Embermesék

Emlékek az életemből, Sopron

Néha feltörnek az emlékek. Ahogy ez is.
Sopron a szülővárosom. Bájos kis város, de ennél nekem – az apu családja és a gyerekkoromban náluk töltött vakációim ellenére – sajnos nem lett több.

Soproni vakációk

Istenem, de ezek a nyarak! Sopronban aztán lehetett játszani, az már biztos! A ház egy hatalmas, vadregényes rét közelében állt, tele felfedezni és megmászni valóval. Ez a rét a vasútvonalak mellett terült el a Lövérek irányába. Emlékszem állt ott egy elhagyott, lakatlan ház is, amiben gyilkosság történt (elhittük), a magasra megnőtt kalászok között elbújva egy titkos viskó is, itt lakott a gyilkos (ezt is elhittük). Rettegtünk, de bemásztunk, bementünk mind a két helyre. Utána persze kiszíneztük a tettünket, a mérhetetlen bátorságunkat és ügyességünket kiemelve, hiszen ezekre a tettekre nem mindenki képes. Ez a rét tele volt titokkal. Itt tanultam meg fára mászni, azóta tudom, hogy felfelé a mászás sokkal könnyebb, mint lefelé.

Unokaöcsémmel mindenre képesek voltunk. Engedtek nekünk mindent, szerencsém volt. Sátrat vertünk a pincében talált kincsekből, lesiklópályát építettünk a ház meredek, magasra vezető külső lépcsőjére a kincses pincében talált régi, kiszuperált kempinges vastag szalmamatracokból. Egymásra dobáltuk őket elcsúsztatva, majd a lépcső tetején egy fateknőre (mert ilyet is találtunk a pinyóban) feküdtünk és azon zuhogtunk lefelé. A matracok persze nem maradtak mindig a helyükön, ahogy a teknő se mindig egyenes irányba haladt velünk, sőt, jó néhányszor megakadt és mi lezuhantunk vele. (Már röhögök rajta, de azért beleborzongok az emlékekbe, ez elég veszélyes játék volt. A felnőttek nem vették észre mit művelünk. Amikor rájöttek arra, hogy mit csináltunk, kaptunk azért egy nagy adag lecseszést. Hogy nem törtük ki a nyakunkat, ma se értem?!).

Ezek a matracok szenzációsak voltak! Fa bakokra rádobva, majd egy nagy pléddel letakarva, vastag kötéllel és kengyellel felszerszámozva, máris készen álltak a lovaink, amiken órákon át “lovagoltunk” egy helyben.

Biciklizés, kirándulások a Lövérekben, a Taródi-vár, a Kuruc-domb, a kilátó, a sport uszoda, a fedett uszoda, a Lokomotív, a fagyik az Erzsébet cukrászdában, tejért menni pedál nélküli biciklivel …. szép idők voltak. A nagypapám nyugdíjas korában a kempingben dolgozott, innen voltak a kiszuperált régi matracok. Ismerte jól az erdőt, a természetet, a gombákat. Emlékszem, az anyu mindig megtiltotta, hogy abból a gombapörköltből egyek, amit a Nagypap szedett, de nem foglalkoztam vele. Hasonlóan egy másik intelemhez amikor falun jártunk, miszerint nehogy igyak a frissen fejt meleg, habos tehéntejből …haha, naná, hogy ittam belőle, mivel imádom a tejet. De ennél a tejnél valóban beláttam, hogy hiba volt. Ilyen szart korábban még soha nem ittam.

A soproni házhoz tartozott egy nagy kert, a végében a baromfiudvarral. Tikok, nyulak, galambok. Nem volt szabad őket zavarnunk, de …… remélem a tyúkok istene megbocsát nekünk. A tyúkoknál csak addig volt nagy a szám, amíg kergethettük őket, de estefelé, amikor be kellett merészkednem hozzájuk az ólba a zsomporral (bizony, ilyen szavakat ott tanultam) a tojásokért, nagyon szépen beszéltem hozzájuk és nagyon féltem tőlük.

