Embermesék

Ha elkap a pánik ….

Nem lesz túl vicces, de elmesélem. A sorstársaim miatt is.

Ez a történetem kicsit kilóg a sorból, mivel nem annyira humoros és pozitív, továbbá szokatlanul kitárulkodós. A célom, hogy segítsek az őszinteségemmel azokon, akik hasonló fenoméntól szenvednek. Szeretnék hitet és erőt adni a legyőzéséhez. Vagy legalábbis ötleteket.

Úgy kezdődött, hogy ismét Bécsbe utaztunk.

Alig vártam már ezt a pár napot, istenem de fasza, újra Bécs! Október kezdődik, de jó időnek néz ki, mindennek tetejébe, vasárnap este színházba van jegyünk! Jaj, nagyon vártam már. Az egész hét szuper hangulatban telt el, remekül éreztem magam. A vérnyomásom is olyan volt, mint az álom. Mondtam is a vérnyomásmérés után a kolléganőm elismerő pillantását nyugtázva, hogy szerintem engem ilyen jó értékekkel ki kéne tömni és mutogatni az orvosi egyetemen. Bizony, a vérnyomásmérőmet viszem magammal a munkába is (a vérnyomásmérés, már-már a hobbim), folyamatosan mérek, figyelem a változásokat. Néha-néha előfordultak korábban furcsa szédülések, rossz közérzet, olyan fene tudja mi ez, ezért kezdtem figyelgetni a vérnyomásomat. Háromféle értéket szoktam mérni. Alacsonyat, normálisat és egekbe szökőt. Utóbbira persze egyből rándul a gyomor, elszorul a torok és furcsa kalapálás kezdődik a szív tájékán, de nem biztos, hogy a szív kalapál, ez lehet a vérnyomásérték láttán kitörő rémület is. Uramisten, ez meg mi? Mi okozza? Szív, pajzsmirigy, más? Halálos? ….. és tényleg, a múltkor is olyan furán éreztem magam, lehet, hogy nagy a baj? Pedig akkor rendben volt a vérnyomás. Te jó isten, ez mégsem a vérnyomás? Hát akkor mi ez? Mennyire súlyos? Szívinfarktus? Talán rák? ….. Igen, szörnyű kérdések villannak be a meghatározhatatlan rosszullétek kapcsán és ver ki rögtön a víz. És válasz az nincs.

Szóval ismét Bécsbe készültünk. Az út előtti 2 hétben minden teljesen rendben volt.

Szombaton kora reggel indultunk Nürnbergből, szinte repültem a jókedvtől, elégedettségtől. Piszok jól voltam. A Nürnberg focimeccsét mindenképpen meg kívántuk nézni (van előfizetésünk egy sport adóra, amit mobilon és tableten is be lehet fogni, csak WLAN kell hozzá). Úgy terveztük, hogy a legutolsó Bécs előtti autópályás étteremben landolunk, mert ott lehet ücsörögni, van internet is. Csak addig nevettem én is. Már amikor kiszálltam az autónkból éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Körülbelül 2 perc alatt tudatosult bennem, hogy kezdődik. Ismét megjött, lecsapott rám az a valami, amit már ismerek, ami sokkal erősebb nálam, ami addig amíg ki nem tombolta magát nem fog békén hagyni.
Szédülés, remegés, félelem, tompa nyomás a fejben, fülzúgás … jézusom még a táskámat se tudom rendesen kézben tartani, képtelen vagyok normálisan beszélni, gyenge vagyok, minden egyes mozdulat komoly erőfeszítésbe kerül, mintha valami leblokkolna. A mosdó tükréből egy sápadt arc néz vissza rám, jaj de rosszul vagyok.A dög elkapott. De ez csak a kezdet. Aztán újat talál ki, hirtelen felpörget mindent. Ezzel pedig olyan kibírhatatlan belső idegességbe hajszol bele, ami nagyobb rémületet okoz, mint a korábbi túl nyugodt állapot. A tükörből már egy másik arc néz vissza rám, egy túlontúl kipirult arc … és látom a szemekben a rettegést. Hasonlóval már volt dolgom, de ilyet, amit 30km-re Bécstől éreztem, ennyire intenzívet, még soha életemben. A kezében voltam, a markában szorongatott. Mintha levegőt se úgy kapnék, te jóságos isten, mi ez, miért most és meddig tart? A meccset már nem is tudtam nézni, ki kellett rohannom az épületből, attól féltem elájulok. Csak néztem lefelé az autópályán elsuhanó autókra és rettenetesen féltem. Mi lesz most velem? Beteg vagyok, beteg lettem?

Magamba roskadva, a félelemtől és rosszulléttől kísérve ültem az autóban, kétségbe voltam esve, korábban még csak hasonlóban se volt részem. Így értünk be Bécsbe. Fura volt, hogy nem a szokott utat választja E., most mi van, miért nem megy egyből a szállodához, ahol mindig megszállunk? Á, azt mondja, hogy a Ring felé szeretne menni, mert már régen nem járt arra … bár fura ez a válasz, neki Bécsben szinte semmihez sem kell már navigáció, főle nem a Ringhez, márpedig a naviban egy végcél volt megadva láttam, de nem érdekelt. Lefoglalt a rosszullétem.

Már az első kerületben jártunk, előttünk fiákkerek, amikor rádöbbentem, a Herrengasse felé megyünk, istenem, szegény apus nekem készített elő egy meglepetést, valószínüleg abban a jó kis szállodában foglalt szállást, ahol évekkel ezelőtt jártunk …… istenem, ne hagyj el, pont most, amikor magamon kívül nem érdekel semmi, amikor ennyire félek, pont most kell mindennek megtörténnie? Semmi, de semmi örömöt nem éreztem, csak hihetetlen félelmet. Újra a Herrenhofban megszállni, 50 méterre a Cafe Centraltól, előttünk vonuló fiákkerek, már látni a Hofburgot …. vinnyogtam volna az örömtől, ha jól vagyok…
A legrosszabb a tehetetlenség mellett az volt, hogy még valakinek tönkreteszem a napját. Pont E.-nek a páromnak, aki szerelmese ennek a városnak, aki legszívesebben nem is aludna ha Bécsben jár, mindent meg szeretne nézni, újra bejárni a várost, élvezni a hotelt, … bassza meg ez nem lehet igaz, a mai program a vérnyomásmérés lesz és állapot-elemzés, erőm, ne hagyj el kérlek…
A hotel recepcióján is egy kicsit kívülről figyeltem az életet, nem hittem el, hogy velem ilyen megtörténhet. Szarul voltam. Ott álltam kétségbe esve, csak néztem a recepció előtti embereket, de engem senki nem vett észre, átnéztek rajtam, élték az életüket. Ott járt-kelt körülöttem az Élet, a Boldogság, a Normalitás, de legalábbis az Egészség. Én meg összetörve, mint egy rakás szar. Mindenki mosolygott, nevetett, túristák jöttek-mentek, élvezték az életet, a pár napot ebben a csodálatos városban. Próbáltam nem elbőgni magam és lehetőleg nem remegő hangon megkérdeztem a recepcióst, hogy hova tudnék orvoshoz menni. Hát szombat lévén csak kórházak vannak válaszolta vidáman (AKH-ban 6-8 órás várakozási idővel kell kalkulálni, szuper), illetve 250 euróért ők is tudnak nekem orvost rendelni, csak szóljak, ha kell, mondta mosolyogva. Köszöntem az információt és már léptem is arrébb, mert nem illettem a képbe, nem odavaló a betegség, új, mosolygós pár érkezett good afternoonnal, beláttam, hogy ez a terep itt az életé, az örömé. Ez is eléggé hazavágott. A szerencsétlenek királya voltam.
Fent a szobánkban (ami a hotel csillagainak megfelelően szuper, elegáns, finoman berendezett, pont ezért foglalt E. ismét itt szállást), hát alapesetben megint csak röpdöstem volna az örömtől, de most nem. Az állapotom még egy nagyot rúgott belém, nesze bammeg, örülj neki, ha tudsz!, végre ki tudtam venni a táskámból a vérnyomásmérőmet és hozzáláttam a méréshez. Félkómás voltam az idegességtől. A mért vérnyomásértékeim olyan további pánikot idéztek elő, hogy leszartam Bécset, a kilátást a Hofburgra, a szép szobát, a finom csokoládét, csak egyet akartam. Orvost látni. Nyughatatlan versenyfutás kezdődött bennem, ma még el szeretnék jutni egy hozzáértő emberhez, nem szeretnék éjjel meghalni. (nem normális gondolat tudom, de az akkori állapotomban csak ennyire futotta és akkor úgy éreztem teljesen helytálló)
Kiharcoltam, menjünk el az egyik kórházba a 19.kerületben.

