Embermesék

Ne hagyj egyedül a röntgenképpel! (2010-ből)

2010-ben  jártam ugyanennél a kardiológusnál, akiről a héten írtam. Az alábbí írásom erről, a 6 évvel ezelőtti látogatásról szól(t).

heart-960458_1920
Nyugodtan kijelenthetem, hogy nálamnál jobban senki nem fosik, (hoppárdon) fél az orvosnál. Mit mitől?! Hát attól a diagnózistól, amire nem vagyok felkészülve! Odamegyünk teljesen egészségesen, mit sem sejtve a dokihoz, ő pedig felállít egy kórképet és megmondja mi a bajunk. Szörnyű!
Tetszik a mondás, miszerint nem kell mindennel orvoshoz futkosni, de ezt sajnos a többi hipochonderségre hajlamos pácienssel együtt nem tudom a magamévá tenni. Mit tegyünk a bajainkkal, a hirtelen fellépő sosemvolt szimptómáinkkal? Az őrület eleve otthon kezdődik, a megfejtés utáni vadászattal az interneten. A találatok, a lehetséges betegségekről minden elképzelést felülmúlnak. Nekünk félőseknek nem akceptálható az ésszerű magyarázat, ismerősök nyugtató szava, nem. Mi tudjuk, hogy valami nagy baj van. A tüneteinkhez köthető betegségeket aztán meg is találjuk a neten. Ha széles a skála, azaz a rossz testtartástól kezdve a megfázásig minden lehet, akkor se nyugszunk meg. Addig keresünk, addig módosítjuk a keresést, amíg meg nem jelennek a gyilkos kórok nevei is. Tessék. Tudtam!
Ehhez hasonló az u.n. medikus-betegség is, amikor az orvostanhallgatók az éppen tanult betegséget képesek diagnosztizálni saját magukon.
Megjegyzem ezek a dolgok átmenetiek. Amíg jól telnek a napjaim, nincs izgalom. De amint az életben gondjaim támadnak, jelentkeznek. Van munkám, jól megy a vállalkozás (legalábbis reményteli) nincs egészségügyi problémám. Beüt a krach, jönnek a nyűgök. Nem egyből persze, de jönnek. Leképeződik a mummus.
Ìgy lett idén is, de igazán az elmúlt két hónapban csúcsosodott ki az orvoshozjárós statisztikám. Volt köztük olyan is ami muszáj volt  (pl. a fogorvosi kontroll), különben elveszítem a biztosításnál nagyon is sokat jelentő bónuszpontjaimat. A nőgyógyászati rákszűrés is novemberben, decemberben szokott nálam sorra kerülni, mivel vége az évnek, így tovább már nem tudom toligálni.
Tegnap azonban új műsorszámként kardiológiára voltam hivatalos, 24 órás EKG volt betervezve. Bár a doktornőm megmondta előre, hogy minden rendben lesz, nem fognak semmit se találni, de el kell rá mennem, a vizsgálatra szükségem van ahhoz, hogy megnyugodjak! A psziché mindenek felett!
Egyedül orvoshoz nem tudok elmenni, kísérőre szükségem van mindenképpen. Nekem a váróban beszélnem kell valakivel, mindegy miről, beszélnem kell, le kell foglalnom magam. Az áldozat rendszerint apus, aki egy hang nélkül kísér engem ezekre a vizsgálatokra. Örülni persze
 nem örül, mert tudja, hogy feleslegesek, ussssincs semmi bajom, másrészt rengeteg időveszteséggel járnak. A kardiológus kvázi az egész délelőttünket elfogyasztotta, miközben apus ki-be járkált telefonálni. Murphy bácsi törvényei nálunk fokozottan müködnek, az összes olyan fontos visszahívás megérkezett nála, amire már napok óta várt. A telefonja nem csöng, nem zenél, nem brukkokol, nem ad ki semmiféle hangot, csak a kijelzője villog. Vannak fontos emberek, akik mindenhol mobiltelefonoznak, de mi nem szoktunk. Mi nem vagyunk olyan fontosak, mást pedig eszünkbe se jutna zavarni.
