Ezzel biciklizek a családom agyára már régóta. Olyasmit képzeljetek el, mint a bazi nagy görög lagziban, amiben az öregúr már-már paranoiásan csak arról papol, hogy minden a görög kultúrából, a görög nyelvből ered. Bármiről le tudja vezetni annak görög eredetét. Fárasztó. Na így van ez nálunk is kicsiben. Minden magyar vonatkozású hír megdobogtatja a külhonban élők szívét, a hozzám hasonló kis „zenzibilek” szívét és lelkét meg főleg, amiket biztosan elég idegesítően, túláradó buzgalommal élek meg. Mintha én személyesen lennék az érintett, akiről a hírek szólnak. A boldogság, istenem, egy magyar! Az elején még nem is vettem észre az überrakcióimat. Egy vegyes házasságban, társaságban pedig nagyon kell vigyázni az egészséges sovinizusra, illik a másiknak is tért hagyni a könnyes szemű, hazával, kultúrával kapcsolatos történetekre. Szerintem én nem sok lehetőséget hagyok a páromnak, mert mit akar egy 80 milliós, meg ekkora ország, persze, hogy vannak énekesei, művészei, politikusai, stb. de kérem, mi magyarok olyan kevesen vagyunk, a rólunk szóló hírek sokkal fantasztikusabbak. Nem?
Tény, hogy mi magyarok valóban nagyon kis kreatív nép vagyunk, elődjeink nyomai a világon mindenhol fellelhetőek, legyen ez a történelemmel, sporttal, tudománnyal, művészettel kapcsolatos, de bitte, melyik nép nem rendelkezik nagy nevekkel?
Nem is tudom mikor csúszott át ez az egész hejehuja a visszájára, én nem azt mondom, hogy a családom kinevet, hanem azt hogy nevet, amikor megint egy újabb magyart, vagy magyar származást találok és boldogságos örömmel magyarázom nekik, hogy már megint valaki, valami Magyarországról. Ők már tudják (vigyorognak is eleget rajta), hogy mindent magyar talált fel, de legalábbis Magyarországról jött. Ha valamit mégsem egy magyar talált volna fel, arról pedig előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy valahogyan mégiscsak magyar származású. A fiam már rájött a majdnem szabályra, sok-sok kifejezés végződik magyarul i-re. A bécsi Praterben lelkesen nyugtáztam, hogy a Schweizerhausban kapható Rohscheiben-t naná, hogy ismerem, bár nálunk rósejbni-nek hívják. A fiam örömmel konstatálta, bizony, újabb példa, hogy a magyarok mindent ismernek, csak annyi a különbség, hogy i van a végén. Véleménye szerint meglehet, hogy ezt is egy magyar találta fel rósejbniként és a butus osztrákok ellopták az ötletet, kicsit módosítva a kifejezésen. (És ilyenkor hahotázik a két pasi. Értitek?)
Persze nem szabad ezt komolyan venni, mi mindig hülyülünk. A nagy nemzeti öntudat ha kibuggyan belőlem, akkor azt a családom nem elfojtja, csak visszatereli a medrébe. De ne izguljatok. Egyfolytában jövök a magyar találmányokkal. Addig nem nyugszom, amíg nem győzök.
A párom már néhányszor felhívta a figyelmemet osztrák fórumok, újságok vicces hozzászólásaira, amikből kitűnik, hogy az osztrákok is tisztában vannak vele, a magyarok mindent tudnak és minden Magyarországról származik.
De el tudjátok képzelni a helyzetemet, igaz? Na most egy ilyen ellenszélben azért elég nehéz a dolgom. Itt van mindjárt egy, a magyarok találmányairól szóló videó. Megnéztem. Szívem megtelt melegséggel. Jé, hát ezt nem is tudtam. Ezt is egy magyar találta fel? Jééé, tényleg, a golyóstoll! Na meg a dinamó, persze! És rettentő büszkén próbáltam a családomat odaültetni a számítógép elé. Csak annyit mondok, annyira felhúztak, hogy dafke lejátszottam maximális hangerőn egy komplett James Hunter koncertet, LGT számokat, Zoránt, Demjén és persze a valaki mondja meg-et, had tanuljanak belőle, velem nem lehet szórakozni!
Magyar eredet, magyar ősök, ez a téma nálunk igencsak (itteni divatos kifejezéssel élve) „in”. Mert nem fogjátok elhinni, de tényleg mindenhol felbukkan egy magyar vonatkozás.
Tessék!
Német bestseller könyvek listáját vezette Timur Vermes könyve, az Er ist wieder da (újra itt van) cimű könyv, amiben Hitler a mai idők Berlinében újra magához tér. Szenzációs humorú könyv, érdemes elolvasni. (magyarul is megjelent). A szerző nevét olvasva mindjárt felszisszentem: Vermes? Tuti magyar! És valóban, a szerző apukája magyar, anyukája német.
Vagy itt van a németek nagy sláger sztárja, Freddy Quinn. A párom azt mondja, hogy mivel akkortájt senki nem tudta, hogyan kell helyesen írni a „qvint’, így egyszerűen csak Freddynek hívták. Freddy 1931-ben Bécsben született (eh kloar) de isten tudja miért, karrierje egyik előállomása itt volt a Nürnberggel szinte teljesen összenőtt (de csak építészetileg! A különbség, a csipkelődés maradt! 🙂 ) Fürthben, a Zum Gelben Löwen-ben. Ezt sokan nem tudják. Freddy az épület aljában levő lokálban pincérkedett, fent egy szobában lakott és hátul a bárban néha fellépett. Mivel Freddy papája ír származású volt, akivel egy rövid ideig amerikában is élt, a srác második anyanyelve az angol volt. Elbeszélése alapján, Hamburgba szeretett volna eljutni, de előtte tett egy kanyart Fürthben. Miért Nürnberg, illetve Fürth? Mert annak idején itt állomásoztak az amik és ő nekik szeretett volna játszani. Próbáltam keresni valami jó kis zenét tőle, hogy belinkeljem ….., de hogy is mondjam. Inkább kihagynám az élményt. Namost, ez a Freddy Quinn, aki születésekor a „Franz Eugen Helmuth Manfred Nidl” nevet viselte (nehéz gyerekkor, bizony), hol volt a háború alatt? Természetesen Magyarországon! Bizony! Bécsből Magyarországra küldték, az akkortáj minden országban hasonlóképpen működő, „mentsük a gyerekeket vidékre” mozgalom keretében. Ugye a városi gyerekek vidéken azért nagyobb biztonságban voltak. A Sárga Oroszlánhoz, a Zum gelben Löwen lokál amúgy ott Fürthben az egyik kedvencünk. Ott megállt az idő. A sör pedig isteni. Megér egy látogatást. A honlapjuk Freddy Quinről: klikk
Freddy zenéje helyett, inkább megmutatom a sárga oroszlánék sörét és az uzsonnára való hidegtáljukat. Mondom, hogy nagyon ajánlom.
Aztán itt van a nürnbergi Petzengarten, egy klassz kis étterem és szálloda. Családi ebédekre jellemzően odajárunk, a párom anyukáját nem tehetjük ki annak a sokknak, ami akkor érné, ha a mi törzshelyeinkre kellene betérnie. Petzengarten mindig egy színvonal, remek konyha, jó kiszolgálás. Az étlapon és a weboldalon is olvasható az étterem története. Tegnap ott jártunkkor újra rápillantottam az egyik felfüggesztett régi képre, amire pergamenszerű papíron, régi német betűkkel jegyezték le az étterem történetét. Egy pillanat alatt szemembe ötlött egy város neve, a szülővárosomé. Sopron, amit németül Ödenburgnak hívnak. A Petz bácsi, aki után a Petzengarten a nevét kapta, kérem szépen magyar! 1863-ban Sopronban született, amit ugyebár az osztrákok is viccesen, Burgenland fővárosának tartanak.
A családom persze szélesen vigyorgott, de főleg én! Alles kommt aus Ungarn, mondom én, hogy minden Magyarországról jön! Még a frank konyha is. (Ezt az utolsó mondatot persze én se gondoltam komolyan, de igen jó piszkálni a többieket, élvezet!)
Gyorsan megnéztem az étlap hátoldalán szereplő leírást és a weboldalukat, majdnem a segédeimért küldettem. Minimum egy jogorvoslatra szükség lenne, micsoda szemtelenség kérem, elhallgatják a Petz bá’ származását. Tessék kérem megnézni és összehasonlítani. Na?
Itt a weboldal: ahol persze elhallgatják azt a Sopront: klikk , Itt pedig a bizonyítékom az ungarische Abstammungra.
Tovább is van! Mondjam még?