Pedig olyan szépen elképzeltem! Végre egyedül leszek itthon pár napig, hatökörrel se fognak tudni visszatartani a blogírástól! De nem ám! Egész múlt héten nem ment ki a fejemből a Faber-Castell család, rettentő régóta tartozom az utolsó, a befejező résszel. A 8.generáció nem más, mint a kedvencem, a gróf, aki miatt belevágtam a család történetébe. A róla szóló információkat szerettem volna (hangsúly a volnán) végre megosztani.
Már rosszul kezdődött. Először is nem találtam (még most sem) az anyagot a grófról, amit pedig biztosan tudok, hogy össszegyűjtöttem. Valahol itt kellene lennie a lakásban, de azt hiszitek előjön? A januári halálhirét követően a róla szóló újságcikkeket, valamint a temetésről, búcsúzásról hírt adó egész oldalas gyászhíreket mind kivágtam az újságból, ez száz százalék. De nem lelem.
Továbbá, hazavágta magát a számítógépem Ezen nem lepődöm meg, hiszen én mindig csak a fiúk által levetett darabokat kaptam meg, soha újat, mert voltam mindig olyan ökör, hogy ilyeneket kántáltam: dehogy kell nekem új számítógép, nekem jó lesz ez is, amit te/ő korábban használtatok. Dehogy veszünk nekem is, hát kinek van erre pénze, felesleges luxus! (mondjam, hogy ez volt a lehető legnagyobb baromság, amit az elmúlt években elkövettem? Mondom.) Gyerek, apus, modern, gyors laptoppal, én meg a régebbi asztali számítógéppel (mert így hívják irodalmiasan), ami ha autó lenne, akkor könnyebben le tudnám írni. Hengerfejes, folyik belőle az olaj, felforr a hűtővize, pattogzik le a festése és sokszor nem veszi be a harmadik sebességet.
Ez azért így nem volt szép tőlem, mert tényleg nem a fiúk tehetnek arról, hogy nekik van, nekem meg nem kellett.
Szóval beütött a krach, ahogy már írtam, berosált a gépem. A családom pedig készült Bécsbe. Laptopostól. Próbálkoztam a gyermeknél, mi lenne, ha itt hagyná nekem az övét, de úgy nézett rám, mint egy marslakóra. Már a kérdésem is nonszensz volt. Bist du deppert? És láttam, hogy tényleg sokkolta a kérdés. Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni egy 16 évestől?!
Tudtam, nincs időm. Pánikszerű mediamarkt látogatás után egyre biztosabban éreztem, ebből baj lesz. Apus szavait nem tudtam kiverni a fejemből. Márpedig ő egy helyi kis számítógépes szakbolt tulajdonosának véleményére ad, aki szerint az ilyen mediamartokban, meg saturnokban kapható számítógépes kütyük mind szarok, mert nem úgy vannak összerakva ahogy kéne, nem a valós igényeknek. Vagy a grafikkártya, vagy a nemtommi szar benne, nem szabad őket megvenni. Ő összeállítja nekünk a legjobb minőséget az adott árért. Tényleg rendes kis fószer, többször vett nála a párom gépet és szervizelni is hozzá hordja a régieket. Na de nekem nincs időm, nekem azonnal kell egy laptop! Ezt pedig ő nem tudja teljesíteni, szóval maradt a mediamarkt. Mentem körbe a kiállított laptopok körül. Az árakra és a márkákra figyeltem, próbáltam szakértőként kiválasztani a legjobbat. De már vesztett ügy volt, hiszen be lettem oltva. Az X márka a kisfiam szerint is nagyon szar (naná, hogy ezzel voltak tele a polcok és megjegyzem most is egy ilyen „szaron” írok, mivel négy évvel ezelőtt még nem találta annak a gyermek), a többiből pedig nem igazán volt választék. Az almás …. jaj, az lenne az álmom, de szerintem azt csak a Jézuskától kérhetnék. Kétségbeesve keringtem és tényleg nem tudtam mitévő legyek, de egyre biztosabban éreztem, hogy hülyeség amit csinálok, így nem lehet laptopot venni, hogy bemegyek a bótba, aztán leveszek egyet a polcról. Feladtam.
A páromnak mentő ötlete támadt, van még egy régebbi számítógépünk valahol a lakásban, az erre az egy hétre talán megfelelne. Elő is bányászta. A kisfiamra hárult (volna) a kütyü beüzemelése, kértem segítsen nekem, rajtam. Hétfőn este, a munka után hazatérve rádöbbenten, hogy a gyermek leszarta a projektet. Kissé elkenődtem. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, sorry André, de igencsak hangos voltam. Nem is a gép miatt, hanem azért, mert ennyire tök mindegy voltam neki. Semmi nem működött és egy egész napja lett volna rá. „Finoman” khmmm rávettem, hogy ha eddig nem foglalkozott vele, akkor gyerünk, most álljon neki. Nincs kecmec.