Sopron (vagy ahogy a németek ejtik, amit nem bírok elviselni: Szopron) az Alpok lábánál fekszik, magasabban mint például Győr a városom, a légköri nyomás alacsonyabb, a levegő ritkább. Gyerekkoromban a soproni látogatások első napján szinte mindig vérzett az orrom. A kempingben is nagyon sok vendég szenvedett orrvérzéstől, volt aki el is ájult.

Életem első 3 éve Sopronban

2,5 évesen már óvodába jártam, muszáj volt, nem volt aki vigyázzon rám, a szüleim dolgoztak. A busz fentről a Lövérekből reggel csak egyszer járt, ezt muszáj volt elérnünk. El is értük, de csak azért, mert a sofőrök már jól ismertek minket és ha megpillantottak, akkor már lassítottak, tudták mi jön. A helyes kis anyuka a kislánnyal a fa mögött. Már megint, ahogy minden egyes reggelen. Andikának kaki volt. Az anyu mindig megkérdezte az indulás előtt, hogy kell-e WC-re mennem. Nem, válaszoltam, mivel ez volt a valóság. Aztán útra keltünk. És érkezett az izgalom. 2 és fél évesen megfelelni a nagyok elvárásának, nem volt kispálya. Az óvodába csak úgy vettek fel, hogy szobatiszta vagyok. Nagy volt rajtam a teher. Az anyu az első napon az óvodában elbúcsúzott tőlem. Elmondta, hogy délután jönni fog értem, de Andika, ugye nem pisilsz be? Ha bepisilsz, akkor nem maradhatsz itt, és akkor nem tudom mi lesz, nekem dolgoznom kell menni. Én akkor ott halkan megígértem az anyunak, hogy nem fogok becsurizni. És összeszorítottam a számat. Túl nagy tét került a vállamra, a felnőttekért kellett nekem helytállnom. Soha nem sírtam. Csak összeszorítottam a számat, ennyi volt látható az arcomon a bánatból.

A soproni évekről sztorikat csak az anyu elmondásából ismerek, nem emlékezem semmire se, hogyan is tudnék? Az apu tehetséges focista volt a Soproni VSE-nél (ekkortájt szerettek volna felkerülni a magyar bajnokság első osztályába) akinek az akkori időknek megfelelően, főállással is kellett rendelkeznie. A vasútnál dolgozott reggel 6-tól délután 2-ig, aztán minden nap edzés. Hétvégén meg meccs. Szuper lehetett…
Albérletben laktunk egy tündéri néninél, Paula néninél. Úgy-úgy, közös fürdő, konyha…. ez is fasza lehetett. Mai életemmel, kényelmessé vált mindenemmel el nem tudom képzelni az ilyet. Valamikor aztán az anyu is besokallt és kicsit morgolódott az egyesületnél, hogy miért nem segítenek már önálló lakást szerezni nekik? És lőn segítség, a sportegyesület felkarolt minket. Lett egy szoba-konyha-mosókonyha-fürdő szuterén, egy tiszteletben álló család házában. (kérdeztem, hogy kényszer-albérlet volt?, ki kellett adniuk a házuk egy részét, vagy mi volt akkor? de az anyu azt mondta ezt a témát inkább hagyjuk, mert ritka tisztességes, intelligens és nagyszerű emberek voltak a ház tulajdonosai, sőt, még mindig ott élnek, úgyhogy hagyom) A szuterén ugyebár az a pinyó, ismét nem a luxus kategória. Az egy szem szobába pedig csak akkor lehet bejönni és tévét nézni a felnőtteknek, ha a gyerek már alszik. Addig ücsörgés van a konyhában. Kályha, kihamuzás, favágás … ezt se tudnám elképzelni, de örülök neki, amikor az anyu mesél róla és a végén hozzáteszi nevetve, hogy de jó is volt!

….folytatom, Győr következik!

1 thought on “Emlékek az életemből, Sopron

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .