A lehető legnagyobb hibát követtem el. Meghunyászkodtam egy olyan embernek, aki erre érdemtelen volt. Ráadásul tisztára olyan érzésem volt, mintha még valaki lenne bennem (egy másik entitás) és ez a valaki állandóan lenyomna az akaratával. Mit is akarok mondani? Bizonyos szitukban tudtam jól, mit nem lenne szabad mondani, illetve tenni, de ez a gonosz valaki, vagy valami daffke kimondatta, ill. megcsináltatta velem. 🙂
Például: Schatzi tök hülye volt az internethez, azt, hogy esetleg egy telefonszám után lehet keresni egy adatbázisban, ez a kósza agyában meg se fordult. Amikor pedig egy érdeklődőtől csak egy név és telefonszám állt a rendelkezésére, akkor azon elszüttyögött egy ideig, morgolódott, de megoldást nem ismert a problémára. Èn viszont ismertem, mivel használtam a www.klicktel.de oldalt, ahol visszafele, azaz telefonszám után is lehet keresni. Ültem Schatzinál és a „józan eszem” azt diktálta, hogy ne áruljam el neki, mert nem szabad a konkurrenciát okosabbá tenni, de érthetően szomjaztam az elismerésre, hogy bizonyíthassak és ez a valami „bennem” 2 pillanat alatt felállított a helyemről és odacipelt a Nagyságához, ahol is alázatosan és roppant udvariasan kegyeskedtem felhívni a figyelmét az említett oldalra. Ekkor már tele voltam jóindulattal, de komolyan! Rettenetesen meg akartam felelni és magamat „pótolhatatlanná” 🙂 tenni. Viszont a nő reakciója állandóan egy arculcsapás volt. Természetesen talált a mondandómban javítani valót, ezzel kezdte. Ès vigyorgott hozzá lesajnálóan. Ebben a buta vigyorában pedig benne volt minden, de elsősorban a primitív, nyelveket nem beszélő, elmaradott keleti blokkot magasból lenéző Übermensch önelégült pimasz mosolya. Komolyan mondom, mint egy vödör hideg víz! Ilyenkor pedig nem lehet kérem coolnak maradni és frappánsan visszaszólni ilyenkor csak arra lehet figyelni, hogy a tüske, ami éppen elérte a lelkemet ne nagyon fájjon. Ès lehetőleg nem nagyon feltünően zavarban lenne, és vörösödni és kurva kellemetlenül érezni magamat. Ezekben a helyzetekben éreztem pontosan a felém irányuló gonoszságát ennek az ördögi nőnek. Ès persze haragudtam magamra, hogy mi a szarnak kellett elárulnom neki a klicktelt, vagy megmutatni, hogyan írunk SMS-t a mobiltelefonjával (!!!! bizony, ilyet se tudott) , vagy minek meséltem el neki ezt, vagy azt, hiszen tudhatnám, hogy a válasza fájó lesz.
Roppant érdekes módon, néha valami megszállta és szinte éreztem, hogy mennyire bír, becsül, kedvel. Volt egy nap, nem sok hiányzott ahhoz, hogy átöleljen. De a vége felé az efféle szeretetmegnyilvánulásaitól már szinte féltem, ugyanis a negédes bájcsevelyből minden átmenet nélkül élesen és kegyetlenül csapott át Pszichó néni a „Frau X, készen van már a munkával? Azzal kéne ám foglalkozni ….még nagyon sok mindent meg kell csinálnunk” helyreigazításokba. Leforrázó volt ismét a helyzet, ugyanis az esetek 80 %-ban ő kezdeményezte a beszélgetést, ő szólt hozzám, kérdezett, nekem meg illett, kellett válaszolnom. Ugye ilyenkor elkerülhetetlen volt a német nyelvtanra való újabb utalás …..stb. :))) (Istenem, de sokszor seggbe tudtam volna rúgni ezt a banyát!:)) Kínosan ügyeltem arra, hogy folyamatosan munkával legyek elfoglalva, nehogy azt mondja lusta vagyok, vagy lazsálok. Szükségleteimet minimálisra visszaszorítva húztam az igát, biztos voltam benne, hogy mindent kontrolál. Igyekezetem ellenére (ahogy már korábban írtam) továbbra is a Nyuszi és a Róka esete forgott fent. Ha volt rajtam sapka ha nem, ha volt füstszűrős cigim ha nem, kaptam.
Otthon sokszor csak Pszichopatának hívtam, okkal. 🙂 Különben az egész, ott töltött időszak alatt újra és újra beleestem a jóindulatuság hibájába, 100 pofon se használt. Alapjában véve nem vagyok az a típus aki hagyja magát, de ott Schatzinál valami fura dolog történt. A gonoszságát háboríthatatlanul kiélhette rajtam. Talán valamilyen karmikus feladatunk lehetett egymással, egy korábbi életünkben csúful kicseszhettem vele, és most bosszút állt! :)))
Tanulság mindenkinek: soha ne hagyjátok amit én, hogy valaki az önbecsülésetekben ilyen mély sebeket ejtsen mint nekem Schatzi. Hibás vagyok, hogy az állandó piszkálását nem tettem szóvá, hogy a hibáit amiket vétett nem neveztem a nevén, és nagyon is felróható saját magamnak az, hogy a Pszichó néni kritikáit egytől-egyik elfogadtam és komolyan is vettem. Mélyre taszított, sikerült neki. A hibás pedig én voltam, hogy hagytam és mindezt büntetlenül megtehette. Ez a történet így leírve egy kicsit komolyra sikerült, de élesben is az volt.