Nekiállt összeszerelni a gépet a monitorral, egérrel, tasztatúrával …. persze, hogy semmi se működött. Éjjel 22.15 -re járt már, amikor sikerült. Működött. De istentelen lassú volt, de mindegy, maximum nem internetezem rajta, csak írom a szöveget a wordben. Jaj, de bánatos voltam.
Aztán kis idő múlva bejött hozzám a kisfiam. Könnybe lábadt a szeme és kicsit fátyolos volt a hangja, amikor mondta, hogy úgy döntött itt hagyja nekem a laptopját, mert ezzel a régi géppel nem fogok tudni semmit se csinálni és ez egy felelőtlenség lenne ezzel bármit is kisérletezni, mert ez a gép megaszar.
Erre én (persze, hogy a konzekvens szülő negatív példájaként …. mint mindig), könnyekig meghatódva, mert ilyen fasza kisfiam van, egyből ölelgettem, puszilgattam, hogy milyen tündér, hogy milyen jólelkű és nem, nem hagyod itt, viszed magaddal a laptopod, aki ilyen tettre képes, hogy lemondjon róla, az megérdemli, hogy magával vigye!
Nem röhögni! Majd meglátjátok, ti sem ússzátok meg! Gyerek rossz: kiabálás, boldogtalanság. Gyerek jó: elolvadás, istenesítés. Konzekvencia? Ha-ha! 🙂
Nem, ő itthagyja. Akkor vidd legalább az ájpedemet cserébe! Nem anyu, köszi.
A gyerek egy hős.
A fiúk elindultak Bécsbe. Én pedig ismerkedtem a laptoppal.
Semmi, de semmi nem működött. Mivel hosszú idő óta nem jártam benne a profilommal, így most mindent aktualizálni kívánt. Ez barátok közt is lazán egy óra. Az internet csak részben működött, mivel a blogomon kivül más oldalt nem kívánt megnyitni. Tisztán hallottam, hogy az üres lakásban nem vagyok egyedül, szellemek röhögcséltek rajtam a sötét sarokban. A padló többször megreccsent, a laminát sem volt képes visszatartani a röhögését.
Rajtam szórakoztak, mivel látták, hogy A Nagy Terv nem jött össze.
Órákon át próbálkoztam a fiam laptopjával, közel álltam kínomban a bőgéshez, ez nem lehet igaz. Na mindegy, majd írok az ájpeden, pedig azon utálok blogot írni. Nekem hagyományos tasztatúra kell, azon tudok gyorsan írni.
Ott ültem a Faber-Castelles könyvem és a (nekem) nem működő laptop mellett és nem értettem a világot. Miért cseszik így ki velem?
Aztán jött a hét többi napja, újabb felcsillanó reményekkel, hogy majd este, a munka után írok … de bevallom, ezeket a napokat már a reggeli fél hatos kelés rosszul indítja. Iszonyat ilyen korán felkelni. Továbbá komoly energiát emésztenek fel a munkában eltöltött hosszú-hosszú órák, az utazgatások az öffikkel. A teendők a lakásban (miért nem tud mondjuk a mosógép egy kicsit önállóbbá válni? Miért nem tudja egyedül betárazni és beindítani magát? Mit ádigál a porszívó egész nap a fal mellett, nem igaz, hogy ne lássa hol a por!) . Nehéz volt ez a hét, belesültem. Az estékre a lufim kipukkadt, a hétvégi irgalmatlan energiából csak kevés maradt. Írásra már nem, csak olvasásra volt erőm.
Tegnap a Winzerhofban, az egyik törzshelyünkön (olyan mesebeli hely kivül-belül, ötcsillagos konyhával) szokás szerint teltház volt, az asztalt nem foglalóknak ment az ültetés. Mi ketten egy pár hosszú asztalánál kaptunk helyet. A falatok után elkezdtünk beszélgetni egymással. Véletlenül került szóba a grófi család. A szimpatikus asztalszomszédaink elmeséltek valamit, amihez egyből hozzátették, hogy mindezt csak ezt azért tudják, mert mindketten a Faber-Castell dolgozói.
Innentől kezdve el tudjátok képzelni, azt se tudtam hol vagyok és hány óra van. Csak mondtuk. Ők is, mi is.
Tudom, hogy egy föntről küldött jel volt, egy kis noszogatás, hogy gyerünk! Picit még nézz utána a grófnak, van még jó néhány fontos információ vele kapcsolatosan és fejezd be a történetet!
Ígérem igyekszem.
De jó lenne egy laptop.
Egyszerüen ragyogó!