A villamos amivel mentünk se akart engem oda elvinni. Menetközben széttört valaki egy üveget az egyik vagonban, a cserepeket pedig a vezető túl veszélyesnek ítélte, mindenkinek le kellett szállnia. Nem lehet igaz…., de a rosszullétem miatt kicsit filmszerűen láttam az eseményeket, minden mindegy volt … aztán megérkeztünk. Elfelejtettük, hogy ez (Rudolfinerhaus) egy privátkórház. Szombat lévén csak egy ügyeletes doktornő van ott, a tanácsadáson felül mást nem tudnak nyújtani sajnos. Ha a doktornő lejön velem beszélni, az 300 euróba fog kerülni. Na szuper. Lehívhatom? – kérdezte a recepciós srác, aki olyan segitőkész volt, olyan kedves, éreztem, hogy lassan visszatér a normalitás ….. Neki kezdtem lassan elhinni, hogy nincs nagy baj, az ilyen előfordulhat, pihenni kell, nem lesz semmi. Amikor már a leendő apósának a vérnyomásmizériáját ecsetelte vidáman, akkor megértettem, hogy ez, amit érzek, ez nem halálos. Miért akartam mindenképpen orvost? Mert kaptam egy sprayt (a „nyelvalávalós” szériából) a háziorvosomtól, amit csak akkor szabad használni, ha ne adj isten az első érték, a szisztolész 180 lenne. De azt nem mondta, hogy mi van akkor, ha a második érték nagyon magas. Arra is jó? Mert nekem, most ez van. Meg a másik kérdés: mi ez tulajdonképpen? Mi történik velem? Nekem muszáj egy orvossal beszélnem! E. kedve kicsit lelohadt, de láttam, hogy több benne az együttérzés, mint az ideg.  Túl jó kedve nem támadt az összeg hallatán, mondta is, hogy milyen fasza, 300 euróba fog kerülni egy orvos mondata, hogy „szedje be a gyógyszert és pihenjen le”… amikorra megembereltem magam. A dög pedig úgy tűnt kezdett engem unalmasnak találni, éreztem, hogy enged a szoritása. De még ott kevert.
Úgy döntöttem, hogy nem félek. De nem ám. Egyre jobban vagyok! mondogattam …… de nehéz volt magamat becsapni. Fölöttem körözött a dög, mint egy szemtelen madár. El-el távolodott tőlem, de a szárnyával néha mégis megpaskolt, vigyázott arra, hogy ne feledkezzek meg róla. Nem is tudtam. Belémverte a rettegést. Ő volt az erősebb.
Oh, azok a gondolatok, amik a fejemben jártak! Aztán ha csak egy pár pillanatig is, de én kerültem felülre a harcunkban. Kitisztult a fejem, előbukkant a realitás a normalitással kézenfogva. Ez az én életem, az én testem, majd én mondom meg, hogy kell-e egyáltalán bármitől is félnem! Egyes egyedül én döntök! Most is. Ez, amit most érzek egyre inkább elmúlik, egyre jobbá válik a közérzetem! Én diktálok! Nem egy szar félelem! De nem ám! Úgy döntöttem nem hagyom magam. E., figyelj, mi ma nem megyünk orvoshoz, se kórházba, nincs szükségem rá. (nehéz volt ezt kimondani, de szívből kívántam, hogy tényleg így legyen) menjünk vissza a belvárosba, csavarogjunk, és tudod mit? Nézzünk be valahova, biztosan éhes vagy. Meg főleg szomjas, gell? És már ha nehezen is, de vigyorogtam.