A váróteremben ülök és érzem, hogy eluralkodik rajtam a rémület. De csak rajtam van stressznadrág. A többiek lapozgatják a magazinokat, békésen várnak a sorukra. Nincs ott izgalom, kétségbeesés csak az enyém. Figyelgetem a recepciós lányokat is, hallgatom a telefonhívásokat és az újonnan érkező páciensekkel folytatott beszélgetésüket. Mintha egy cukrászdában lennénk. Csendes, kellemes a környezet … másnak. A gondolataim cikáznak, ez mi, az mi, jaj legyek már túl rajta! Nehezen viselem ezeket a perceket. Aztán végre szólítanak. Be még mindig nem mehetek, de már közelebb kerültem a Nagy Fehérköpenyeshez. Egyelőre újabb székben kell helyetfoglalnom a folyosón, de ez már a vizsgálók, öltözők területe. Rémes. Asszisztens lányok jönnek-mennek, kezükben kartonok, röntgenfelvételek. Kínkeservesen próbálkozom velük kapcsolatba kerülni, ácsingózom legalább egy félmosoly iránt, de a lányok nagyon profik (vagy nagyon buták) és egyetlen pillantással se méltatnak. Elsuhannak előttem, de nem is látnak. Pedig annyira félek, olyan jó lenne egy kis biztató mosoly, valami!
Aztán feltűnik az egyikük, a kezében levő mellkasröntgent tartja menet közben fel a fényhez, jól láthatóan tűnődik rajta. Megnézem magamnak a képet. Balra a bordák alatt egy nagyobb fehér “felhő”. Ez mi lehet? A lány odaér a kolléganőjéhez, mutatja neki a képet.
– Van szerinted rajta valami feltűnő? – kérdezi a másikat
– Hááát egy kicsit furcsa .. – válaszolja a kérdezett
De már nem érek tűnődni a látottakon, mert Fehér Köppeny hív személyesen. A pali első ránézésre unszimpatikus. Másodszorra meg nagyon. Magas, sovány. Jó eséllyel indulok nála én, a megtestesült Rizikófaktor. El tudom képzelni hogy utálhatja a “stabilabb” embereket. Az ilyen típusoknak mint a doki a túlsúly tabu, megbocsáthatatlan dolog.
A vizsgálatokat nem mesélem, nem túl érdekesek, csak a rend kedvéért a felsorolásuk: szív-UH, terheléses EKG, mellkasröntgen. Ide-oda cikázok az egyik szobából a másikba, majd újra várnom kell a folyosón. Aztán újra bekísérnek az egyik rendelőbe, ahol pár percet várnom kell a dokira. Az íróasztalnál ülve, sajnos tökéletes rálátásom nyílik a rólam készült röntgenképre, ami felfüggesztve várja a sorsom beteljesülését, a borzalmas ítéletet, a diagnózis kíméletlen közlését. Ùristen az ott mi? A torkomban dobog a szívem amint megpillantom a már korábban, egy másik felvételen is látott “felhőt” ott a szív alatt …. érzem, ahogy nagy hirtelen elindul a vízkiválasztás a hátamon, majd ahogy lezúdul a kispatakká összeállt wasser lefelé. Egyedül maradtam a világmindenség összes kínjával, első helyen a röntgenképemmel és sehol senki akit kérdezhetnék.
Ezek a kínzó várakozásban eltelt percek nem közönséges percek. Ezek veszélyeztetik rendesen az egészségemet. Aztán nemszimpatikus, de mégiscsak orvos be hozzám. Széles mosoly és megnyugtató mondatok. Úgy fogalmaz, hogy Sie sind kerngesund! szóval Ön tökéletesen egészséges!
Hátpatak kiszárad, remegés el, szárnyak ki!
Öröm!
Èlet!
Habostorta!

