foto: aboutpixel.de/ © marshi
Szerző: Andrea
Ùjabb Club Sieg!
Vagyis: ismét győzött az 1FCN! Hihetetetlen, fantasztikus érzés, tiszta eufórikus állapot egy ilyen győzelemmel végződő meccs! Amúgy egy Clubberer élete elég nehéz, a mélyrepülésekről kivétel nélkül gondoskodik a Club. De most valami megváltozni látszik. A negyedik meccs zsinórban, amit megnyertek és nemcsak úgy, hogy: na ja, szerencsével sikerült berúgniuk egy gólt, hanem pazar, bámulatos focival, szinte kakivá verve az ellenfeleket. Oda vagyok tőlük meg vissza, eszméletlen jól játszanak. Látszik, hogy valóban egy csapat, szívvel és lélekkel. Az edző Dieter Hecking szenzációsan passzol a játékosokhoz, ért a nyelvükön, a bizalom, megértés kölcsönös. A hapsi eleve egy rendkivül természetes, finom modorú, intelligens
Dehogy bonyolult!
Az előzőekkel kapcsolatosan. Tényleg nem bonyolult ez az egész, csak első hallásra tűnhet kicsit annak. Akkor válasszuk ketté a témát! Egyszer legyen a Photoshop, ami egy szuper kis program. A segítségével a fotókat lehet gatyába rázni, feljavítani, módosítani, egymásra pakolni, feliratozni. A blogom headerjét is azzal csináltam, 3 képet fektettem egymásra, persze a méretüket és a fekvésüket is módosítva. Az alapképre rápakolt képeknek adtam egy kis árnyékot és fehér keretet. Aztán a másikkal, a kiadványszerkesztőnek is becézett PageMakerral, vagy InDesignnel pedig magukat a doksikat hozzuk létre. Háttérszín, hasábtördelés, úgy képzeljétek el, mint egy újság, prospektus megszerkesztését. De vissza a Photoshopra.
A kis Lieblingem: Julian Schieber
Majd elfogom azt is mesélni, hogyan történhet meg az, hogy valaki, akit egyáltalán nem érdekel a foci, sőt idegesítőnek, és végtelen primitív dolognak tartja, egyszercsak kivetkőzzön magából és 180°-os fordulattal focifüggővé váljon, jó? Első kézből valók az információim, magamtól, magamnak. 🙂 A hogyan lettem focifan történetem ismerete nélkül (mondom, majd jön), csapjunk bele a közepébe. In medias res : imádom a focit! Többször írtam a Nürnberg-i fociklubbról, az 1FCN-ről. Hát igen, velük kezdődött az egész és nagyon úgy tűnik, hogy számomra velük is zárul a labdarúgás. Hozzájuk nőttem. Valami lehet ebben a mondásban hogy: „einmal Clubberer immer Clubberer”, szóval aki
Kétnyelvűség
Folytatnám a megkezdett témát, bár nekem úgy tűnik egyrészt a téma csontig le van rágva, másrészt nem sok embert érdekel. Azt már tudom, hogy a kétnyelvűség, többnyelvűség szempontjából kétféle ember létezik: az egyik teljesen evidensnek tartja a többnyelvű családok csemetéinek több nyelven történő nevelését és a másik ….. hát ő is. A egyetlen különbség a kivitelezés sikerében jelentkezik. Az egyiknek korona kerül a végén a fejére és attól kezdve az egészet a világ legtermészetesebb dolgaként (mert végül is az lenne) interpretálja, míg a másik becsődöl a kölökkel és elkezdi keresni a miértekre a választ. A legrosszabb ami történhet az, ha
Anyanyelve? Magyar! Beszéli is? Nem .. :(
Már régebben ígértem, hogy írok a kétnyelvűség, többnyelvűség témájáról, de nehéz volt nekiugranom. Nem tudtam hol kezdjem. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évek alatt a témát fórumokon az ügyben érintettekkel, kiváncsiakkal oda-vissza átbeszéltem. Vitatkoztunk is, egyet is értettünk, de a probléma továbbra is fennáll. A gyerekem inkább érti, mint beszéli az anyanyelvét …. nagyon rossz magyarból. Ugye mindenki tudja, hogy a gyerekek másként tanulják a nyelveket mint mi felnőttek. A gyerekek utánoznak, remek megfigyelők és rettentően kiváncsiak. A beszéd kialakulásával képesek egyszerre több nyelvet is a magukévá tenni, akár teljes mélységükben. Kialakul és tökéletesedik az a képességük,
