Igaz műsoron kívül, de muszáj leírnom mert különben elfelejtem. Khmm …
Miért van az, hogy bizonyos férfi emberek a kezdeti „kezitcsókolom”, meg „jó napot kívánok Andrea” kezdetű telefonhívásaik után, a munkakapcsolatunkból adódó (a részemről kollegális, kvázi kedves gesztusként javasolt), tegeződő formára való áttérés után valami orbitális bunkó módra váltanak.
Hívom a csókát (a „csókával” most jólesően egyenlítek), aki így szól a telefonba:
– „Mondd„
Én pedig mondom a kedves nevemet és üdvözlöm a kedves értelmiségit a keresztnevén. Nem ingatja meg. Talán nem is érti, hiszen tudja, hogy én hívom, ismeri a számomat, minek ez a formaság?
A beszélgetés végén pedig elhangzik a válasza:
– „Cső„.
– „Szervusz Sepp” (itt persze a csóka keresztnevéről van szó) – zárom le a részemről ismét illedelmesen a beszélgetést, pedig forr az agyam.
Nem tudom, ez cool? Nekem semmiképpen. Szerintem igénytelenség. Esetleg keresztezve butasággal.
Hogy is hívtuk ezt régen?
Egyszerű mint egy marék lepke.
Lehet ezentúl lelepkézem.
A legközelebbi „Mondd” után egyszerűen így fogom folytatni a mondókámat, hogy:
– „Na, szóval a következőről van szó kedves Lepkém!”
aztán ha megkérdezi milyen lepke, akkor megmondom, hogy csak úgy. Mert tetszik. 🙂
Van még valami amit leírva is utálok, de kimondva méginkább. Ez az „üdv„. Idegesít. Legyen már annyi időnk leírni, hogy üdvözlettel, vagy üdvözöllek. De könyörgöm, csak ne üdv!
Ezzel a morgást befejeztem, mentem.
Na cső.
Brrrr :-))