Gyerekem ért magyarul. Ért. Majdnem mindent. Latinból is megszerezte a großes Latinumot, azaz a nagy latin vizsgát, de a latin nyelvet nem beszéli. Azt mondja ő az élő példa arra, hogy ez a fenomén létezik: megtanultál egy nyelvet, mégsem tudod.
Sok-sok seggeléssel, tanulással bevágta kívülről a ragozást, az eseteket, a szavak összes lehetséges jelentését (hú, a latinban ez nagyon nehéz), tehát megtanulta a nyelvet, ami mégsem lett az övé. Nem beszéli. Talán nem is érti. (bár a latin esetében nem kimondottan beszédről van szó).
A magyarral is kicsit így áll, de ezt megbotránkozás nélkül csak a benfentesek értik, ugye Arany!
Passzív nyelvtudás, asszem így hívják azt amije van. Sok mindent ért, ismer, de alkalmazni nem tudja. Hiányzik a gyakorlás, a használat.
Viszont oltárira meglepődtem, az utóbbi időben a fiam szinte mindent ért. Egál mit mesélek, nincs már homlokráncolós, idegenkedő arckifejezéses visszakérdezés, hogy was heißt das? A gyerek ért engem. Érti a szlenget, a viccet, a magyar nyelvet.
Beszélni nem szokott magyarul, de már nem jönnek hülye visszakérdezések a mondataim után. Azt hiszem elértünk egy újabb mérföldkőhöz. Pezsgőt!
Persze ez visszafelé is igaz. Én is értem őt. Sőt, egyre inkább értem. Ma délután vele indultam kameranézőbe.
– André mehetünk?
– Ja sofort, ich muss noch meinen Linsensauger holen!
– Mit?
– Den Linsensauger!
– Micsodát?
– Linsensauger!
– A mit?!
– A biszbaszt!
– Ja! Oké!
mert így már én is értem. A kontaktlencséjéhez tartozó applikátorról van szó, a kis szipkáról.
Mert magyarul azért csak-csak könnyebb.