Régi történet
Az egyik győri, gyalogosoknak épített híd volt a Repülőhíd. Vagy ahogy hívtuk, Röphíd. Bár nekem a Fahíd is dereng. Egy biztos! Gyalogátjárónak nem neveztük. Régi Győr fényképei – Kozma Endre gyűjtése Vele kapcsolatosan mindig eszembe jut egy tündéri hölgy, egy régi kedves ismerős, Mimi néni. Naponta kétszer tette meg gyalog az utat az Adyvárosi otthonától a munkahelyéig, majd délután vissza. Kivétel nélkül a Röphídon át. Mimi néni idősebb is volt, meg testesebb is az átlagnál, de nagyon szerettem. A férjével időtlen-idők óta együtt voltak, de még mindig imádták egymást. Egy kedves, idős házaspár. Mimi néni állandó harcban állt a kilóival,
Múzeumi híradó 5/6 – Nürnberg Industriekultur Museum
Lassan, de biztosan a végére érek! A kiállítás kommunikációs része felé közelítünk. Èrdekes. Nekem főleg a képeken is jól látható gyönyörű kék szín tetszik! 🙂 Aztán végre odaértünk a számítógépekhez, irodagépekhez, amik közül természetesen nem a legújabbak a legérdekesebbek, hanem a múltat idéző ősrégi csotrogányok. A régi, izomfejlesztő (ezekhez a mechanikus alkatrészekkel működő csodákhoz kellett egy kis kraft a leütéshez 🙂 ) írógépek közül 3 kipróbálható. Figyeltem, nemcsak az én kisfiam, hanem kivétel nélkül az összes gyerek, illetve felnőtt kipróbálta őket, tetszettek mindenkinek. A gyerekek érdekes módon nem nevették ki ezeket a herkentyűket, ellenkezőleg! Èrdekelte őket. a
Kezdők a konyhában sorozat: mustáros flecken
Mi a fene legyen vasárnap a falat? Valami, amiből nem lesz grimaszolás, sértődés, valami, ami mindkettőnknek, különböző konyhákon felnőtt embereknek tolerálható, ízlik, a főzése közben nem kapok dühromatot (gyakran előfordul) és a gyerek is megeszi. – Egyszerű! Kniedla (krumpligombóc) valamilyen sülttel, illetve Schäufelével! Ahogy Bajorországban ez vasárnaponként tradicionálisan szokás! -vigyorgott apus mint pék kutyája a melegkiflire. – Neeeeeeee! Tiltakoztunk ketten is. – Sniccccci! – kiáltott fel a kisfiam, a rántott husira célozva. – Ne már megint! – torpedózta meg apus szomorúan az ötletet. Hogy én ezt már mennyire, de mennyire unom, el nem tudjátok képzelni. Nem esszük ugyanazt, nem szeretjük
Munkaközvetítők és munkerőkölcsönzők. Zeitarbeit Németországban.
Mielőtt folytatom a gyerekem némettudásáról és múzeumról szóló előző beszámolót (és lehet végre be is fejezem ), el kell mesélnem egy újabb személyes történetet. fotó: Paul-Georg Meister / pixelio.de Harcom a német munkerőpiacon folytatódik. Pályázatokkal és állásinterjúkkal edzem magam folyamatosan, és tessék, már megint majdnem bejött egy munkahely. Majdnem. Mi lett volna és mitől majdnem, erről majd bővebben mesélek, de előtte valami másról. Mégpedig a közvetítő és munkerőkölcsönzőkről, azaz itteni nevükön a Zeitarbeitsfirmákról: Az állásvadászatom kezdetén még nagyobb lendülettel mentem ezekhez az állásközvetítő cégekhez, bíztam a kiterjedt kapcsolataikban, az ügyfeleikben, de mára már rájuk untam. Sajnos a legprofesszionálisabbtól kezdve