Embermesék

Másnyelvűek között

Hiába, lehet csak én vagyok kivétel, de igenis másként érzem magam egész nap német emberkék között, mintha magyarokkal lennék. Ennek oka persze a nyelv, mivel nem megy az amit szeretnék. Márpedig úgy szeretnék velük kommunikálni, olyan pergőn és  tökéletesen mint magyarul. Pont olyan szeretnék lenni mint a többiek, semmiképpen nem szeretnék kilógni a sorból. Márpedig ez nem működik, én nem vagyok német. 
Ez a megfelelni vágyás nem más, mint okozat. Miből következik? Attól tartok, tudom. Az ok, az állandó bizonytalanságom, félénkségem ami karonfogva jár a talán másnak érthetetlen, nekem viszont jól ismert, sajnos már nagyon régóta meglévő és kínzó, megfelelni vágyásommal. Mindent maximálisan akarok csinálni, szörnyű! 🙂  Rettentően irigylem a nyugalommal és kellő önbizalommal megáldott embereket. Emlékszem, én már gyerekként is izgultam, ha boltba kellett mennem, ha rámkerült a sor a közértben, ahol a pult mögött álló hölgyektől a vajtól kezdve a 10 dkg parízerig, mindent rendelni kellett. Remegett a bevásárlócetli a kezemben, húúú rettentően izgultam. Persze az izgalomtól mindig elrontottam a rendelést, a feltett kérdéseket pedig szinte nem is értettem, csak gépiesen válaszoltam az igen-igent, elfogadtam én mindent amit a boltosnénik adtak, ajánlottak, dehogy akartam én ott bárkit is zavarni, főleg nem a sort feltartani.

Stressznadrágban vagyok a legelső pillanattól kezdve egészen a Tschüß-ig meg a bis Morgenig, nehogy valamit félreértsek, rosszul halljak, rosszul mondjak. Szörnyű, hogy az ember (izé … csak én) állandóan a maximumra törekszik és a legkisebb hibát is csúfos felsülésnek érzi. Ezt persze nemcsak a nyelvtudásra értem, hanem mindenre. Az új, a munkához feltétlenül szükséges számítógépes szoftverre se mondanám sohase, hogy nem ismerem oszt kész, hanem azt, hogy még nem találkoztam vele, de garantálom, hogy meg fogom tanulni. És természetesen nekiugranék, beszerezném a hozzávaló szakirodalmat és átküzdeném magam rajta. Olyan nincs, nem lehet, amit valamilyen szinten nem ismerek. Amit nem ismerek, az nyugtalanít, meg kell ismernem feltétlenül.
Ez valahol jó, mert minden érdekel, mindenre nyitott vagyok, sok-sok dolgot megjegyzek, tanulok. Viszont valahol rossz, mert tényleg, mi a fenének kell mindent tudnunk és ismernünk?!  Ráadásul kimerítő is tud lenni, mert ha nekiugrok valaminek, akkor belemélyedek, és  képes vagyok csak azzal foglalkozni napokon keresztül. 

aboutpixel.de © Sophie Hensen

Évekkel ezelőtt (már Dojcslandban) jártam hetente egy pszichológus hölgyhöz, ő állapította meg, hogy ez egy nagy-nagy problémám. 
Elmesélte, hogy ő például magasról tojik arra, ha valamiben esetleg hibát vétett, illetve arra is, ha valamit a legjobb tudása szerint elvégez, de másoknak nem tetszik. Nem magában keresi a hibát. Főleg nem érzi magát leértékeltnek, nem csökken az önbecsülése. Továbbra is értékes embernek érzi magát. A mások véleménye pedig főleg nem érdekli, pontosabban csak annyira nem, hogy elrontsa vele a napját, a hangulatát.