Fals hangok az egészségügyben

A kardiológusnál történt valami, ami miatt Herr Dr. Fehérköpeny nem lesz a jövőben a kezelőorvosom. Hogy is mondjam? A szívélyes és széles mosolya mögött valami mást, kevésbé szívélyeset is észrevettem. Ettől a csepp citromtól aztán keserűvé vált az egész valóság.
Amíg vártam rá, hallottam a szomszédos rendelőben egy másik pácienssel beszélgetni. Az akcentusokból jó vagyok, a magyart és az ahhoz hasonlót egyből kiszúrom, így kihallottam a néni beszédéből a külföldi beütést. Gondolkodtam magamban: magyar, vagy román? Sokáig nem kellett várnom, a doki megkérdezte a nénit, hogy honnan jött? Romániából! – hangzott a válasz.
Aztán jött hozzám a kardiológus. Blablabla, igazándiból sok időt nem fecsérelt rám, de mentségére nem is volt rá szükség, a leletek mind negatívok és tökéletesek voltak. Aztán hirtelen elmesélte amit az imént hallott. Romániában olyan siralmas lett az egészségügyi ellátás, hogy azok például akik csak sima (állami) biztosítással rendelkeznek nem is jutnak el minden vizsgálatra. Például valaki felhívja a kardiológiát és időpontot kér. Megkérdezik tőle, hogy milyen biztosítása van. Ha állami, akkor egyből közlik, hogy sajnos nem lehetséges a vizsgálat, mert az egészségügyi pénztár nem tudja azt kifizetni.
Ekkor a doki egy pillanatra abbahagyta a történetet, rám emelte a szemét és megkérdezte:
– Mit is mondott? Honnan jött?
– Magyarországról – válaszoltam, még nem ismerve Herr Doktor kérdésének valódi élét.
– Nálunk sincs minden a legnagyobb rendben, minden állam küzd az egészségüggyel, de ekkora gond mint ami ezek szerint Romániában van, ekkora nincs. – nyökögtem. (Mégis mi a fenét lehet az ilyenhez hozzászólni? )
– Igen, és ezek mind jönnek ide hozzánk! Otthon nem tudják orvosolni a problémáikat, erre mind idejön! Jó lenne már végetvetni ennek a vándorlásnak, mi se tudunk mindent megfizetni, istenem 8 miliárdos a saját egészségügyünk hiánya! – így a Herr.
Néztem nagyot és had ne mondjam, milyen sza….rul éreztem magam. Szerettem volna tiltakozni, hogy félreért, én innen jöttem Nürnbergből a Futrinka utca 8-ból, amiről beszéltem az a származásom. Gondolom a néni se friss romániai bevándorló, aki közvetlenül azután, hogy kiszállt a vonatból, máris  idejött egy EKG-ra a bajor költségvetést megtorbedózva. De nem mondtam semmit.
A folyosón lépdeltem, amikor meghallottam, ahogy a doki a nevemet hangosan elismételte és hozzátette: aus Ungarn (Magyarországról)  Nem tudom mit csinált. Gondoltam diktafonra mondja a lelelet, de akkor is. Az aus Ungarn-nak nincs keresnivalója a páciens adatai között, mivel a páciens német biztosítással rendelkezik, itt él és mozog, sőt levegőt is itt vesz. Egy pillanatra elméláztam a megalázó szituáción, de úgy gondoltam nincs értelme visszamenni és rákérdezni miért is releváns a származásom, mivel eleve tele volt a gatyám a félelemtől, meg amúgy se tudok egyből ilyen dolgokra reagálni.
Ezért az anyanyelvemnek köszönhetően egy jól ismert magyar mondást választottam a sértett önérzet kompenzálására.  A gondolatokat a Herrnek címezve csak annyit morogtam a fogaim között: kapd be!
Má bocsánat, de néha nem kell a dolgokat túlragozni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .