A Valznerweiheren jártam, és azt is kiderítettem, hogy tud-e Mák Robi magyarul! :)

Herrlich!!! Mondja a német. Szuper!!! Klassz!! – mondjuk mi magyarul. De ez a nap nekem helyi nyelvi behatással herrlich volt. 🙂

Gyanútlanul ültem be délelőtt az autóba, igazándiból csak egy hátunk közepére nem kívánt nagybevásárlás volt tervezve, előtte egy új ingatlanajánlat körbevizslatása. Mivel a kameránk elég nyekk, állandóan számolnom kell azzal, hogy az aku elbúcsúzik, ezért megpróbáltam a lehető legjobb képeket készíteni. Apus finoman megjegyezte, hogy kíméljem a gépet, nem kell annyi fotó, de őszintén szólva nem értettem, miért. Hát nem mindegy? Ha kikapcsolja magát és elbúcsúzik akkor se érdekes, mert a fontos képek elkészültek

Aztán a munka után fura lett az útvonal. Hova megyünk?

Na ja, gondoltam még van valami elintéznivaló, nem is kérdezősködtem. Aztán amikor megérkeztünk a Valznerweiher-en a „Clubgeländén” (az 1.FCN sportklub területe) a dugig tele parkoló látványa gondolkodásra késztetett. Itt valami folyik! :)) Kiszáltunk és indultunk a „Fan-Shop” felé. Menetközben apus megjegyezte, hogy most aztán fogsz tudni beszélni a kis Mák Robival! Beszélni?? Mit? Hogy?

Ezen a napon nyilvános edzést tartott az 1.FCN, ez volt a meglepetés.

Az ég kékebb már nem is lehetett volna, a nap is nevetett örömében, rettenetesen élveztem! Istenem, a fiúk, a kedvenceim a közvetlen közelemben! Most már értettem miért próbálta apus óvni a kamerám akkuját! 🙂 A fijúkra kellett volna még kis kraftnak maradnia! :)) Sajnos menetközben kilehelte a lelkét, ezért kénytelen voltam a kisfiam telefonját kikölcsönözni a kezéből (mióta van neki egy ilyen nagyon modern, azóta érdekes módon soha nem felejti el mindenhova magával vinni, sőt be is van kapcsolva! 🙂 ), de az azért nem annyira tuti mint a kamera. (Jó, hogy ezt nem olvassa, mert egyből kikérné magának. Az ő kamerája sokkal több pixeles mint az én régi digikamerám. Lehet. )

2-3 TV-stáb is arrafelé ólálkodott, a FrankenTV-én kívül a Bayrisches Fernsehen és a SAT1 is helyszíni ripotban számolt be a nyilvános edzésről. Lehetővé tették a szurkolóknak (megjegyzem ez a Clubbnál nem ritkaság), hogy a hét folyamán a csapat edzéseit megtekinthessék. Indok volt rá a jelenlegi eufórikus hangulat a csapat példátlan menetelése miatt, és az, hogy kitört a húsvéti szünet az iskolákban. Ugye a hangulat kiváló, a szurkolók már egy jó ideje, a csapat viszont talán csak mostantól veszi egyre inkább elérhető állomásnak és nem távoli álomnak az „Europapokal”-t, azaz a részvételt az európa-ligában. Ahogy Christian Eigler (nekem ő az Eigler Pici, aminek az az oka, hogy amikor valaki ahogy én is, már olyan régóta szívvel-lélekkel szurkol a Nürnbergnek, annak már a játékosok igazi „ismerősei”, és ezek a fiúk szeretetből neveket kapnak. Eigler a Picikém. :)) )

Egy fotós-videós stáb is jelen volt, reklámfilmet forgattak az 1.FCN részére. Meglestem őket is. 🙂

 

A megérkezésünk első pillanataiban kiszúrtam magamnak azt a Clubberert, akit később a tévések meg is interjúvoltak. Nem volt nehéz felfedezni őt, a „testékszere” elárult mindent. 🙂

Voltak veszélyes helyzetek, főleg amíg az egyik kapu mögött álltam. Már röptiben elkaptam a lasztit a tekintetemmel, tudtam, hogy ide fog jönni! Azonnal cselekedtem persze. Fényképeztem és félreugrottam.  🙂

Aztán ahogy mindig minden jónak végeszakad, végetért a tréning is. Mehetünk haza…. Apus javasolta, hogy maradjunk még egy kicsit, így majd lehetőségem nyílik beszélni a Mák Robival. Áh! Én?!??! Hogy odanyomuljak én is a többi szurkolóval együtt?? Dehogy fogom magam égetni, hogyan nézne az ki! 45 éves néni létemre majd persze odaverekszem magam a szurkolók gyűrűjébe és natürlich, majd autogrammért sorbaállok! Ha! Ugyan nem! …de a vezérhangya már útrakelt. 🙂

Mák Robi magyartudása pedig nagyon is izgatott. A srác szlovákiából származik, korábban a Manchester City játékosa, jelenleg a Nürnbergé. Mellesleg a szlovák nemzeti válogatott tagja. A név, hogy Mák, hogy Robert, a szlovák származása felébresztett bennem egy gyanút: mi van akkor, ha a srác szlovákiai magyar? Na ja, ezt azért jó lenne tisztázni, ugyanis az egész interneten sehol se találtam erre vonatkozó információt és utalást.