Megfogott egy zöld golyót és felemelte a karját, hogy szemléltesse vele a problémámat. Azt mondta, hogy dolgokat lehet így csinálni, nagyon magas szinten és a kezét a magasba emelte. Viszont lehet tévedni is, dolgokat elrontani, vagy éppen nem túl nagy szinvonalon ügyködni és a kezét leengedte a mélybe.
Ezután rám nézett és megkérdezte, hogy hova helyezném magam? A slendriánságtól, a butaságtól, a nemtörődömségtől írtózom, az igénytelen emberektől (ez alatt most nem a külsőt értem, hanem hozzáállást a másik emberhez, modort, tiszteletet, figyelmet és persze hozzáállást a feladathoz, a megfelelő munkavégzést) herótom van, tehát mindjárt válaszoltam is, hogy az ott lent brrrr számomra szóba se jöhet, el se tudom képzelni, hogy valaha az ilyet tolerálnám.
A pszichológus megkérdezte, hogy akkor a válaszom a fent? 
Persze, csakis! Mindenhez csak maximális odafigyeléssel lehet hozzáálni …..blablabla.
Erre ő nagy levegőt véve hirtelen mozdulatot tett. Megmutatta, hogy micsoda széles sáv húzódik meg a maximalitás és a slendriánság között, hogy vegyem észre mennyi, de mennyi köztes állomás van, mennyire sokféleképpen el lehet még végezni egy munkát, és higyjem el, nem kell minden helyzetben maximálisan teljesítenünk. Nem is lehet. Egyetlen ember se képes erre.
Na ja, az már jó, ha tudjuk mi a bajunk. A baj csak az, hogy ezzel a pszichológus nélkül is tisztában voltam…..
Őszintén megmondom, ez ellen tenni nagyon nehéz. Nem is igen akarok. Szeretnék továbbra is mindent tisztességesen, a maximális odafigyeléssel elvégezni. 🙂 Viszont az árát is megfizetem. Nem vagyok olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, mint a régi pszichológusom. 
Apropó, vele kapcsolatosan volt egy kis vidámság, mivel elmesélte, hogy én vagyok a legutolsó „hosszabbtávú” páciense, a terápia lejárta után befejezi az pályafutását, nyugdíjba megy. Persze nem kis röhögés fogadta otthon a bejelentést, mivel a párom egyből aggodalmát fejezte szegény Doktor S. miatt:
Szegény asszony! Rövid idő alatt tönkretetted, belerokkant a veled való munkába, kénytelen nyugdíjaztatni magát. :))

A maximalitásra törekvésem természetesen visszaköszön az új munkahelyemen (mind a kettőn) is. A füleim folyamatosan hegyezve, nehogy valamit ne halljak meg, az idegrendszerem a maxiális koncetrációra kapcsolva, hogy amit hallottam azt jól is értsem :), stressznadrág tényleg. Az első napok után annyira kész voltam a munka után, mintha 5 órát operáltam volna.

A jelenlegi „másnyelvűim” különben aranyosak, kedvesek, de persze voltak, illetve lesznek továbbra is nekem célzott komoly és vicces beszólásaik, amikkel egyáltalán nem akarnak bántani, csak a tényeket közlik. Ez pedig néha kemény. :)) A németek nem udvariaskodnak, nem futnak felesleges köröket, a mi megszokott tapintatos magyar stílusunkhoz képest, meglehetősen direktek. 
Az egyik ilyen megjegyzés volt az egyik tényleg nagyon aranyos kolléganőmtől, hogy:
„Tudod, az elején nem értettelek, de aztán csekkoltam az akcentusod és azóta mindent értek”. – Pufff. :)) Mit mondjak, amikor egyfolytában azon küzdöm, hogy ne maradjon akcentusom, egy ilyen mondat kemény. Főleg azok után, hogy az első perctől kezdve jókat beszélgettem az említett kolléginával, nekem úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. :))) 
Aztán volt egy másik megjegyzés:
„Andrea, hogy tudsz a fiadnak segíteni a gimis anyagban, érted egyáltalán? ”  :)))
Aztán egy kellemesebb:
„Úgy tetszik ahogy beszélsz! Megvan a saját kis akcentusod, de néha-néha átjön úgy igazán a fränkisch, tök jó!’
Meg volt egy teljesen kellemes:
„Folyékonyan beszélsz németül, teljesen jól. A szórend az olyan téma, hogy ahhoz születni kell. Egy külfölditől nem is lehet elvárni, hogy 100 %-osan tudja.”
Szóval nehéz nekem örök maximalistának, hogy megfeleljek és 100 %-ot nyújtsak olyan területen, ahol ez a százalék eleve kizárt. 🙂 Az órákon át tartó feszült figyelem és a néééééémet fárasztó, higyjétek el.

