Embermesék

Egyedül a városban

kép: aboutpixel.de / Tim Becker
Hát nehogy azt higyjétek, hogy vicces volt! Egyáltalán nem.
Azt hittem, hogy a kisfiammal és a párommal közösen végrehajtott belvárosbeli shoppingolások kizárólag vérnyomáskarbantartásra valók -bár a le-fel futkározó szisztolés értékeim miatt nekem nem igazán ajánlottak 🙂 -, másra nem. Hát tévedtem. Másra is jók. Nevetni, hülyülni, együtt lenni. De ezt csak tegnap óta tudom. 
Eleinte örültem annak, hogy végre nyugalom van, a gyerek anyóspajtinál, a páromnak estig terminjei, juhuu, szabad a vásár! Néhány dologra már feltétlenül szükségem volt, ezért muszáj volt bemennem a belvárosba.  Előre élveztem és kóstolgattam a közeledő élmény ízét: istenem, talpig nyugalomban garázdálkodhatok az áruházban és senki nem fog izgatni 10 perc után az ebből nekem elég vannal és nem fognak megőrjíteni az éhes vagyokkal, meg a nem értem, de ebben az áruházban 10 perc után úgy kapar a torkom, ha perceken belül nem ihatok valamit, nekem végemmel. De nem ám!! Nyugi lesz és jóság!
Ennyit az elméletről.
A gyakorlatban másként nézett ki. Már elhagyatva léptem át a szentély kapuját. Majd mindenki nekem is jött. Megfigyeltem, rendszerint akkor szoktam ilyen láthatatlanná válni mások számára, amikor leértékelve érzem magam, és a magabiztosságom nem viszem magamnal.
Amíg kint a hüssön elkelt, addigra az áruház melegében oltárian sok lett a pulcsim és a kis kabátkám. Kézre, nyakba akasztva, megspékelve a kézitáskával, egyre nehezebbé vált a lavírozás a sorok között.  Ha legalább a kisfiam ott lett volna, hogy várjál Mucikám, fogd meg ezt egy kicsit! ….. de nem. Kiszolgáltatva a ruhaosztály klímarendszerének, annak kénye-kedvének, hát szenvedtem.

A legszörnyűbb az volt, hogy nem volt egy fia ember se, akihez szólhattam volna. Nem volt senki, akinek meglengethettem volna a “Leo-Look”-ban készült nagyestélyit, vagy az iszonyat pávatollas tangabugyit, hogy ezt figyeld!  Nem vigyorgott senki vissza rám.  🙁 
Nem kommentálta senki a hatvalagnyi blúz mennyiségét és kinézetét, amikkel bevonultam a próbafülkébe, nem is segített. De legfőképpen nem volt senki, aki megerősített volna a véleményeimben, hogy huuu ez nagyon randa, ezt le is veszem, huuu ez akkora mint egy sátor és legfőképpen ott álltam egyszem humor nélkül. 

Csak egyetlen egy ember, egy frank nénike  szólított meg a pizsamáknál, de engem az idős emberek amúgy is mindig megtalálnak, hozzám mindig szól valamelyikük.   A néni elmesélte, hogy kórházba készül négy napra és erre kell neki pizsama, bár gondja van, mert azt nem tudja eltűrni amelyik ujjatlan, de azt se amelyik újja túl hosszú. Nem is tudja mit tegyen, szerintem melyiket válassza?  Igaz, van még 2 csodálatosan szép hálóingje, még az édesanyjáé volt, aki 1976-ban meghalt, mégis megvan mind a 2 és hibátlanok,  szépek.
Nem hagyhattam ott szegényt, segítettem neki a válogatásban. Átvettem vele egy pár pizsit, de ennek a találkozásnak is végeszakadt, ismét ott álltam elhagyatva a bugyik, zoknik, gatyák és blúzok rengetegében.
De jó lenne, ha itt lennének a fiúk.., vagy legalább az egyik Morgó! Milyen jó, istenem mennyivel másabb velük itt lenni, mint egyedül. 🙁

20 percig álltam döntésképtelenűl a sálak előtt, a színeken tökörészve. Mégiscsak halványkék, vagy sötétkék legyen? Vagy az a vajszínű? Végre senki nem fogta a fejét és türelmetlenkedett, de ebben az egyedülis állapotomban már ez a fajta szabadság se vigasztalt.  
Aztán felfigyeltem valamire. Kapart a torkom! Kiszáradt! 🙂 Jé, ezt ismerem, ezzel a dumával szoktak kihozni a sodromból a fiúk!  De tényleg, most nekem is. 
Úgy éreztem már csak perceim vannak hátra, mint Zrínyi rohantam ki az áruházból és rontottam be a vele szemben levő kávéházba. Az a 3 dl-es almafröccs (1,60 euro) az életemet mentette meg. A poharat a kezemben szorongatva lehuppantam egy üres asztalhoz és elmerültem a buborékokban. Azt hiszitek egy hajtásra ki tudtam inni? Nem! Egyrészt  nehéz volt nyelnem, mivel a torkom el volt “dugulva” a szárazságtól, másrészt a letyek túl hideg volt. 

Aztán hazametróztam. Rosszkedvűen, egyedül. Este a megbeszélései után felhívott apus. Vidáman érdeklődött aziránt, hogy sikerült-e már kijönnöm az áruházból és ugye nem felejtettem el mindent felpróbálni! 🙂 Meglepődötten fogadta a hírt, miszerint nem volt jó egyedül, nélkülük.
A társas magány is rossz lehet, de én mondom nektek, az egyedüli magány rettenetes! 🙂

4 thoughts on “Egyedül a városban

  1. na neee…..ezt azért 4 gyerek mellett Te sem írnád már komolyan. mert bizisten ha egyedül mehetek ki az ajtón, én igenis BOLDOG vagyok. na persze, mert nem túl sűrűn adatik meg.
    vagy mert álltalában nem cseszeget a família ha közösen vagyunk a városban valahun?

  2. na neee…..ezt azért 4 gyerek mellett Te sem írnád már komolyan. mert bizisten ha egyedül mehetek ki az ajtón, én igenis BOLDOG vagyok. na persze, mert nem túl sűrűn adatik meg.
    vagy mert álltalában nem cseszeget a família ha közösen vagyunk a városban valahun?

  3. Hogy egészen öszinte legyek, voltam már egyedül hasonló “túrán” és piszok jól éreztem magam.
    De a múltkori meglepö módon így sikerült. Már a belépéskor lefelé görbült a szám, gondolom ekkor kellett volna visszafordulnon és inkább bemenni egy sörözöbe… :))

    Nálunk a cseszegetés különben nem komoly, egyáltalán nem az, csak muszáj. Sport! 🙂 A cél a vigyorgás. 🙂

  4. Hogy egészen öszinte legyek, voltam már egyedül hasonló “túrán” és piszok jól éreztem magam.
    De a múltkori meglepö módon így sikerült. Már a belépéskor lefelé görbült a szám, gondolom ekkor kellett volna visszafordulnon és inkább bemenni egy sörözöbe… :))

    Nálunk a cseszegetés különben nem komoly, egyáltalán nem az, csak muszáj. Sport! 🙂 A cél a vigyorgás. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .