Embermesék

Múzeumi híradó 6/6 – Gyerekeink és a játékkonzolok

Körbejártuk a kiállítást. A végére teljesen kiszáradt, már-már porzott a torkunk, egy suttyantásra ledöntöttük egy-egy üveg almafröccsöt.  

(off:  Fontos információ a Nürnberg-i múzeumokba készülőknek, főleg a csajoknak, mivel az ilyen elsősorban nekünk lényeges: a DB Múzeum kicsit zúgos, egy pulcsit azért hagyjatok magatokon, de a kabátot mindenképpen tegyétek be az egyik zárható kisszekrénybe! Viszont az Industriekultur múzeumban úgy fűtenek mint az angyalok, semmiképpen ne menjetek be oda kapátban!  uff! )

Vasárnap lévén nyitva állt a gyerekeknek szánt kísérletezős terem és az abból nyíló komputeres játékterem. A kisérletezősön most ugranék, gyerünk a PC-játékokhoz! Van ott régi és új. Atari, Commodor (és nem a hosszúszőrű kommondor 😉 ) és persze a jelenlegi high-tech herkentyűk, egy Wii-vel az élen. 
A teremben gyerekek. Sokat közülök egyáltalán nem láttunk a múzeumban, csak itt ülnek. 
Egy szőke kisfiú küzd a Wii-vel egymagában. Profi. Teniszezik, golfozik, csak játszik egyfolytában. Rám néz, összeakad a tekintetünk. Végül is szeretném, ha már abbahagyná és más is, szóval ha mi is kipróbálhatnánk a játékot, de egyből elszégyellem magam. Szegény kisfiú, nehogy félreértse a nézésem! Csúnya felnőttek biztosan azt akarják, hogy menjek innen …. olvasok a kisfiú gondolataiban, és nem tűr halasztást az azonnali reakcióm. Kisfiúra rámosolygok, megdícsérem milyen ügyes és rögtön elfordulok tőle, lehuppanok egy akármilyen géphez flippert játszani. 
Még csak az kéne, hogy szegény gyerek ne tudjon játszani! Ejnye! A felnőtteknek az a dolguk, hogy szépen várjanak a sorukra, nem élhetnek vissza az életkorukkal és a méretükkel.
Próbálgatom a flippert, nézegetek egy másik régi (úgy emlékszem tököm-bökömnek hívtuk) játékot. Azért tököm-bököm, mert a palinak egy várfalon, bástyán kellett átsettenkednie a kiránylányig. Az útját nehezítve jöttek innen-onnan nyílvesszők, illetve egy nehezebb résznél a bástyafokokban megbújó katonák a felfelé lendített lándzsájukkal kvázi tökönszúrták a fickót, aki aztán még kétszer meghalhatott a gameoverig. 
1986 körül jártam az akkori cégünkkel egy Sopron-i kiállításon. A szomszédunk standján volt egy igazi számítógép is. Játszhattunk egy játékkal, megengedték. Lázas izgalommal próbáltuk a játékot újra és újra, ez volt a csúcs, amit addig láttam. Fantasztikus játék volt. Melyik? Most tessék röhögni: a klasszikus “kigyós” Snake játékot nyomtuk lelkesen. :)) Aztán 87-körül saját irodai számítógépnek örülhettünk a munkahelyemen. Az áttörést a Tetris hozta. Imádtuk. Mindenki. Voltak is viták, ezért bevezettünk egy rendszert. A kollégák a reggeli érkezés sorrendjében vezethették fel magukat egy listára, ami aztán feketén-fehéren megmutatta, hogy ki, ki után jön a tetrisben! 🙂 A főnökünk néha csodálkozva állapította meg, hogy a szerződésrögzítő programnak pont olyan hangja van mint a Tetrisnek, bár ha azt  mondom, hogy éppen szerződést rögzítek, akkor az biztosan úgy van, de a hangja akkor is furcsa! :))) Olyan jókat tudtunk nevetni régen, főleg ilyen jópofa emberekkel mint amilyen a főnököm is volt.

Közbe-közbe visszafordulok a Wii-hez, de a kis szőke srác még mindig nyomja lelkesen. Mit tehetünk? Várunk tovább. 
Újabb játékokat próbálok ki, de őszinte vagyok, ezek már tényleg nem olyan érdekesek. Csak retrók.
Elcsípem a teremőr pillantását, aki már kicsit neheztelően pislant a Wiis srácra, láthatóan ő is unja a banánt.
Na jó, elég ebből, kezdem én is unni. Hol vannak ennek a gyereknek a szülei? Nem igaz, hogy nem veszik észre, hogy már mióta játszik a gyerekük ezzel a játékkal?!?!  Mások is szívesen játszanának vele! Körbenézek. Cöcöö, itt nincsenek felnőttek. 
Demonstratíve félkaréjba rendeződünk a Wii-s, egyre unszimpatikusabb kölök mögött és tüntetően várunk. Nem, nem piszkáljuk a gyereket, csak várunk. Aztán már nem bírom és megszólítom.
“Figyi, ha már nem akarsz játszani (ha-ha-ha!!), akkor szólj, mi jövünk utánnad.” – veszem kezembe az irányítást. Ha jól látom, a teremőr bácsi mosolyog a bajsza alatt. 
Szőke gyerek a pszichológiai nyomás alatt megroppanva feladja. Elengedi a konzolt. 2 lépésre állunk csak, de majdnem “baj” történik. 3 mini, akik addig egy borzalmasan hangos és hülye autóversenyzős konzolon törték egymás autóit ripittyává, fénysebességgel pattannak fel a székekről és célozzák meg a Wii-t. Na, ezt már nem! Nana, gyerekek, majd utánnunk. Mi eddig vártunk.
A három gyerekből az egyik egy vöröshajú kislány. Ránézésre és hangzásra is óvodás lehet. Bár ő a legszívósabb közöttük, már nem ül vissza, elkezd körözni körülöttünk mint a vércse. 
Körülnézek, remélem a szülei nem értették félre a szituációt, de nem látok senkit se. Szülők se távolban, se közelben. Fura.
Játszom a fiam ellen. Tenisz. Páros. A 3. menetnél járunk még mindig fogalmam sincs, ki mikor jön. A gyerekem magyarázza, de semmi eredménye. Nem értem, nem tudom követni.
Kisvörös legugol, feláll, közelebb jön, arréb lép, vár.
Idegesít.
Feladom. Mégiscsak a gyerekeknek van ez a játék, nem a felnőtteknek! Odaszólok Kisvörösnek, aki szinte a sejhajomban álldigál. 
– “Szeretnél játszani? Gyere, állj be helyettem!” 
A teremőr karbatett kézzel, rezzenéstelen arccal követi a fejleményeket.
A fiam rámnéz, elhúzza a száját, a tekintetében benne van a neeee, szuper, most mit csináljak ezzel a pisissel?
Vöröske mind az öt évével profi. Ellentétben velem, ő tudja, hogy ki-kiután következik, de hála isten nagyon béna! 🙂 Aztán közli, hogy nem akar teniszezni, ő golfozni akar! 
– Majd játszol kicsit később golfot, most ez a kisfiú van soron tudod? – veszítem el a türelmemet és a fiamra mutatok
Kisvörös csalódott, engem meg nem érdekel. Már nem keresem a szüleit, mert tudom, hogy nincsenek ott.
Ez volt az a lélektani pillanat, amikor a Teremőr, marha nagy szimpátiával a hangjában megszólított.
– Itt játszanak már órák óta. Idejönnek a szüleikkel, azok itt leteszik őket, aztán a fene tudja merre járnak. A gyerekek egyből ide futnak és legszívesebben ki se mennének. Az idejáró gyerekek nagyrészének van otthon is Wii-je, I-phone – ja, mesélik és látszik is a játéktudásukban. Ezek a gyerekek nem mennek be a múzeumba, nem érdekli őket, ők csak itt játszanak. 
– Ez rendszeres? Jellemző? -hüledezek
– Sajnos igen. Nézzen csak oda fel! – mutat fel a galériára. 
– Látja ott az a férfit? Na ez a pali már két és fél órája játszik ott a fiával együtt! Örület! Nem csinálnak semmi mást, csak annál a konzolnál ülnek és játszanak-játszanak. 
Figyelem a hapsit. Tényleg röhejes. Apait-anyait beleadva, halál komolyan, rezdülés nélkül játszik. Èletre-halálra. Fején baseballsapka. Közben a fiának instrukciókat ad. Nem néz rá, a szemét le se veszi a hatalmas kijelzőről. Csak játszik, ő most nem a fiával levő apuka, ő egy játékos. 
Azon gondolkodom, hogy tudnék-e ekkora hülye lenni. Megállapítom, hogy nem. 
Teremőr (most már barátunk) rámkérdez. 
– Látta tegnap a DSDS-t? (Deutschland sucht den Superstar = csillag születikhez hasonló tehetségkutató verseny)
– Dehogy láttam, nem nézek én ilyet, kár az időért! Még megemlíteni is kár!
– Na látja! Ezek a gyerekek itt – és körbemutat a teremben – kivétel nélkül nézik a müsort. Sőt! Tudják mi történt benne, kik a szereplők.
– Ùristen, hiszen ez késő estig megy a tévében és néha elég durva megalázó vélemények hangzanak el a zsűri, elsősorban Dieter Bohlen szájából. 
– Az az. De ezeknek a gyerekeknek ez a mérce. Sztárrá válni, képernyőre kerülni, ez a leghőbb vágyuk. Ezért is szeretik ezt a szart. 

Az DSDS kapcsán. Komolyan érdekelne sok emberke esetében, hogy nekik nincs családjuk? Nincs egy barátjuk, vagy egy őszinte anyukájuk aki azt mondja, hogy Józsikám, szeretlek imádlak, a gyerekem vagy, de kérlek ne röhögtesd ki magad, nem tudsz énekelni! Életreszóló sebeket ejtenek majd rajtad azon a válogaton kell ez neked? 
Kegyetlenek a csatornák, a nézettség érdekében bevetnek mindent. Porig aláznak embereket élő adásban, és ezt imádják a népek. Jönnek a dögszagra és ezzel emelik a nézettségi kvótát. 

A Teremőrrel folytatott kis diskurzusunk éppen elérte Dieter Bohlent, akit nem szeretek. A zenész Dieter Bohlen még nem zavarna (persze csak akkor, ha nem kéne hallgatnom a zenéjét. A puncimókus fiútrilláktól írtózom, márpedig nincs Bohlen szám magas cén vinnyogó hapsik nélkül). De Bohlent, azt az arrogáns, unszimpatikus és beképzelt palit, akinek a nőügyei nélkül nincs nap, azt ki nem állhatom. Az egyre öregedő zenész és az egyre fiatalabb barátnői kapcsán lassan Bohlennek se nőügyei lesznek, hanem pedofil történetei. 🙂 Na itt tartottam gondolatilag, amikor elkezdtünk Bohlenezni. Èppen készültem bevetni a még Bochkor Gábortól hallott jópofa sutkát, miszerint a Modern Talking volt Németország legnagyobb ellenséges csapása a II.világháború óta, de a derekam környékén egy enyhe nyomásra lettem figyelmes és pillanatok alatt kapcsoltam.
Apus már ismerte a poént és figyelmeztett. 🙂 Figyelmetlen voltam, nem vettem észre, hogy a kolléga szereti a zenészbácsit.
És egyből elhallgattam. Jól tettem, mert a Teremőr olyan magaslatokba szárnyallt Bohlen hátán, amikből nagyon nagy szívtelenség lett volna lerángatnom. A micsoda zseniális művész, az egyedül épített fel mindent és az elsöprő nemzetközi siker környékén csak hallgattam és bólogattam.  Jóvanna. Nem kell más örömét elrontani.

Elbúcsúztunk Teremőr barátunktól. Menet közben megkérdezte, hogy melyik az én gyerekem. Rámutattam. 
– Több gyerek nem tartozik magukhoz?
– Nem. Csak ő.
– Látja a többit? Senki nem jelentkezik értük. Itt golyóznak már órák óta és nem hiányoznak senkinek.
Teremőr érthetetlenül megcsóválta a fejét és sóhajtott egy mélyet. Egyáltalán nem rosszindulatúan, csak tényközlősen. Mert ezek tényeg és szomorúak.
A modern high-technika, PC-ék, elektronikus játékok a felelőtlen szülőkkel kézenfogva jelentik a legnagyobb veszélyt a gyerekekre. Önmagukban kevésbé ártalmasak. Egy gyerek soha nem fogja magától kikapcsolni a kütyüket. Erre lenne való a szülő. Aki ráér a gyerekére. 
Esetleg el is vihetné egy múzeumba. 🙂

A helyszín
Fotó: René Meyer  http://www.spielenutzen.de

A múzeumi híradó sorozatom 2 nürnbergi múzeumban, a Közlekedési és az Ipartörténeti Múzeumban szerzett élményeinket foglalja össze 6 részben.

http://embermesek.blog/muzeumi-hirado-1/

http://embermesek.blog/muzeumi-hirado-2/

http://embermesek.blog/muzeumi-hirado-3-nuernberg-industriekultur-museum/

http://embermesek.blog/muzeumi-hirado-4-nuernberg-industriekultur-museum-utolso-elotti-resz-2/

http://embermesek.blog/muzeumi-hirado-5-nuernberg-industriekultur-museum/

http://embermesek.blog/muzeumi-hirado-6-gyerekeink-es-a-jatekkonzolok/

2 thoughts on “Múzeumi híradó 6/6 – Gyerekeink és a játékkonzolok

  1. igen, sajnos előre éreztem azt, hogy a gyerekek önállóan csatangolnak abban a teremben.
    ki a fene tanítja meg őket a mértékletesség fogalmára?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .