Reggel van, szigorú, pontos tervvel felépített reggel, percre pontosan kiszámolva, ki mikor megy a fürdőbe, mikor ül le reggelizni. Ha három ember egyszerre kell, hogy elhagyja a lakást, másképpen nem is megy. (Gyakran pici késéssel persze, mivel ha megfut a kezemben a szemceruza, újra lehet kezdeni a műveletet.) Egy ilyen szigorú ritmusú reggelen egyszer csak meghallod azt a számot, amit még életedben nem hallottál és megbabonáz, nem tudsz továbblépni. Élvezed.
De menni kell tovább, a nürnbergi közlekedési vállalat magasról tesz a kedves utazók individuális igényeire. A metró nem vár.
Csak egy rövid kérdésre van lehetőség E.-nek (a páromnak) címezve: „Ismered?” De felesleges a kérdés, hiszen már javában brummogja „djuk djuk djuk…”. Szememben a kérdés: „miért nem mutattad meg ezt nekem eddig?!” De persze ez is hülyeség. Honnan tudta volna, hogy még soha nem is hallottam?
A zene persze kitart a fejemben egész nap. Este a munka után ez az első, kikeresem a rádió oldalán. Ott van! Ő lesz az, a 6 óra 53 perces, Gene Chandler.
Már most mondom, csak azoknak fog tetszeni, akik hozzám hasonlóan imádják az 50-es, 60-as évek zenéjét, de nekik szerintem nagyon.