Ott álltunk a villamosmegállóban, vártuk a villamost ami minket visszavisz az első kerületbe, az életbe. A villamos persze nem jött, megint passzolt minden. Csak ott álltunk ketten a megállóban, sötét volt, fújt nagyon a hideg szél. A sírás fojtogatott, az előbbi nagy-nagy bátorság kezdett elszivárogni, annyira bántott, hogy E.nek így elcseszem a napját, Bécsét …., ez az ember nekem anyit ad, annyit segít, annyi szeretet és emberség van benne, hogyan fogom ezt én neki valaha is jóvátenni? Nyomasztó teher volt a gondolataimmal megbírkózni, hiszen biztosan én vagyok a hibás, más az ilyet fel sem venné, ugyan már egy kicsi kis rosszullét …. de én természetesen ilyen extrém módon reagálok, nincs ez rendjén. Miért vagyok én ilyen? Miért nem tudok úrrá lenni egy rosszulléten?
A hatszázadik miért, meg mi a szar ez után kezdett picit normalizálódni a helyzet, de még nagyon messze voltam attól, hogy azt mondhassam nem érzek már semmit. A halálfélelmemre még ma is tisztán emlékszem. Biztosan többedszer ismétlem magam, de másként nem tudom érzékeltetni, visszaadni azt amin átmentem.
A séta jó volt, az étteremben próbáltam úrrá lenni a rossz közérzetemen de hiába, nem igazán tudtam magam elengedni, visszatért a rettegés. Pedig jó kis hely.


Az első éjszakát, a félelmet, a rettegést, a rosszullétet nem szeretném még egyszer átélni. Amikor már se agykontroll, se reiki, se belégzés-kilégzés, se fohász, semmi nem segített (nem is tudott, hiszen az egészséges gondolatokat zsúgba kötötte a rettegés, a szédülés) mert vége volt a normalitásnak.  Onnantól valami nagyon rossz és kellemetlen kezdődött, egy sötét világ, ahol már te csak egy pici, eltaposott senki vagy, egy megsebzett, sorsára hagyott vad.
Szörnyű volt.
Aludni aludtam, de ez nem pihentető alvás volt, csak egy menekülés. Egy kapaszkodó az öntudatlanságba, reménykedve abban, hogy pár órára megszűnik a tudatosság, a gondolkodás, nem akartam tudni semmiről. Reméltem, hogy megérem a másnapot.
Azóta tudom, hogy mi volt ez. Pánikroham. De még mindig nem, hogy miért. Miért pont akkor, amikor az ember a legboldoldogabb, amikor annyi minden jó veszi körül? Miért nem csap le a rossz napokon, amikor nézeteltérés volt a munkában, amikor egy családtad betegsége megijeszt, amikor elszomorító hírek érnek el, akkor hol van? Miért nem jelentkezik? Akkor jön és akkor csap le, amikor akar. Félelmetes a kiszámíthatatlansága, sunyisága.

Másnapra kicsit jobban lettem, de a gondolataimba végérvényesen befészkelte magát. Egész nap programunk volt, de folyton figyelgettem magamat. Este a Theater in der Josefstadt első sorában ültünk, visongtam örömömben, a színház nekem egy csoda, imádom, viszont fél szemmel figyelgettem a kijáratot …. terveztem hogyan fogok kisettenkedni, ha rosszul leszek. Nem lettem rosszul. A színház után veszettül jól voltam. Mintha minden addigit lemostam volna magamról, nyoma se volt a rosszullétnek. Ilyen nincs. Legalább két lokálba mentünk be még azon az éjszakán, szuper volt, akár még hegymászásra is képes lettem volna, tja kérem, ha valaki egészséges!
Attól kezdve soha többé nem jött elő a pánikroham, a maradék pár napot végre ki tudtam élvezni Bécsben. Bár óvatosabban, mint korábban.

Szóval pánikrohamom volt. Nekem?! Nehéz ezt feldolgozni. A humor, az életigenlés, az állandó jókedv dacára … megtörtént. És most már tudom, hogy nem először. Csak a többi nem volt annyira látványos rosszullét.

Sorstársak! Mi ugye tudjuk milyen ez az iszonyat, igaz? Amikor tehetetlenül szenvedünk végig órákat, napokat, rémületes állapotban. Pedig nincs is rá ok, mégis jön, lecsap ránk. Különböző szimptómákkal jelentkezik, te azt hiszed szívinfarktusod van, én meg mást. A közös bennünk a rettegés és a rosszullét. Meg az, hogy elmúlik. Hogyan tudnék én bárkinek is segíteni? Talán csak azzal a jótanáccsal, amit én is megszívleltem: feltétlenül szakemberhez kell fordulni! Egy profi könnyebben kitapogatja az eredőjét, rájön mi az amin változtatnunk kell. Mi talán nem is akarjuk elfogadni azt, amit titkon magunk is tudunk. Stressz, munka, párkapcsolat, túlsúly, egészségtelen életmód ….. különböző pontok, amivel diszharmóniába kerülünk magunkkal és a világgal. És ez visszaüt. Egy érdekes, témába vágó cikk: klikk Egy szakember segít abban is, milyen technikákat lehet alkalmazni a rosszullétek esetén. Nekem bevált néha a sajátom, az akaratos ellenállás, hangosan ismételgetem, hogy én vagyok az erősebb, a rosszullét azonnal elmúlik, illetve beszólok a pániknak, hogy nem érdekelsz! Letegezem, elbagatellizálom. Egy ideje békén is hagy. Győztem? …… ki tudja.

Kívánok mindenkinek jó egészséget, pozitív, életigenlő hozzáállást a mindennapokhoz és tudjátok: nem vagytok egyedül! Nem kell szégyellni a pánikbetegséget, de hagyni sem szabad! Orvoshoz, szakemberhez kell fordulni, létezik a segítség, igénybe kell venni.

Ne várjatok vele, ne szégyenkezzetek, nincs miért!
Remélem jó példával jártam az őszinteségemmel.

 

4 thoughts on “Ha elkap a pánik ….

  1. Elolvastam ezt a kellemetlen történetet és most is élveztem az írás ritmusát, a feszültséget, a tehetséget. Személyesen is érdekelt a téma, hiszen nekem is szokott a szisztolisom 240 is lenni néha és a diasztolisom 110, de szerencsére pánik még eddig soha nem kapott el. Nem egészen világos számomra, hogy direkt összefüggés van-e a pánikrohamok és a vérnyomásugrálások között? Ha igen, akkor a hülye orvostudomány tehetetlen?
    Mindenesetre kívánom, hogy soha többé ne legyenek pánikrohamjaid és, hogy a vérnyomásodat is hozzák rendbe, hozzad rendbe mielöbb!

    1. Köszönöm kedves Frédi, jól esik a támogatásod.
      A szisztolis 240-t ugye nem te méred magadnak otthon? Ez, bár bizonyára te is tudod, nagyon magas, ezt egyből le kell vinni.
      Hogy van-e összefüggés a pánik és a vérnyomás között? Lehet.
      Ezt a cikket találtam, itt egyértelműen megemlitik a kapcsolódást. http://hvg.hu/plazs/20071016_panikbetegseg_terapia
      Nagyon köszönöm a jókívánságaidat, neked is kiváló egészséget kívánok!

  2. A remisztö helyzet ellenere nagyon jo iras, olyan, mint egy Agatha Cheistie krimi, a vegeig nagyon spannend volt. Tudom, egy egeszsegügyi problemara nem ez a legnagyszerübb jellemzes, de nekem ez jött le. A vernyomasmeressel en is igy vagyok különben 🙂

    1. Azt volt Arany, egy krimi! 🙂 És köszönöm neked a véleményed. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .