Embermesék

Nézzenek oda, a frankok lenyúlták Szent Erzsébetet!

A Frank Svájcban, azon belül Pottensteinben az elmúlt 15 év alatt már többször jártunk, de még soha nem jutottunk fel a várba. Nem, mert elég volt mindig Pottenstein környéke, ami varázslatos! Cseppkőbarlang, tavak, hatalmas sziklák, erdők, hegyek, minden adva van a feltöltődéshez, az aktív pihenéshez. És persze az isteni sörök! Az elmúlt hétvégén egy pottenstein környéki10 km-es gyalogtúrát terveztünk, de a programunk időileg másképpen alakult. De ragaszkodtunk az eredeti célhoz, Pottensteinbe megyünk, ha törik, ha szakad. Túra helyett menjünk fel a várba, ott még úgysem jártunk. Ahogy kapaszkodtunk fel a hegyre, már feltűnt az első Erzsébetes tábla: Elisabethweg zur Burg/

A sziklák birodalma

A “Frank Svájc”, azaz a “Fränkische Schweiz” egy mesebeli vidék. Tele fákkal, sziklákkal, lélegzetelállító tájakkal, patakokkal, kis folyókkal, barlangokkal, várakkal, várromokkal, történetekkel. Pont ilyennek tudnám elképzelni a tündérek, koboldok és legendák országát. Ráadásul hihetetlen jókat lehet arrafelé enni, jóféle sörük van és nagy-nagy szerencsénkre Nürnbergtől nincs messze. Sajnos ez a Fränkische Schweiz a motorosok mekkája is egyben. Érthető, ezeken a gyönyörű tájakon élvezet az utazás. De néhány elmebetegnek, önkéntes szervdonornak nem elég a sebesség, belehúz. A múlt vasárnap egy ilyen idióta került el bennünket olyan sebeséggel, hogy még a velünk utazó plüssállat is beleborzongott. Képzeljetek el egy bakonyos szerpentint, ahol

Vidám élet a várban … na de addig! :)

De nehogy szomorúságba döntsek másokat is, jöjjön most valami kellemesebb téma! Térjünk vissza a múlt vasárnapig! A vasárnapi kirándulásunk persze nemcsak lélekgyógyító, simogató volt, hanem vidám, sőt néha röhögésbe fulladó! Bármennyire is ronda a szó, hogy “röhögés” akkor is a legfontosabb. Nevetés, röhögés, e nélkül nincs élet. Szerencsém van, tudok nevetni, és nemcsak másokon, magamon is!  Egyáltalán nem sértődöm meg, ha a hegymászás közben én maradok legutolsónak a meredeken, a többiek pedig a “csúcson” (unatkozva, rám várva), a nyelvüket rajtam köszörülve, széles mosollyal kérdezik, hogy na? Megy? :))) – Dehogy megy! – és vigyorgok rajta magam is.  – Jönnék én