Jöttek a játékosok. Érkezett Eigler Pici. Hmmmm…. már éreztem, hogy mozdulnom kellene, de beszariságom visszatartott. Á, ciki… 50 cm-re az orrom előtt kértek tőle emberkék autogrammot és fényképeszkedtek vele. Istenem, hát itt a lehetőség …. de nem. Lányos zavarom erősebb volt mindennél. Aztán érkezett Raphael Schäfer (a kapus). Odamegyek … nem megyek….. odamegyek … nem megyek …. végül is nem mentem. 🙂

Aztán érkezett A KEDVENCEM: Julian Schieber. Ekkor már mindegy volt, hogy ciki, nem ciki, nem érdekelt semmi, csak az lebegett a szemem előtt, hogy nekem kell egy kép!!

Aztán jött Dieter Hecking az általam (is) nagyon kedvelt tréner, akiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A szenzációs találkozások után már felbátorodtam és indultam lesre! Megkerestem a pálya szélén, a szurkolók gyűrűjében álló, autógrammot osztó és fényképeszkedő Mák Robikát.

Az összes gyönyörű hófehér fogával mosolygott rám és az arca csak és kizárólag kedvességről és jókedvről árulkodott. Nyoma se volt a türelmetlenségnek, idegességnek, pedig a tűző napon nyomtak le egy 2 órás tréninget. Nem. Az összes játékos kedves volt velünk nézőkkel, szurkolókkal. Örömmel és készségesen írtak alá pólót, clubtrikót, táskát, kezet és állták a sarat a 600-dik „Fan-fényképnél” is. 🙂

Ahogy már írtam meg voltam szentül győződve Mák Robi magyar származásáról, pontosabban azzal, hogy a családja a szlovákiai magyarok táborát gazdagítja, így biztosan beszél magyarul is.  

Sajnos Robi válasza a következő volt: just english and slowakisch. Sorry. :)) 

Mindegy. Egy tündéri srác. Lányok figyelem! 🙂 (Úgy értem fiatal lányok, nekünk Ötyéknek már egy hangyányit késő az igyekezet. 🙂

Figyeltem milyen kedves  Eigler Pici a gyerekekkel, a fiatalokkal. Az összes fényképezkedőt átkarolta, szimpatikus volt. Aztán megláttam a közelében azt a két srácot, akikre már korábban is felfigyeltem. Testvéreknek tűntek, de a fiatalabbon nagyon látszott, hogy sérült. Épp odaértek Eigler Picihez. Eigler automatikusan fordult feléjük, a kérésre máris a srác mellé állt, és picit átkarolta. Aztán elcsíptem a pillanatot. Eigler Christian ránézett a mellette álló srácra és egy pillanat alatt csekkolta a fiú állapotát. Amit láttam az megdobogtatta a szívemet. A focista még szorosabban fogta át a kis rajongója derekát, még közelebb kerülve hozzá, nagyon nagy szeretettel és tisztelettel. 

A képen Eigler Christian, de nem az említett sráccal látható.

Aztán a mindig vidám pillanatok. A „profi”, jól ismert törzsszurkolók, akik az összes játékost kívülről ismerik, nem hagynak ki egyetlen pillanatot se, a kapcsolatokat folyamatosan ápolják. Szó nélkül nem engednek lemenni senkit se az öltözőkbe a pályáról. 🙂 

A képen éppen Eigler Pici az áldozat.

Vicces volt az egyoldalú párbeszéd, amikor Julian Schieber került az urak célkeresztjébe. Apus iszonyú jókat vigyorgott rajta, később elmesélte nekem. A szurkolók közül az egyik igazi, brutal fränkische dialektusban beszélt-beszélt Schieber Lieblingemhez, aki persze született svábként (Stuttgartból) az egészből tuti semmit se értett. Apus rettentően élvezte a szitut, Schieber csak mosolygott és bólogatott. Állítja nem értette a bácsit, maximum a mondatok végi „Gell??? ” kérdésekre reagálva bólintott. :))

Aztán már csak egy állomás volt hátra, a híres-neves Stuhlfauth-Stuben. ( A Glubb területén működő vendéglátó egység)