Sorsomnak hála, a napokban egy olyan család történetet ismerhettem meg, ami levett a lábamról, teljesen elvarázsolt. Napok óta nem hagy nyugodni ez a szerintem hihetetlenűl lebilincselő téma. Egyfolytában bújom a netet, még többet szeretnék megtudni erről a családról, a történetükről, erről a meséről.
Ami a figyelmemet és a fantáziámat a legelején megragadta, az egy kastély, és annak úrnőjének története. Itt kezdődött a kaland.
A hölgy neve: Ottilie (bár én folyton Ottiliának hívom) von Faber-Castell.
Gondolom a Faber-Castell név ismerősen cseng sokunknak. A honnan kéne, hogy ismerős legyen? kérdésre a válasz: a képről kiderül.
A kastélyuk, a különben Steiner Schlossnak hívott csoda, tőlünk kb. 10 percnyi járásra fekszik. (Stein egy önálló település, ami igazándiból Fürth-höz tartozik, de Nürnberggel szorosan összeépült. ) A kastélyparkba gyakran átjárunk biciklivel, gyalogosan jó kis hely. Szeretjük a park tavában élő kacsákat is etetni, kabaré amit a falat érdekében művelnek. Vizisí, verekedés, raffinált hátulról támadás, mindenre képesek. 🙂 A múltkor érdekes jeleneteket láthattunk. A kacsamami a gyerekeihez közel eső falatokat elkapigáló felnőtt kacsákat keményen megbüntette. 🙂 Sőt utánuk is úszott, majd elég arrogánsan figyelmeztette őket a kisebbekkel való viselkedés illemtanára. De olyat is láttunk, amit még soha. Két felnőtt kacsa rivalizált egymással, veszekedtek. Aztán a párom szólt, hogy gyorsan nézzek oda, ő még ilyet nem látott: az egyik kacsa szabályosan a víz alá nyomta és ott is tartotta az ellenfelét. Majdnem egy gyilkosság szemtanúi lettünk.
A kastélyról néhány kép:
 |
|
| Fotó: http://geop.hlipp. de © Copyright Günter Fremut |
A kastélypark egy részlete a tavacskával
Az etető kisfiú
és a kacsák
Amint megneszelik, hogy falat érkezik, máris indulnak az etetők irányába. Maximális sebbeségre kapcsolva húzzák a csíkot a vízben.
Ellenfelük is akad kacsáéknak, mégpedig a vízben élő pontyok, akik legalább annyira éhesek, mint a kollégák. 🙂 A vízbedobott zsemledarabokra ők is igényt tartanak. Megfigyeltük, a kacsákat sikerül is néha elijeszteniük. A halak magasan kiemelkednek a vizből, úgy csócsálják, illetve teszik magukévá a zsákmányt.
Megpróbáltam lefényképezni őket, de sajnos a kameránk a végét járja. Mire bekapcsolódik és üzembehelyezi magát, addigra a halat már rég kifogták, sőt, lehet már meg is ették. Az alábbi fotón elvileg ott a hal. Gyakorlatilag is ott van, bár tudom, nem igazán felismerhető.
Szóval itt élünk nem messze ettől a kastélytól és annak parkjától. Többször tekertünk át a parkján és autóztunk el mellette, de a kastély egy méltató pillantást mindig is kiérdemelt tőlünk. Bent a kastélyban a múlt vasárnapig viszont még nem jártunk.
Apropó, a kastélyban a látogatásunkkal nem zavartunk senkit sem, mivel a „háziak”, a Farbel-Castell család 1939-óta nem lakja a kastélyt. Azt, hogy ennek mi az oka és mi is történt a családdal, Ottilié-vel (Ottiliával 🙂 ), mindent el kívánok mesélni!