Embermesék

Karácsony előtt (ettől viszont tényleg meg lehet ijedni, ez a valós történet :)

Na szuper,még ez is!’ – morogtunk, a szánkat húzva. A kezemben tartottam egy meghívót, ami a gyerek egyesületének karácsonyi bulijába szólt. Úristen, mi lesz még, szinte minden napra jut valami! Edzések, szülői értekezletek, projektnapok az iskolában, mást nem csinálunk mint ide-oda futkozunk és ezeket az állandó programokat egy idő után tényleg nagyon meg lehet unni. Október vége óta megy szünet nélkül az adventozás a rádióban, sőt már arra is vetemedtek, hogy karácsonyi dalokat játszanak. Annak a zenei szerkesztőnek pedig istenuccse szívesen behúznék egyet, amelyik a karácsonyi dalokon túl, képes még Udo Jürgenset és Modern Talkingot is lejásztani. Őrület! Ahányszor meghallom, hogy advent, újra és újra összeugrig a gyomrom, már-már fenyegető ereje van ennek a szónak. Egy gyomorba öklözés. Tudod hányadika van? Tudod, hogy mennyi mindent el kéne intézni? Tisztában vagy a helyzetettel? ….Brrrrr. Elkerülhetetlenek ilyenkor az iskolai, munkahelyi (már akinek van ugyebár) és az egyesületi bulik. Na ez történt itt is. A legnagyobb baj a vasárnap 14.00 óra. A fene vigye el, már megint nem fogunk tudni reggelizni, ráadásul a lágytojásom is elmarad! Már megint egy nap amikor fésülködni kell, felöltözni és a legszörnyűbb: időben elkészülni. A vasárnapjaim általában másképp zajlanak. Ilyenkor szoktam felforgatni a lakást és megy a vasalás ezerrel. Megy kérem, mert a hét többi napján egyrészt nincs rá időm és/vagy energiám, de vasárnap aztán igen! Kialudva, ráérősen, a feltöltött elemeimmel utolérhetetlen és legyőzhetetlen vagyok! Mindig is imádtam aludni, most sincs másképp, és a hétvégék pontosan erre valóak. Oké nem reggelizünk, majd ebédelünk időben …. na ja, jók ezek az elméletek. A reggeli hiányzik. Rosszkedv van és zviderség. Na jó, kezdjük. Hama-hama húspanírozás, hússütés. Nem élvezem, más se. Egyfolytában az órát lessük, mindjárt menni kell. Úristen az ajándék! Még be kell csomagolni. A gyerek bánatosan pislog a doboz után, úgy, de úgy szeretné megtartani a játékot, de erre persze nincs lehetőség. Kaja, nyammogás, a fene tudja, nem vagyunk éhesek. Érkezés a helyszínen. Smalk-talk az edzővel (Félreértés ne essék, az az ember aranyból van, szeretjük és végtelenül tiszteljük azért, amit a gyerekekért tesz, de ugyibár ez most más. Ez most olyan találkozó, amit nem nekünk találtak ki.) Bénán botorkálunk (jaj de mennék haza!), nem tudjuk hova tegyük az ajándékot és kinek kell átadni a magunkkal hozott morzsákat. Hát igen, ez külön téma. Vidáman duruzsoló kályha mellett, piros és arany színű ruhát viselő, talpig jókedv anyuka éppen sütikéket gyúr. Az ablak előtt táncoló hópelyhek, a rádióból vidám karácsonyi dalok szólnak, az egész lakás meleg, piros színben játszik, és az egész család egy nagy-nagy nevető, jókedvű bohó kis csapat………..nyisssz!!! Itt van vége a filmnek! Ez nem a mi tekercsünk! A mi filmünk más: jézusom, honnan veszünk aprósütit? Mondd már meg anyádnak, hogy legyen olyan kedves és süssön valamit, legalább idén! Én ilyet nem tudok, a boltban pékségben pedig olyan drágák! És máris belém mar a felismerés: szegény kis nyuszikám, milyen rossz lehet neki, hogy az ő anyukája nem tud süteményt sütni, sőt meg se próbálja! (Á, azért annyira nem vészes a helyzet, megértő ám ez a kis lény, tudja, hogy az emberi kreativitásnak vannak határai. Tisztában van azzal is, hogy az anyukája photoshoppal nagyon szép dolgokat tud összehozni, de egyenletes kört még életében nem bírt kivágni a papírból. Na most ugyanez vonatkozik a sütés-főzési tudományára, ahol mindjárt ott van a két bal keze és rögtön utánuk az utálok főzni hozzáállása, de ettől függetlenül imádjuk egymást. :)) Na idén találtam sütnivalót az interneten. Hókifliknek becézik őket, és egyszerűnek tűntek. Persze, csak azért mertem belevágni az egész projektbe, mert jó nagy fotókkal volt a recept illusztrálva, így nem is lehet azt elrontani. Másnak…. A kivágott tésztadarabkák dióskrémmel való töltigélése és minikiflikké történő feltekerése volt az a pont, amikor az egészet legszívesebben kivágtam volna a kukába …. ,de nem tettem! Amorf, külsejükben vitaminhiányos mini buktákra hasonlító bigyóim azonban kisültek és még ettünk is belőlük! De csak 2 gyerek és én. Apuka csak egy darabot, azt mondta túl édes …. legközelebb süssön ő nemdebár? Az egyesület bulijába nem mertem a buktákat mint önálló szencáziót magammal vinni, csak 4 szemet rejtettem el közülük a profi (anyós) vaniliás kiflijei közé, olyan kakukktojásképpen. Nem lövöm le a poént, ha már most elárulom, hogy 3 db meg is maradt. 🙂 Azt is láttam mi történt a hiányzó 1 db-bal! Az egyik anyuka emelte ki a tálból és eszegette meg, miközben az edző előadását figyelte feszülten, szóval a hókifli kivétele nem igazán volt tudatos mozdulat. Mondhatnám, az anyuka alaposan melléje nyúlt. Szóval ott tartottam, hogy megérkeztünk és téblábolunk a párommal. Kínunkban csak mosolygunk mint pék kutyája a meleg kiflire…Aztán megtörik a jég, beszélgetünk, sőt tényleg jókat vigyorgunk azzal az anyukával, akivel már találkoztunk párszor, de nagyon sok az ismeretlen ember és ismeretlen gyerek. Izzad a tenyerem, úgy, de úgy elmennék. Kínosan érzem magam. Az édességet nem is szeretem, egy fincsi kis sört bezzeg szívesen meginnék, de az nincs. Itt sütik vannak és kávé. Még órám sincs, nincs lehetőségem lopva a mutatókra sandítani, csak remélem, hogy nagyon hamar eltelik majd a célbavett 2 óra. Jelen vannak szimpatikus és kevésbé szimpatikus szülőtársaink is. Szimpatikussá az válik, akivel amúgy is lehet beszélgetni. Erre lehetőség a heti két edzés előtti és utáni átöltözéses őrület. Értelemszerűen a többi, a nem mosolygós, a nem köszönős fajta, az nem szimpatikus. Pedig utóbbiból is van elég. Szerencsére nem domináns a számuk. Épp jön az egyik. Azt hinném lát, de nem. A szemei keresztülsiklanak rajtunk, elfordul. De utálom. A pillanatnyi dühtől és a „mellettem ülő anyukával végül is jóban vagyok” hangulattól vezérelve odasúgom Szimpatikus Beszélgetős Anyukának, hogy nem értem ezt a nőt (és persze mutatom kire is gondolok) soha nem ismer meg minket. „Minket se” – hangzik anyuka és apuka egybehangzó válasza. „Ez a nő már csak ilyen” – és innentől kezdve elengedem a gyeplőket, mert már a másik családnál az irányítás. Még a keresztvizet is leveszik Nem Szimpatikus Anyukáról, akiről végül is kiderül, hogy a híres X család istállójából való valaki, de senki nem tudja hányad fokon és különben is milyen ágon. Mesélnek az élettársáról is, de erre már nem igazán figyelek, mert az apró kis örömömmel vagyok elfoglalva: jól van, nemcsak nekünk nem köszön, másokon is átnéz! Hát igen, ezzel a sorsközösséggel már nem érzem magam kiközösítve ebből a társaságból. Mindjárt kezdődik a tombola. A kisfiam egyfolytában azt hajtogatja, hogy de szeretné megnyerni a saját ajándékát …. megnyugtatom, hogy erre az esélye szinte nulla. A gyerekek játszanak a tornateremben, de most újabb meccs kezdődik, apukák az apukák ellen. Aztán anyukák az apukák ellen. …. mi nem sajnos. Pedig szíves örömest játszanék, de csak a szimpatikusokkal. Mit csináljak, ilyen vagyok….. Az edző vicces nógatására, újra és újra elmesélem, hogy sajnos nincs tornatermi játékhoz alkalmas cipőnk, pedig aztán de szívesen….. újra izzad a tenyerem és mennék elfele, de nagyon …. Hála isten végetértek a meccsek. Jön a „fénypont”, a tombola. Mellettem ülő szimpatikus anyuka fia (11 éves gimnazista) „nyert” egy helyes kis műanyag teherautót, rajta forgatható kockákkal, gömbökkel és háromszögekkel. Ránézésre 3, max. 4 évesnek való. Mutasd, mit nyertél! Fiú átnyújta anyjának a még félig becsomagolt ajándékot, jobban nem kellett, hogy kibontsa, az élményhez elég volt ennyi is. Anyuka a kezébe veszi, és 5 mp-ben belül már a fiával véleményt is cserél. Szavak nélkül, pusztán pillantással. És ezt én is elcsíptem. Minden benne volt bizony! Még olyan szavak is!
Fiúnk a 20-as számot húzta. Boldog miközben átveszi az ajándékát. Természetesen a sajátját, amit mi vittünk. Ott ül fölötte és ki nem bontaná, bármennyit is piszkálom. Tőlünk kettőre jobbra egy apuka odaszól neki:
„Te is a sajátodat nyerted vissza? Mi is. Ha akarod, cserélhetünk!” – de csemete nem válaszol, mert nem is hallja, el van foglalva a gondolataival.
“Igen, a sajátját nyerte vissza, de erre is vágyott” – válaszolok apukának, hogy mentsem a szitut
„Ja, akkor jó, csak azt gondoltuk nem örül, mert valahogy olyan szomorúan ül”
“Dehogynem, örül ő, az arcán amit látnak az egyfajta helyi eufória!” – és már röhögünk is a környéken mindahányan. Figyelgetem az embereket, látom sokak szemében az érdeklődést, ahogy annak ellenkezőjét is. Már pakol a Nem Szimpatikus Anyuka, kiváncsi leszek mit fog csinálni. Megoldja a kérdést, mert az ajtóból még visszanéz és úgy mindenkinek küldve mond egy viszlátot. Mennyi az idő? Hála isten már majdnem fél 5, illendő hazamennünk. Végre. Holnap újra edzés, újra itt leszünk mindahányan, de már nem feszengve, hanem jókedvűen, visszatér a mindennapi normalitás. Otthon is, legközelebb 11-én lesz karácsonyi buli az iskolában…….. addig majd csak kibírjuk valahogy.

Ui. Azóta eltelt 1 hét. A gyerekem a hőn áhított ajándékot a mai napig még ki sem bontotta!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .