Embermesék

Zenék a gyerekem szobájából

Az óvodás, kisiskolás évek a hupikék törpikékkel (… egyszer Bécstől-Győrig a törpöket kellett végig hallgatnom, ez volt az ára annak, hogy az óvodáskám elviselje az utat. Ketten utaztunk, ő és én. Dupla stressz. Autóvezetés és a törpök.) és Schnappival a krokodillal egy más világ, hagyjuk is nyugodtan. Olyan tizenvalahányéves kortól kezdett lassan alakulni a zenei érdeklődése, indult el felfedezni a dallamok világát. A mindent elöntő kötelező sz@r (mint az Energie rádió és társai) sajnos egy picit őt is megérintette, a kötelezőnek diktált langy zenéket szeretnie illett minden tininek, ez szólt nála is. Az volt az “in“, amit a tömeg fogyaszt,

Ami generációkat választ el (és kollégákat idegesít)

Ez a zene. Mi más tudna ennyire idegesítően, dühítően közénk állni, közénk a szüleinkkel, gyerekeinkkel, ismerőseinkkel? Az idegesítővel nem túloztam, mert van zene ami annyira idegesít, hogy nem tudok másra koncentrálni. A korábbi irodánkban (hatalmas, hat iróasztalos) egy ideig, inkább tiniknek zenét sugárzó rádió zenéje ment, iszonyatos volt a plafon hangszóróiból lefelé áradó tuctuc és monotónia. A legrosszabb az óránként ismétlődő nóták sora. A Hello-t az aktuális angol (vagy ami? ) sztárnénitől, Adeletől talán nem gyűlöltem volna meg egy életre, ha nem hallom olyan gyakran. Az irodában néhány kollégával kéz a kézben álltunk ki az adélék elhalgattatása mellett és sikerült.