3 thoughts on “Másnyelvűek között

  1. Andrea, azt nem értem, otthon hogyan tudod levetkőzni a stressznacit.
    Amúgy örülök, hogy találtam ezt a blogot: épp holnap írok tesztet egy olyan munkalehetőség felvételijén, ahol állítólag e-mailek megválaszolása lenne a feladat. A munkaközvetítő 9 db mail/órát emlegetett, ami ezek szerint a valóságban nem teljesen így szokott lenni… Minden esetre jó lenne, ha sikerülne elnyerni, mert itt állítólag csak írni kellene dojcsul (bár, ezt is kétlem: szerintem csak beetetés az álláskeresők számára, mert a közvetítő által emlegetett kereseti lehetőség kapcsán rémlik, hogy találkoztam már én ezzel az álláshirdetéssel korábban is — ugyanez a bér volt megjelölve –, és ott telefonos ügyintézés is szerepelt a feladatok között), a beszéd nekem a gyakorlás hiánya miatt egyáltalán nem megy már, hiszen még német tévécsatornára sem futja idehaza. Apropos, esetleg tudnál ajánlani valami német netes rádiót kevés zenével, sok értékes beszélgetéssel? (Kb. 10 évig dédelgettem azt a stratégiát, hogy majd gyakorlok, ha lesz alkalmam Dojcslandban melózni, de a konkrét próbálkozások során kiderült, hogy a munkáltatók soha nem tolerálják azt az időszakot, amíg belerázódnék a beszédbe, viszont az egyes próbálkozások során a költözés és utazgatás túlontúl fárasztó ahhoz, hogy végül kiderüljön a vereség.)

  2. Szia, kedves Emmecske.

    Elképzelhetö, hogy egy call-center keres munkatársat? Ilyen helyeken létezik ez a fajta misch-masch, telefonyálás meg emailírás.
    Az egyik korábbi munkahelyemen (csak pár hétig szóló, mert kizárólag egy akció idejére kerestek népeket)pont ilyeneket láttam.
    A dolgozók közbe-közbe „on-line”-re váltanak, ilyenkor befuthat hozzájuk is hivás, de a fennmaradó idöben a céghez (persze kizárólag az osztályukat érintö) intézett emailokat válaszolgatják.
    Konkrétan: az NDK-s turmixgéppel kapcsolatos techniai kérdések osztálya nem illetékes a számlareklamációk és az elöfizetök adatainak megváltoztatásában, ök csak a levehetö ajtókkal foglalkoznak.
    Maguk a levelek se annyira nehezek, ha gyakori és típuskérdéseket feszegetnek, mert az u.n. „Textbaustein”-ekböl ezeket a válaszokat (egészében, vagy részleteiben) be lehet szúrni a levélbe. Az individuelle levelek nehezítik meg az ember sorsát, ott tudni kell egyrészt fogalmazni (németül), másrészt ismerni kell a választ. 🙂
    Remélem nem árulok el titkot és nem rúgnak sejjhajjba, de az a callcenter ahova bepillantást nyertem (mi nem telefonáltunk, mi csak írtunk) elég húzós volt. Úgy emlékszem 1,30 perc állt rendelkezésre egy email válasz (egyszerübb ügyek) megírására és elküldésére.

    Remélem sikerülni fog neked holnap a teszt!

    Német netes rádió? Hát, feladtad a leckét. Majd érdeklödöm. En csak két rádiót hallgatok a neten … jéé, magyart kb. 7 éve egyáltalán nem is hallottam… , de ezek nem igazán nyelvtanulóknak ajánlott, mert mindegyik helyi, semmi Hochdojcs.
    Az egyik a bécsi kedvencem, a másik a nürnbergi … minnnyá beírom ide is a linkeket.

    Nyelvet tanulni nehéz. Itt is ott is. A lényeg a motiváció. Ha ezzel rendelkezel, menni fog. Nekem a legjobb motiváció annak idején nem a „oszt leteszem a nyelvvizsgákat”, hanem a szerelem volt. A Nagybetüsöm német fiú volt.
    Remélem kitalálunk neked valami megoldást!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Másnyelvűek között

Hiába, lehet csak én vagyok kivétel, de igenis másként érzem magam egész nap német emberkék között, mintha magyarokkal lennék. Ennek oka persze a nyelv, mivel nem megy az amit szeretnék. Márpedig úgy szeretnék velük kommunikálni, olyan pergőn és  tökéletesen mint magyarul. Pont olyan szeretnék lenni mint a többiek, semmiképpen nem szeretnék kilógni a sorból. Márpedig ez nem működik, én nem vagyok német. 
Ez a megfelelni vágyás nem más, mint okozat. Miből következik? Attól tartok, tudom. Az ok, az állandó bizonytalanságom, félénkségem ami karonfogva jár a talán másnak érthetetlen, nekem viszont jól ismert, sajnos már nagyon régóta meglévő és kínzó, megfelelni vágyásommal. Mindent maximálisan akarok csinálni, szörnyű! 🙂  Rettentően irigylem a nyugalommal és kellő önbizalommal megáldott embereket. Emlékszem, én már gyerekként is izgultam, ha boltba kellett mennem, ha rámkerült a sor a közértben, ahol a pult mögött álló hölgyektől a vajtól kezdve a 10 dkg parízerig, mindent rendelni kellett. Remegett a bevásárlócetli a kezemben, húúú rettentően izgultam. Persze az izgalomtól mindig elrontottam a rendelést, a feltett kérdéseket pedig szinte nem is értettem, csak gépiesen válaszoltam az igen-igent, elfogadtam én mindent amit a boltosnénik adtak, ajánlottak, dehogy akartam én ott bárkit is zavarni, főleg nem a sort feltartani.

Stressznadrágban vagyok a legelső pillanattól kezdve egészen a Tschüß-ig meg a bis Morgenig, nehogy valamit félreértsek, rosszul halljak, rosszul mondjak. Szörnyű, hogy az ember (izé … csak én) állandóan a maximumra törekszik és a legkisebb hibát is csúfos felsülésnek érzi. Ezt persze nemcsak a nyelvtudásra értem, hanem mindenre. Az új, a munkához feltétlenül szükséges számítógépes szoftverre se mondanám sohase, hogy nem ismerem oszt kész, hanem azt, hogy még nem találkoztam vele, de garantálom, hogy meg fogom tanulni. És természetesen nekiugranék, beszerezném a hozzávaló szakirodalmat és átküzdeném magam rajta. Olyan nincs, nem lehet, amit valamilyen szinten nem ismerek. Amit nem ismerek, az nyugtalanít, meg kell ismernem feltétlenül.
Ez valahol jó, mert minden érdekel, mindenre nyitott vagyok, sok-sok dolgot megjegyzek, tanulok. Viszont valahol rossz, mert tényleg, mi a fenének kell mindent tudnunk és ismernünk?!  Ráadásul kimerítő is tud lenni, mert ha nekiugrok valaminek, akkor belemélyedek, és  képes vagyok csak azzal foglalkozni napokon keresztül. 

aboutpixel.de © Sophie Hensen

Évekkel ezelőtt (már Dojcslandban) jártam hetente egy pszichológus hölgyhöz, ő állapította meg, hogy ez egy nagy-nagy problémám. 
Elmesélte, hogy ő például magasról tojik arra, ha valamiben esetleg hibát vétett, illetve arra is, ha valamit a legjobb tudása szerint elvégez, de másoknak nem tetszik. Nem magában keresi a hibát. Főleg nem érzi magát leértékeltnek, nem csökken az önbecsülése. Továbbra is értékes embernek érzi magát. A mások véleménye pedig főleg nem érdekli, pontosabban csak annyira nem, hogy elrontsa vele a napját, a hangulatát.

Megfogott egy zöld golyót és felemelte a karját, hogy szemléltesse vele a problémámat. Azt mondta, hogy dolgokat lehet így csinálni, nagyon magas szinten és a kezét a magasba emelte. Viszont lehet tévedni is, dolgokat elrontani, vagy éppen nem túl nagy szinvonalon ügyködni és a kezét leengedte a mélybe.
Ezután rám nézett és megkérdezte, hogy hova helyezném magam? A slendriánságtól, a butaságtól, a nemtörődömségtől írtózom, az igénytelen emberektől (ez alatt most nem a külsőt értem, hanem hozzáállást a másik emberhez, modort, tiszteletet, figyelmet és persze hozzáállást a feladathoz, a megfelelő munkavégzést) herótom van, tehát mindjárt válaszoltam is, hogy az ott lent brrrr számomra szóba se jöhet, el se tudom képzelni, hogy valaha az ilyet tolerálnám.
A pszichológus megkérdezte, hogy akkor a válaszom a fent? 
Persze, csakis! Mindenhez csak maximális odafigyeléssel lehet hozzáálni …..blablabla.
Erre ő nagy levegőt véve hirtelen mozdulatot tett. Megmutatta, hogy micsoda széles sáv húzódik meg a maximalitás és a slendriánság között, hogy vegyem észre mennyi, de mennyi köztes állomás van, mennyire sokféleképpen el lehet még végezni egy munkát, és higyjem el, nem kell minden helyzetben maximálisan teljesítenünk. Nem is lehet. Egyetlen ember se képes erre.
Na ja, az már jó, ha tudjuk mi a bajunk. A baj csak az, hogy ezzel a pszichológus nélkül is tisztában voltam…..
Őszintén megmondom, ez ellen tenni nagyon nehéz. Nem is igen akarok. Szeretnék továbbra is mindent tisztességesen, a maximális odafigyeléssel elvégezni. 🙂 Viszont az árát is megfizetem. Nem vagyok olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, mint a régi pszichológusom. 
Apropó, vele kapcsolatosan volt egy kis vidámság, mivel elmesélte, hogy én vagyok a legutolsó „hosszabbtávú” páciense, a terápia lejárta után befejezi az pályafutását, nyugdíjba megy. Persze nem kis röhögés fogadta otthon a bejelentést, mivel a párom egyből aggodalmát fejezte szegény Doktor S. miatt:
Szegény asszony! Rövid idő alatt tönkretetted, belerokkant a veled való munkába, kénytelen nyugdíjaztatni magát. :))

A maximalitásra törekvésem természetesen visszaköszön az új munkahelyemen (mind a kettőn) is. A füleim folyamatosan hegyezve, nehogy valamit ne halljak meg, az idegrendszerem a maxiális koncetrációra kapcsolva, hogy amit hallottam azt jól is értsem :), stressznadrág tényleg. Az első napok után annyira kész voltam a munka után, mintha 5 órát operáltam volna.

A jelenlegi „másnyelvűim” különben aranyosak, kedvesek, de persze voltak, illetve lesznek továbbra is nekem célzott komoly és vicces beszólásaik, amikkel egyáltalán nem akarnak bántani, csak a tényeket közlik. Ez pedig néha kemény. :)) A németek nem udvariaskodnak, nem futnak felesleges köröket, a mi megszokott tapintatos magyar stílusunkhoz képest, meglehetősen direktek. 
Az egyik ilyen megjegyzés volt az egyik tényleg nagyon aranyos kolléganőmtől, hogy:
„Tudod, az elején nem értettelek, de aztán csekkoltam az akcentusod és azóta mindent értek”. – Pufff. :)) Mit mondjak, amikor egyfolytában azon küzdöm, hogy ne maradjon akcentusom, egy ilyen mondat kemény. Főleg azok után, hogy az első perctől kezdve jókat beszélgettem az említett kolléginával, nekem úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. :))) 
Aztán volt egy másik megjegyzés:
„Andrea, hogy tudsz a fiadnak segíteni a gimis anyagban, érted egyáltalán? ”  :)))
Aztán egy kellemesebb:
„Úgy tetszik ahogy beszélsz! Megvan a saját kis akcentusod, de néha-néha átjön úgy igazán a fränkisch, tök jó!’
Meg volt egy teljesen kellemes:
„Folyékonyan beszélsz németül, teljesen jól. A szórend az olyan téma, hogy ahhoz születni kell. Egy külfölditől nem is lehet elvárni, hogy 100 %-osan tudja.”
Szóval nehéz nekem örök maximalistának, hogy megfeleljek és 100 %-ot nyújtsak olyan területen, ahol ez a százalék eleve kizárt. 🙂 Az órákon át tartó feszült figyelem és a néééééémet fárasztó, higyjétek el.

3 thoughts on “Másnyelvűek között

  1. Andrea, azt nem értem, otthon hogyan tudod levetkőzni a stressznacit.
    Amúgy örülök, hogy találtam ezt a blogot: épp holnap írok tesztet egy olyan munkalehetőség felvételijén, ahol állítólag e-mailek megválaszolása lenne a feladat. A munkaközvetítő 9 db mail/órát emlegetett, ami ezek szerint a valóságban nem teljesen így szokott lenni… Minden esetre jó lenne, ha sikerülne elnyerni, mert itt állítólag csak írni kellene dojcsul (bár, ezt is kétlem: szerintem csak beetetés az álláskeresők számára, mert a közvetítő által emlegetett kereseti lehetőség kapcsán rémlik, hogy találkoztam már én ezzel az álláshirdetéssel korábban is — ugyanez a bér volt megjelölve –, és ott telefonos ügyintézés is szerepelt a feladatok között), a beszéd nekem a gyakorlás hiánya miatt egyáltalán nem megy már, hiszen még német tévécsatornára sem futja idehaza. Apropos, esetleg tudnál ajánlani valami német netes rádiót kevés zenével, sok értékes beszélgetéssel? (Kb. 10 évig dédelgettem azt a stratégiát, hogy majd gyakorlok, ha lesz alkalmam Dojcslandban melózni, de a konkrét próbálkozások során kiderült, hogy a munkáltatók soha nem tolerálják azt az időszakot, amíg belerázódnék a beszédbe, viszont az egyes próbálkozások során a költözés és utazgatás túlontúl fárasztó ahhoz, hogy végül kiderüljön a vereség.)

  2. Szia, kedves Emmecske.

    Elképzelhetö, hogy egy call-center keres munkatársat? Ilyen helyeken létezik ez a fajta misch-masch, telefonyálás meg emailírás.
    Az egyik korábbi munkahelyemen (csak pár hétig szóló, mert kizárólag egy akció idejére kerestek népeket)pont ilyeneket láttam.
    A dolgozók közbe-közbe „on-line”-re váltanak, ilyenkor befuthat hozzájuk is hivás, de a fennmaradó idöben a céghez (persze kizárólag az osztályukat érintö) intézett emailokat válaszolgatják.
    Konkrétan: az NDK-s turmixgéppel kapcsolatos techniai kérdések osztálya nem illetékes a számlareklamációk és az elöfizetök adatainak megváltoztatásában, ök csak a levehetö ajtókkal foglalkoznak.
    Maguk a levelek se annyira nehezek, ha gyakori és típuskérdéseket feszegetnek, mert az u.n. „Textbaustein”-ekböl ezeket a válaszokat (egészében, vagy részleteiben) be lehet szúrni a levélbe. Az individuelle levelek nehezítik meg az ember sorsát, ott tudni kell egyrészt fogalmazni (németül), másrészt ismerni kell a választ. 🙂
    Remélem nem árulok el titkot és nem rúgnak sejjhajjba, de az a callcenter ahova bepillantást nyertem (mi nem telefonáltunk, mi csak írtunk) elég húzós volt. Úgy emlékszem 1,30 perc állt rendelkezésre egy email válasz (egyszerübb ügyek) megírására és elküldésére.

    Remélem sikerülni fog neked holnap a teszt!

    Német netes rádió? Hát, feladtad a leckét. Majd érdeklödöm. En csak két rádiót hallgatok a neten … jéé, magyart kb. 7 éve egyáltalán nem is hallottam… , de ezek nem igazán nyelvtanulóknak ajánlott, mert mindegyik helyi, semmi Hochdojcs.
    Az egyik a bécsi kedvencem, a másik a nürnbergi … minnnyá beírom ide is a linkeket.

    Nyelvet tanulni nehéz. Itt is ott is. A lényeg a motiváció. Ha ezzel rendelkezel, menni fog. Nekem a legjobb motiváció annak idején nem a „oszt leteszem a nyelvvizsgákat”, hanem a szerelem volt. A Nagybetüsöm német fiú volt.
    Remélem kitalálunk neked valami megoldást!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .