid zuhék, tökéletesen passzolt az esőerdős klima a hangulatomhoz. 🙂
Hagyma- és krumplipucolás, hama-hama, majd felhívtam a kisfiamat, hogy jöhet haza. Nem jött, mert éppen pizzát ettek és különben is még nem voltak kész a játékkal. Órákkal később jött haza a barátnőjével, akivel este 6-ig játszott. És nem volt éhes, mert evett. 🙂
Én meg kicsit szomorúan lapátoltam a magára hagyott paprikáskrumplit és közben megállapítottam, hogy teljesen felesleges volt ez a rohanás, ez a főzöcske.

A mai nap aztán folytatódott a Tervszerűség. Minden ki volt percre számítva. Ez persze nem azt jelenti, hogy így is fog működni, csak annyit, hogy így kéne! :))
A 9.30-as orvosi terminem olyan olajozottan működött, mint még soha. Alapesetben háromnegyed órát kell várni a kis doktornőmnél, ma kérem 30 perc alatt átbeszéltünk mindent, megvizsgált, meggyógyított, sőt még vért is vettek tőlem. 10.00-kor már robogtam kifelé a rendelőből és pattantam be az autóba, amiben a családom várt. A párom a papírjait kiterítve telefonált-telefonált az egész idő alatt, dolgozott. A gyerek meg rajzolt. 🙂
Leszállítottak a munkahelyemnél, ahol mivel minden klappolt,  10.30-kor el is tudtam kezdeni a munkát. A munka 3 órás, tehát 13.30-ig tart. Elvileg. Gyakorlatilag 15-20 perccel mindig több, ennyi kell az összes egyéb munka elintézésére. De ma erre nem volt lehetőség, ugyanis 13.30-kor mindenképpen a távozás hímes mezejére kellett lépnem, ha nem akartam azt, hogy a párom, aki lent várt rám ne érjen oda időben a 14.00 órakor kezdődő megbeszélésére. 🙂 Ugye nem kell mondanom, hogy az utolsó percekben csődöt mondtam, az a program amiből kiléptem, abba véletlenül újra visszaléptem, az az email amit naponta el kellett küldenem a főnöknek ma nem akart sikerülni 🙂 ……….
5 perces késéssel tudtam csak elhagyni az épületet, folyt a wasser a hátamon. 🙂
Apus 14.00 órás terminje előtt 3 perccel érkeztünk meg az épülettel szembeni parkolóházba. A megbeszélést háromnegyed órásra saccolta, de tévedett. Tovább tartott.
Én pedig kezdtem ideges lenni, ugyanis annál a bizonyos cégnél, ahova készültem, már kétszer elhalasztottam a megbeszélést, nem igazán kívántam harmadszorra is. Aztán nem maradt más lehetőségem. Fel kellett őket hívnom. 🙂
Előre elnézést kértem az esetleges késésemért. Jujjj de ciki volt. 
Aztán versenyfutás az idővel, rohanás át a belvároson és finis! Pár percces késéssel, de megérkeztem az utolsó tervbevett állomáson is, boldog voltam. 🙂
Jelenleg úgy érzem magam, mint egy jóllakott napközis, széles mosoly és elégedettség, de őszinte leszek, szívből uuuutálom az ilyen napokat, ez a stressz már nem nekem való. 🙂 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .